Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Óriás Pál: A gyűlölet iskolája

Óriás Pál: A gyűlölet iskolája
III.

Sietett haza.

A hivatalban elfelejtett mindent.

Az utcán meleg volt. Semmi szellő sehol. Siető, izzadó emberek. Nők könnyű ruhában; szabad karokkal; finom, a lábukon feszülő selyemharisnyákban. Az első nyári nap - gondolta Péter és sietett haza.

Maga előtt látta Margitot. Könnyű ruhában, a ruhában gyengén elődomborodó mellekkel. Szabadon hagyott karjai simák, fehérek, melegek.

Gondolatban magához ölelte, csókolta.

Eszébe jutott a reggel és most nem tudta megérteni, hogy hogyan lehetett olyan hideg, olyan üresen és ásítóan egykedvű Margit sírásával szemben. Hiszen miatta van mindez. Igaza van Margitnak. Több gyengédséggel kell vele bánni. Nem szabad éreztetni vele, hogy ő szeret és őt csak viszontszeretik. nem szabad megalázni.

Mosolyt szuggerált a szívébe, az arcára. Így fog belépni. Mint egy másik ember. Magához fogja ölelni. Illatos hajába befuttatja az ujjait. Margit átalakulva, mint egy új, friss nő fog simulni hozzá. Jó lesz, nagyon jó lesz.

Sietett. Arcáról ragyogott a mosoly, karjaiban pezsgett már az ölelnitárás.

Csengetett. A cseléd nyitotta ki az ajtót. Pedig Margitot szerette volna.

Péter mosolygott és mosolyát előre küldve, maga elé dobálva nyitott be a szobába.

Margit nem rohant eléje. Ült és olvasott. Felnézett Péterre mosolyogva, de mosolyában nem volt melegség. Mintha a mosoly fázna, úgy didergett.

Péter még mindig vitte a derűjét, az új kedvét, de Margitból valami bágyadt és száraz hidegség érzett.

Péter arcáról leesett a mosoly; szívébe beleragadt a derű és karjaiban ólmosan dermedt meg az ölelés.

- Szervusz - rándult, rángatózott ki a szó a szájából. És a szó pattant, mint a földre ejtett kődarab.

- Szervusz - mondta Margit száraz, fátyolos hangon.

Péter most újra átélte az eddigi napot. A reggelt, a délelőttöt. Margit újra érezte mindazt, amit reggel óta hordott magában.

Mellükön köveket hordtak, torkukon el nem kiáltott gyűlöletes szavak szorongtak.

És hallgattak.

Margit olvasott. Péter is elővette az újságját.

Margit hintaszéke rezgett.

A csönd maró, fojtogató volt.

Margit csak nézte a könyvet. Belül sírt.

Péter szem nélkül figyelte az asszonyt és várt.

- Beszélni, beszélni - harsogott mindegyikben és a szavak ott ólálkodtak a hangszalagok körül. De nem tudott kinyílni a száj.

Péter kiment a szobából és a másik szobában megkönnyebbülten ült le. Dobhártyáján nem dobolt az a rettenetes csönd; a levegőben nem érezte az el nem ordított szavak nagy feszültségét.