Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Kürti Pál: Rákosi Jenő tragikum-elmélete

Kürti Pál: Rákosi Jenő tragikum-elmélete
1.

A tragikus hős egyedülálló; indulatai szertelenek, nagysága nem erre a földre való. Van egy polgári rend, amely a közepeseknek, a hétköznapi embereknek készült; ebben a rendben nincs élet a hős számára, a nagyság összeütközik vele s elbukik. Ez a Rákosi Jenő elméletének lényege; megvilágításul azt a hasonlatot használja, hogy a hegytetőn egyedül álló fába csap be, legelőször a villám.

Könyvének egy helyén megemlíti, hogy a tragikumról szóló, hatalmas könyvtárt betöltő irodalmat úgyszólván sehogysem ismeri. Tehát a maga elméletéhez autodidaktikus úton érkezett el. Ez nagy előnye, mert rengeteg s többnyire másodrangú esztétikus elméleti ballasztját, sok tudákos cifraságot így nem hozza magával. Frissen, mondhatnók hetykén igyekszik a tragikum meghatározása felé.

Láthatjuk: az ő tragikum-elmélete a hős karakteréből indul ki. Adva van egy karakter, amely egyszerűen azáltal, hogy van, tragikus összeütközésbe kerül a külvilággal. Ezek után természetes, hogy elméletét Shakespeare tragédiáival igyekszik igazolni. Rómeóval, Learrel, Othellóval, III. Richárddal.

És ezen a ponton mindjárt reá is tapinthatunk elméletének hamisságára. Paul Ernst mondja, hogy Shakespearetől éppúgy nem tanulhatjuk meg a tragédia törvényeit, mint Michelangelotól a plasztikáét. Shakespeare valóban egy-egy rendkívüli karaktert helyez tragédiának középpontjába s szertelen vívódásaikból keletkeznek az összeütközések. És darabjaiban gyöngéi - mert a mi generációnk már kezdi látni ezeket a gyöngéket - mind ebből a komponálási módból folynak. Csakhogy Shakespeare olyan hatalmas költő-egyéniség, hogy eszközeinek kábító gazdagságával tragédiát tud felépíteni a nem tragikus kiindulásból.

A karakter nem szükségszerű, hanem véletlen; a tragédia pedig zárt szükségszerűség.

Próbáljuk Rákosi elméletét az Oedipusra alkalmazni és mindjárt kiderül tarthatatlansága. Oedipusz nem azért követ el vétséget, mert vívódó nagysága erre reákényszeríti; nem tudja, hogy apját ölte meg, nem tudja, hogy anyját vette feleségül. Bukása mégis, vagy éppen ezért szükségszerű. Egy jelentéktelen ember is elbukna az Oedipusz helyzetében; hogy Oedipusz királynak, nagynak, rendkívülinek van beállítva, az azért van, mert csak a rendkívüliek szférájában tisztulhat meg a tragédia minden mellékestől, hétköznapitól, nem szükségszerűtől.

A tragédia tehát a tragikus helyzeten épül fel, nem a tragikus karakteren; a tragikus karakter függvénye a tragikus helyzetnek.

Ha megelemezzük a világirodalom legtisztább tragikusait, ki fog derülni, hogy az építésnek csak ez a módja vezet az igazi tragédiához.

Rákosi elmélete tehát megbukna Calderonon, Alfierin, Schilleren egyaránt.