Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Akárki kérdené, ki az a magyar író, akinek legtöbb mondanivalója van az európai emberiséghez túl e magyar glóbuson s függetlenül szomorú magyarságunktól - mondanivalója, mint egyik embernek a többihez, elfogulatlan, mély, közös emberi dolgokról: habozás nélkül Karinthy Frigyest nevezném meg.
Nagy íróink vannak kívüle is, akiket Európa nem ismer, vagy rosszul ismer, s akiket érdemes volna ismernie: mert a sokatszenvedett s bámulatosan gazdaglelkű nép életének és érzéseinek képét adják ők, meleg és dús képet, amelynek színein átlángolva az Örök Emberi vonalai csak annál mélyebb fényt kapnak.
De Karinthynál nem e magyar színek és bánatok alól izzanak ki az örök Ember problémái. Nála az Emberi nem ölt magyar ruhát - sőt (kisértés fog el így mondani) egyáltalában nem ölt ruhát. Egészen meztelen. Több mint meztelen: valósággal elvont.
Társadalmi, nemzeti és illendőségi kosztümjeink nem érdeklik a Karinthy szemét. Ez a szem az elvont emberen csügg, oly szigorúan, mint a matematikusé az elvont számon - és ez a szem nevet. Nevet, mert rettenetesen komikus ez a matematika az életre alkalmazva - iszonyatos disszonanciák derülnek ki - az élet minden paradoxona föltárul.
Nevetés és logika közt titkos kapcsok léteznek ebben a mi logikátlan világunkban. Karinthy nevet - de ez a nevetés megtartja a logika kegyetlenségét, erejét, lélekbehasító ítéletszerűségét és szinte tudományos komolyságát.
Ez a nevetés ítélet és kritika - aminthogy kritikával is kezdődött, valóságos irodalmi kritikával - mert Karinthy első művei irodalmi paródiák voltak, tökéletes, vesékbelátó, leleplező paródiák, melyeket mi írók komolyabban vettünk, mint az esztétikusok minden fejtegetéseit. Nem a rossz írókat leplezte le - magát az irodalmat leplezte le, a lényegéhez tartozó modorságokkal, pózokkal és csináltságokkal, úgy hogy hökkenve kérdeztük: e pusztító ítéletmondás után hogy mer majd írni s építeni?
De Karinthy egyszerűen folytatta a kritikát: az irodalom paródiájáról az élet paródiájára tért át; híres krokijai mint egy enfant terrible mimjátéka; de olyan enfant terrible ez, aki tökéletesen tudatában van szavai értelmének; kegyetlen, de érző. Merészségében nem riad vissza, hogy a nagy Swiftéhez csatolja szatíráját, megírva több műben a Gulliver különböző folytatásait; talán meglepő, de tökéletesen igazolható dolgot állítok, mikor azt mondom, hogy Karinthy méltó az angol óriáshoz, noha teljességgel különböző attól. Swift logikájának éle a valóságot éri; Karinthyé a lehetőségeket; Swift fantáziája empirikus, Karinthyé elvont, szinte matematikai, s éppen ezért metafizikai.
Hiányzik Karinthyban a Swift híres rosszakarata is. Ő szereti az embert s nem áll harcban a világgal; nevetése mégsem jóságos és vidám humor; fantasztikuma sem ártatlan játék és mese. Nem tárnak-e a konkrét valóságnál mélyebb örvényeket körénk a levetkőztetett és meztelen lehetőségek? Nem vihognak-e élesebben szemünkbe életünk talányai és disszonanciái, ha lehámozzuk róla a valóság megszokott és jótékonyan kábító konkrétumait?
Karinthy nem hidegen és ellenségesen áll szemben az emberi élettel. Átérezve annak ismeretlen lehetőségeit, veszélyeit és képtelenségeit, emberi tűz futja végig, idegzete vonaglik s lelke legmélye forrong. Így tudat ez a kiválóan logikus fő s fölényes kritikus, aki irodalmunkat néhány kitűnő tanulmánnyal is megajándékozta, megírni egyszersmind a legszebb lírai versek egynéhányát, melyek magyar nyelven valaha íródottal.