Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Elek Artúr: Gyárfás Jenő
(1857-1925)

Gyárfás Jenőt mint a "Tetemrehívás" festőjét ismeri a köztudat. Nem olyan rég ideje még, ez az egy festménye képviselte a Szépművészeti Múzeumban. S ez a kép fiatalkori műve. 1884-ben, huszonnégyéves korában festette. És negyvennégy évvel utóbb halt meg, most, az elvesztett Székelyföld fővárosában, Sepsiszentgyörgyön!

Semmi kielégítő adatunk arra, hogy miért vonult el szülővárosába és miért tért ki az idők áramlása elől. A kritikák kedvetlenítették el, a művészeti állapotok... mindezt Színyei Merse Pálról is sokfelé olvastuk. De megmagyarázni ezzel egyiküknek az esetét sem lehet.

Gyárfás Jenő ragyogásos akadémiai esztendők után került vissza hazájába Münchenből. Onnan hozott rajzai és vázlatképei hatalmas készültségéről tanúskodnak. Nagyszerűen tudott rajzolni és kitűnően ismerte az emberi test szerkezetét. Általában München és az utána következő néhány esztendő volt Gyárfás tehetségének virágzó korszaka. Ma már többet tudunk erről a korszakáról, mint csak néhány évvel ezelőtt is. Azóta fölkerült a fővárosba Gyárfás több azonkorbeli munkája, számos vázlata és rajza s belőlük megállapítható, hogy nagy tehetség indult pályájára vele. Azokhoz a munkáihoz képest a "Tetemrehívás" nem is tekinthető főművének.

Mert ez lett ugyan a legteljesebb alkotása, amelyen semmi sem bevégzetlen, de érettnek ez a kép még nem mutatja a művészetét. Minden mesterségbeli biztossága mellett is megérzik benne az elfogódottság és bátortalanság (az egymáshoz ragadt alakok csoportosításában) s a példaképeitől és tanítóitól való tanítványi függés. A festmény a kor - München - történelmi kompozícióinak szellemével van tele. Szabad, szinte romantikus elgondolás és ugyanakkor modellhoz tapadt realizmus. Ez a felemás származása az oka a kép meglehetősen széteső kompozíciójának. Münchenben sokan festettek abban az időben ilyen módon. S érdekes összehasonlítani a "Tetemrehívás"-sal például Albert Kellernek, a müncheni Staatsgalerie-ban függő nagy bibliai képét, a "Jairus leányá"-t. A krisztusi csodatételen ámuldozó tömeg fejei, azok kifejezése - a dülledt szemű emberek - az arcok típusa csaknem ugyanazok, mint Gyárfás "Tetemrehívásá"-n. Azt hinné az ember, hogy ugyanazokat a modelleket használta a két mester, kik közül Keller (1844-ben született) ugyan jóval idősebb volt a magyar művésznél, de képét Gyárfásénál öt évvel később festette (1886-ban). S ha hasonlatosak a típusok és arckifejezések, még hasonlatosabb a két művész előadási módja: ugyanaz a szárazságig rajzos festés.

Jóval önállóbb munkája Gyárfásnak Karlovszky Bertalanról festett arcképe, amely ugyan fiatalos alkotás, de egyéni mondanivalónak egyéni kifejezése. A rajzoló Gyárfás mellett a festő Gyárfással is megismerkedünk rajta, a tónus ismerőjével és a festőiesség keresőjével. Még többet mondanak erről a "Tetemrehívás" végleges képét megelőző kompozíciós vázlatok. Azonban az alkotás lendületét nem fékezi meg e keménységig szigorú rajz: az ecset szabadjára hagyva szaladt rajtuk végig, széles nyomokat húzva.

A "Tetemrehívás", mindent összevéve nagy sikere volt Gyárfásnak. Jól emlékszünk még, hogy gyermekkorunkban milyen borzadásos áhítattal állta körül a Nemzeti Múzeum második emeleti Képtárában öreg és ifjú. Ez az egy alkotása ismertebbé és jobbhangzásúvá tette az akkori diákifjúság emlékezetében Gyárfás nevét, mint amilyenre akár Lotznak, akár Thannak benne szert tennie sikerült. Az anyagi siker sem maradt el. S Gyárfás ahelyett, hogy újabb nagy munkába fogott volna, mégis elvonult az ország délkeleti végének legszélső csücskébe és némaságba burkolódzott.

Pesten a "Tetemrehívás" közben annyira elevenen őrizte meg emlékét, hogy mikor 1896-ban a millenniumi kiállítás Műcsarnokában bemutatta legújabb képét, az "V. László eskü"-jét, nagy érdeklődéssel fordult feléje e figyelem. E sorok írója ifjú szemmel és fogékonysággal s művésze felé húzó nagy rokonérzéssel látta ezt a festményt. De nem tellett kedve benne, bár ellenérzésének okát adni nem tudta volna. Az a festmény a hosszas pihentetés közben bizonytalanná vált kéznek alkotása volt. S mi rosszabb: egy fejlődéséhez megállott, a régi képességeihez vissza nem találó tehetségé. Száraz és erőtlen munka, kompozíciója fontosabb részeiben sokat látott mintákra emlékeztető, festői felfogásában megragadó színhatások nélkül való.

Ez a műve megsejttette a hozzáértőkkel, hogy Gyárfás Jenő, a javakorabeli festő (alig negyvenéves volt), elveszett művészetre nézve. Háromszéki hazájában még azután is festegetett - megfestette egyebek között egy nagyméretű Szent László-kompozícióját és megörökítette egy sor megyei honorácior vonásait - de az egykori Gyárfás Jenő többé föl nem támadt.

Így van az, hogy egy nagyra hivatott művészünk, egy sok értékes képességgel megáldott tehetségünk, akinek csak ifjúkora lett. Az élete férfi- és öregkor nélkül múlt el. Fiatalon és még meg nem éretten alkotta meg legjava műveit. S bár férfikort és öregkort megért ember volt, művészetére nézve ezek a becses időszakok mit sem jelentettek.

Pszichológusra vár ennek az életrejtélynek - csakúgy mint Színyeiének - a megfejtése. Mi törte meg küzdőerejüket olyan ifjan, a reménység virágzó szakában? Hogyan halt meg bennük a végső remekmű, amelynek pedig minden jel szerint meg kellett volna születnie?