Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti Figyelő

Elek Artúr: A magyar aktábrázolás száz esztendeje

A városligeti Műcsarnokba, mely a háború óta legkietlenebb helyisége volt Budapestnek, ritka érdekes kiállítás varázsolt új életet. Egy félig véletlenül felvetődött ötlet kiszélesítésével körülbelül száz esztendő magyar aktábrázoló munkásának válogatott példáit mutatja be benne a kiállítás három megszervezője: Petrovics Elek, Majakovszky Pál és Lyka Károly.

Sajátos céljának megfelelően retrospektív és mai művészetre oszlik a kiállítás anyaga. S míg mind a kettő egymagában is bővelkedik az érdekes alkotásokban, egymással összevetve és egymáson megmérve, az értékes tanulságok egész sorát szolgáltatja. Mert a ruhátlan alak ábrázolása az emberiség egész művészeti gyakorlatának mindig a főproblémája és a fő tárgy volt. Az emberi akt tanulmányozásán kezdődik és az általa megszerzett tudás felhasználásával végződik minden művészet. S ahány kor, annyiféle szemszögből és irányból nézi az aktot s annyiféle felfogás keretében igyekszik a rajta szerzett tanulságokat értékesíteni. De abban az egyben valamennyi megegyezik, hogy számukra a ruhátlan emberi alak a sűrített "természet", vagyis a művészi kifejeznivaló leggazdagabb és legváltozatosabb területe; őshazája a forma és a vonal probléma-lehetőségeinek, összegükben: a tömeg fogalmának, s kimeríthetetlen vadászterülete a mozdulat változatainak.

Annak a száz esztendőnek elején, melytől fogva az újabb magyar művészet számítódik, az akt nagyon divatos tárgya volt az ábrázoló művészetnek. A neo-klasszicizmus korszaka volt az, az ókor, pontosabban a római művészet megújításának kora. Ennek a kornak magyar képviselői, sajnos, túlságosan jelentéktelen művészek ahhoz, semhogy kvalitásra néző ilyen előkelő kiállításba befoglalhatók lettek volna. Az egy Donáth Jánossal tettek kivételt. Egy Vénuszt ábrázoló aktja látható a kiállításon. De ennek a történeti összefüggés tekintetéből fontos művésznek szerepeltetése inkább csak a kegyelet ténye ezen a magasrendű kiállításon.

A tizenkilencedik század eleji neo-klasszicizmusnak volt folytatása a század közepétől számítódó táblabíró-korabeli művészet. Művelői még szintén nagyobb áhítattal néztek a római művészet maradványaira, minta természetre. Ebben a korszakban kezdődik az aktábrázolás iránt való érdeklődésnek fokozatos megfogyatkozása. Aránylag kevés benne az aktos kép, annál több a génre-tárgyú. E kor legkiválóbb képviselője a mi művészetünkben a temesvári Brocky Károly volt. Akármennyire is az övét megelőző korok nagy festőiben látta a maga ideáljait, kiknek irányához visszatalálni egész erejével törekedett, műveit a természettel való közvetetlen foglalkozás első pillantásra megérezhető hatásaként, megelevenítő erő tölti meg.

Brocky azonban elszigetelt jelenség volt művészetünkben. Korán elszármazott hazulról, műveinek javát idegenben alkotta meg és idegen földön halt is meg. Az utána következő nemzedékkel indul meg újabb művészetünk emelkedése. Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Lotz Károly, Szinnyei-Merse Pál, Benczúr Gyula ennek a nemzedéknek legtehetségesebb tagjai. Valamennyi alapos iskolát járt meg és sokat foglalkozott tanuló éveiben az akt ábrázolásával. Munkácsy közülük az egyetlen, ki egyetlen képpel sincsen képviselve a műcsarnoki kiállításon. Nehéz is lett volna, mert Munkácsynak egyetlen igazi aktos ábrázolását sem ismerjük. Legfeljebb a "Golgotha" megfeszített Krisztusa és két latra, továbbá a bécsi művészettörténeti múzeum lépcsőházának nagy mennyezet festménye jöhetne számba, a mesternek e művei azonban idegenben vannak. Sajátságos, hogy Munkácsynak aktos rajzát sem ismerjük. Soha aktot nem is rajzolt, vagy ha - ami alig kétséges - mégis? mind elveszett volna? Az aktábrázolástól tartózkodás művészeti korszaka vele kezdődik nálunk. Más szóval a naturalizmus korszaka ez, amely annyira az igazat keresi, hogy szántszándékkal szembehelyezkedik a hagyományos szép-pel és annak minden kifejezési formájával. Hogy a ruhátlan emberi alakot tanuló korában sem tanulmányozta eléggé - élete kedvezőtlen körülményeinél fogva nem is tanulmányozhatta, - az művészi pályája folyamán lépten-nyomon elárulódik. Számos munkájának rajbeli egyenetlenségei ezzel a kényszerű mulasztásával függnek össze.

Munkácsy nagy kortársait aszerint foglalkoztatták többé vagy kevésbé az aktábrázolás kérdései, hogy a naturalizmus irányának voltak-e követői vagy nem. A naturalizmus képviselői szinte programszerűen kerülték az aktfestést. Tanuló korukban ugyan legtöbbjük fejlődésében nagy volt a szerepe, és ehhez képest rajzaik és festett tanulmányaik között bőven akadnak aktok, de képtémának nem kértek belőle. Courbet és Manet oeuvrejében is aránylag ritka az aktos képmotívum. Még ritkább Szinnyei-Merse Páléban. Mit a képtárgy része, tulajdonképpen csak egy művén fordul elő, a "Pacsirtadal"-on. Aktos tanulmánya azonban szép számmal maradt reánk. Legtanulságosabb közülük egy 1869-ben Münchenben festett női aktja. Ezt a képet a Szépművészeti Múzeum Szinnyei-terméből jól ismerjük, a műcsarnoki akt-kiállításon azonban különös érdekességet ad neki, hogy a tőszomszédságában függ Benczúr Gyulának ugyanazt a modellt csaknem ugyanolyan beállításban és azonos környezetben ábrázoló olajfestménye.

Sajátságos találkozása volt ez a munkája a két fiatal festőnek., kiknek pályája utóbb olyan messzire elhajlott egymásétól. Egyiké sem iskolás mű, noha tanulmány mind a kettő: a természet mentül hívebb és pontosabb követése egy ülő női alakon. Ennél azonban mégis több a két festmény: befejezett kép, amelyen az akt környezete is fontos szerepet játszik, a háttér és annak szín- és levegőbeli összefüggése a kép főtárgyával, az akttal. Kompozícióban, helyesebben az a akt mozdulatára nézve kevés a különbség a két művész felfogása között: Szinnyei jobban megdőlve, szinte félrecsúszottnak festette meg az ülő alakot és beállítása félprofilban mutatja a fejet, holott Beczúré háromnegyed profilban; Benczúr képén a háttér, a női lak mögötti mustrás kárpitú fal, inkább sárgás, Szinnyeién inkább szürke. Egyéb apró eltérések is vannak a két ábrázolat között. Megrajzolás, megfestés, a finom semleges színek és árnyéklatai gyöngéd megérzése és előadása tekintetében azonban egyik kép sem előbbrevaló a másiknál. Mind a két mű két nagy készültségű és finom érzékenységű, igen tehetséges fiatal művész alkotása. Első lépésük szerencsésebb nem is lehetett volna. A továbbiakra nézve minden azon fordult meg, milyenek lesznek a következő lépések. Ma már nem kétséges, hogy Beczúr volt az, aki a helyes irányt elvétette. Olyan tájak fele indult, amelyeken tehetségére nem várt megtermékenyülés, sem minden életenergiáját megmozgató ösztönzés. A helyes folytatás megtalálása vagy elvetése mellett azután nyilván belső okai is voltak - alap okai - annak, hogy az egyik művészből ismétlő, majd virtuóz, végül gépies alkotó lett, a másikból újító, úttörő és megteljesülő.

Székely Bertalan művészetében nem jutott az akt ábrázolásnak fontos szerepe. Nagy vásznai és festményei jelmezes történelmi kompozíciók. Lédájával, amelynek főtárgya a ruhátlan női test, a ránk maradt sok változaton át sem sikerült kielégítenie magát. Az akt inkább tanulmányainak volt médiuma, sok rajzának és tiepolói ihletű mennyezet tervének. Annál nagyobb teret töltött be az akt Lotz károly művészetében. Ő a par excellence aktábrázoló, aki szinte az ókori, de legalább is renaissance kori művész feltétlenségével vetkőzteti le az embert és keresi a szépet irodalminak, mozdulatainak és színeinek harmóniájában. Az akt volt legtöbb művének a tárgya és egész művészi működésének úgyszólva a célja. Fáradhatatlan figyelő és szinte játékos kezűnek érző kifejező volt. A műcsarnoki kiállításon egy egész szoba megtelt aktos képeivel, de annál többre is futná belőlük. Aktos rajzainak és vízfestményeinek pedig, amelyeken e nagy művész lelkének derűje és a szép emberi formán való hedonista öröme talán legjobban kifejeződik, úgyszólva száma nincsen. Fantáziája bizonyos, hogy megkötött fantázia volt: elmúlt korok stílusából befolyásolt, azoknak egybeolvasztásával alakult. A döntő erejű eredetiséget megtagadta Lotztól a végzet. De mégis teljes művészélet volt az övé, nagyszerű lendülettel megindult és nagyszerű lendülettel befejeződött pálya. Olyan, mint egy bűvös művészetű énekesé, kinek az évek múltával sem a művészete, sem a hangja nem lesz kisebb, sőt új erőre kap és megfokozódik a férfikor végén, az aggkor kezdetén. Ilyen volt Lotz Károly művészete.

Míg ő klasszikus ideáljainak élt, az utána következő nemzedékek a természetnek újra felfedezésére indultak. Minden művészeti korszak számára mást-mást jelent a "természet" szó, de olyan radikálisan semmiféle művészeti irány sem értelmezte, mint a naturalizmus. Ez a korszak az igazságot kereste tüskén-bokron keresztül s egyoldalúságában is sok örök értékű fölfedezéssel gazdagította meg a művészet kifejező eszközeinek tárát és sok új szemponttal a szemléletét. Az aktábrázolásnak azonban nem kedvezett ez a korszak, mert a festők minden gondja az újabbnál újabb színfölfedezések voltak, már pedig a színek hazája a növényi természet, az ég és a belőle sugárzó fények s a levegő, mely maga is színeződik és végül a természet színeit egybefoglalja. A nagy színkeresésben az akt inkább csak arra volt jó, hogy mint szokatlanabb színfolt vegyüljön a természet színességébe, hogy alkalmául, vagy ürügyéül szolgáljon a napfény játékának, vagy hogy kontrasztot adjon az erdő színeihez. Aktot ugyan abban a korszakban is mindig rajzoltak, de főképp tanulmánynak, iskolának, nem azért, hogy a kép kompozíciójában szerepet juttassanak neki. S ha mégis, akkor az aktnak csak olyan jelentősége volt benne, mint a többi színfoltnak - mint az emberi hangnak a wagneri zenekarban. A naturalizmus első nemzedékének képviselői külföldön is, nálunk is még akt-tanulmányaik közben fejlődtek művészekké. Nem szerepel a műcsarnoki kiállításon, de a Szépművészeti Múzeumban könnyen megközelíthető Iványi-Grünwald Bélának "Attila kardja" című festménye. A kép ifjúkori alkotása a művésznek, még nagybányai korszaka előtt készült. Egy ruhátlan pásztorgyerek a főalakja, ephebosi akt, az az embertípus, melyet különösen a korai művészetek átmeneti korszakaiban kedveltek a festők és szobrászok. A proto-renaissance szerette az ilyen kevés húsú, tisztán látható szerkezetű, serdülő szűzies embertesteket ábrázolni. Iványi-Grünwald aktja egyik sokatmondó tanúsága annak, hogy mekkora fölkészültséggel indult el fölfedező útjára a naturalizmus iránya.

Jellemző, hogy Nagybánya egész fénykorából - s az volt művészetünkben a naturalizmus fényes korszaka egyetlen aktos képe sincsen a kiállításnak. A naturalizmusnak ki kellett merülnie, hogy a természettől távolodó művészek valósággal újra fölfedezzék az aktot, mint képtémát. Ferenczy Károly mutatta ebben az utat. Vörös hátterű fekvő Vénusza kompozíciós lényege szerint alig egyéb, mint az olasz renaissance Vénusz-képeinek változata. Velük szemben a színessége az új. És új annak a művésznek aki megalkotta, csakis önmagához hasonlító, eredeti egyénisége.

Ferenczy első Vénusza óta az aktábrázolás egyre több elvesztett pozícióját szerezte vissza művészetünkben. Az alakulóban levő korstílus is kedvez ennek a törekvésnek. A felszabadult fantázia újra kedvét leli az ember alakokkal való képszerkesztésben. a komponálásban. Különösen fiataljaink munkáin érzik meg a kor sugalló ereje. a műcsarnoki kiállítás a maga gondosan összeválogatott anyagán nem mutatja eléggé azt a rombolást, amit az akt-stúdium elhanyagolásával és általában minden határozott formai kifejezés megvetésével a naturalizmus s különösen annak egyik fejleménye, az impresszionizmus, művészetünkben művelt. Akik abban a korszakban nevelkedtek, azoknak nem lesz könnyű korunk irányfordulását követniük. A forma felbontásának divatja, amely Cézanne késő korával kezdődik, keservesen megbosszulódik rajtuk.

nem jövendőmondás azonban ezeknek a soroknak a célja. És feketét-mutatás helyett hadd köszöntsük inkább boldog örömmel az ifjú festőnemzedéket, amely gyönyörű reménységgel vonul ki a művészetbe.