Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Kürti Pál: Rákosi Jenő tragikum-elmélete
Rákosi a maga tragikus-felfogásának igazolására Aristotelesre hivatkozik, éppúgy, mint Beőthy Zsolt, akinek elméletét Rákosi helytelennek tartja.
Ma már tudjuk, hogy Aristoteles nem a tragikum meghatározását akarta adni dramaturgiájában, hanem egyszerűen a tragédia technikai szabályait. Világosan összefoglalja, hogy mivel lehet tragikai hatást elérni és mivel nem; sőt azt is, hogy mi kell a közönségnek és mi nem.
Ő tehát egészen más szinten mozog, mint azok, akik a tragikum lényegét szeretnék Aristoteles meghatározásaiból kideríteni.
Így persze igen furcsa dolgok derülnek ki. Beőthy Zsolt például valami absztrakt erkölcsi rendet konstruál magának, amelyet a hős megsért s így tragikusan elbukik. A katarsis pedig nála a közönséges ember megnyugvása abban, hogy a polgári rend őrködik felette; a rendkívüliség harcát ugyan részvéttel és csodálattal figyeli, de annak elmaradhatatlan bukása visszaadja biztonságérzetét.
Itt tehát trivialitásba fullad a Rákosi elmélete. Ez volna a tragédia hatása? A szürke, a közepes, az ordináré ember befelé megelégedetten mosolyog azon, hogy ő nem követ el olyan bolondságokat, mint a tragikus hős?
Az aristotelesi sémát követni egyébként is veszedelmes. Aristoteles a görög tragédia dekadenciájának korában élt; az ő mintaképe Euripides, aki pedig Aischylushoz és Sophokleshez viszonyítva már nem tiszta tragikus költő. A félelem és részvét által való megtisztulás sémája nagyon is szűk és iskolás.
Minden vizsgálódás, amely nem a tragédiáról, hanem a tragikumról szól, meddő. Hogy mi a tragédia, arról jó és szükséges elméletet írni, mert ez technikai kérdés és a művészetben csak technikai kérdéseket lehet elméletileg megfogni. Hogy mi a tragikum, azt elméletben kifejezni elsősorban felesleges.
Hebbel egyszer azt mondotta, hogy a tragikum az ember legnagyobb szabadsága a legnagyobb megkötöttségben. Az élet igenlése a legnagyobb fájdalomban.
Itt tehát olyan területre értünk, amelyen csak lábujjhegyen járhatunk. Megrendülve figyelünk az élet titkának megnyilatkozására.
Ha megértettük a titkot, magunkba zárjuk és hallgatunk.