Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám

Maxim Gorkij: Az író hivatása - és korunk orosz irodalma

A Nyugat számára írta. Gorkij Maxim

Copyright by Nyugat

Rosszabbat a valóságnál lehetetlen kigondolni, de jobbat - lehetséges. Ez minden vitán felül áll: a kultúra története, lényegében véve, nem egyéb, mint a valóság legyűrésének története különböző kigondolások útján, amelyek közös célja az, hogy az ember életét értelmesebbé, könnyebbé, kellemesebbé tegyék. Ezt már a barlanglakók is tudták és nagyon különös, hogy a Krisztus születése utáni XX. században nem mindenki tudja, milyen nagy az ember képzelőereje és milyen óriási annak kulturális jelentősége.

Férgek, halak és néhány négylábú ugyancsak nem tudják. Teljesen meg vannak fosztva a kigondolás és, - következésképp - annak képességétől is, hogy jobb életfeltételeket teremthessenek maguknak. Még olyan, tisztára mechanikus aljasság megteremtésére is képtelenek, mint amilyen, például, a négyéves vágóhíd, amelyet Európa legkultúráltabb nemzetei állítottak fel és amely most Európát pusztulással, végromlással fenyegeti.

De, amint tudjuk, az ember még bűneiben is értelmes. Éppen ez a tulajdonsága tette számára lehetővé, hogy elfoglalja a földön az élő és holt anyag urának és kizsákmányolójának helyét. Azt hiszem azonban, hogy ha az ember csak értelmes volna, nem jutott volna messzire, aligha messzebbre, mint a méh, hód és hangya.

Az embert messze előre, az összes értelmes rovarok és állatok elé - képzelő tehetsége hajtotta. Éppen a képzelő tehetség, amely fáradhatatlanul izgatja és irányítja az értelmet, tanította meg az embert "légvárak" kigondolására, miközben kiderült, hogy ezek a várak lényegesen tartósabbak sok ősrégi épületnél és városnál, amelyet a lövedékek nemrég a föld színével tették egyenlővé, - azoknak az ágyúknak golyói, amelyeket állítólag nagyon elmésen szerkesztettek meg, de amelyek mégis teljesen képtelenek arra, hogy szétlőjék a kigondolásokat, bárha megölhetik az embert, - a kigondolások ideiglenes hordozóját, amely makacsul törekszik azokat az életben megvalósítani.

Az a terület, ahol a legélesebben és legérzékelhetőbben van megtestesítve és testesült meg a kigondolás: a művészet területe, különösen pedig az irodalom, a szó művészete. Ha az irodalom céljairól kell beszélnünk, úgy, véleményem szerint, ez a cél - megmutatni a világnak, hogy az ember, vétkeiben is, erényeiben is, mérhetetlenül bonyolultabb, semmint gondoljuk.

A művész tudja, hogy az emberben egész sereg ellentmondó princípium van összehányva, anélkül, hogy azok egyesülhetnének egymással. Dosztojevszkij szavai szerint: "az ember lelke - az Ördög és Isten harctere." Ezt ki lehet fejezni nem annyira megfélemlítően és érthetőbben: az ember nem harmonikus, hanem vadember. Feltétlenül különböző tulajdonságoknak kell benne egymással birokra kelniük. Durva formában - és napjainkban leggyakrabban - az individualizmus biológiai princípiuma - minden öntudatos egyén alaptulajdonsága - harcol benne életre-halálra a kollektivizmussal, amelyet a szociális tapasztalat sugall; a nacionalizmus princípiuma a humanizmussal, és még sok más ellentmondó érzés - mindez pompás anyag még meg nem írt tragédiák és drámák számára.

Az igazi művész az emberi lélek káoszában az alapvetőt, az általános emberit keresi. Ha ezt a sarktengelyt nem találja meg, kigondolja, mert ideális embert akar teremteni. Tudja, hogy a földet, végeredményben, egy és ugyanazon nemzet lakja, tekintet nélkül a bőr színének, a vallásoknak és a kultúra formáinak különbségeire. És, amint a tudomány olyan szeretetre-méltóan megjósolja, a Föld összes emberei egyenlőn vannak megfagyásra vagy elégésre ítélve.

A művész az életet bonyolultabbnak és ugyanakkor egységesebbnek látja, mint az olvasó és néző látják.

Ennek a heroikusan értelmetlen háborúnak négy éve alatt a valóság mintha felülmúlta volna borzalmaival néhány szatirikus és szadista legsötétebb kigondolásait is. Swift Jonathán irgalmatlanul festette le az emberek életét, de a korunkbeli "népvezérek" megmutatták, hogy Swift - naiv kisfiú hozzájuk képest. Szadizmusa hírhedté tette a komor Torquemadát és van még sok inkvizítor, aki nem maradt e tekintetben mögötte. Kegyetlen volt Rettenetes Iván cár, VIII. Henrik angol király, a francia XI. Lajos, de - mindezek csintalan gyerkőcök, ha hadsereg parancsnokainkkal hasonlítjuk őket össze. De hiszen mi sem könnyebb, mint megteremteni az ocsmány valóságot: csak fel kell kelteni az emberben az állatot.

A valódi művészet undorral fordult el attól az anyagtól, amelyet a háború adott neki. A valódi emberi művészet arisztokratikusan finnyás, nem szereti a borzalmakat, a vért, a rothadó hullákat és az emberi tömegek kölcsönös kiirtásának mindenféle undokságát. A világirodalomnak nincsenek nagy, örökéletű könyvei, amelyek tömeggyilkosságok ábrázolásának lennének szentelve, ha nem számítjuk ide az "Iliászt"-t, amely különben is nem ütközeteket, hanem olya hősök párviadalait festi le, akik eléggé színpadiasak és ezért nem keltenek utálatot.

Tolsztoj Leo "Háború és béké"-jének háborús jeleneteit egy nagy mester írta - az ember még jobban látja, mennyire őrületes a háború. Gyönyörűen írta meg Stendhal a waterlooi csatát: itt valódi művészet független az eszméktől, maga teremt eszméket. És mindenek előtt objektív.

Ha valamelyik nagy művész könyve hőséül az európai háború egyik vezérét választaná, valószínűleg úgy ábrázolná, mint egy nagyon nagy, nagyon mérges és bizonyára, rendkívül szerencsétlen legyet, amint reménytelenül vergődik annak a póknak csapdájában, amely megfonta a komor pókhálót: napjaink Európájának történetét.

Korunk művészi irodalma nem adott semmi jelentékeny művet, amelynek témája a háború. Azt hiszem, hogy csak az egy Henry Barbusse írt egy eredeti könyvet, amelyben elsőként néz a háborúra, mint valami piszkos munkára. Könyvének fogyatékossága a publicista pátosza a művészet iróniája helyén. Az irodalom megvetéssel fordult el a háborútól. Ez teljesen törvényszerű és természetes. A művészet bölcsessége jutott ebben kifejezésre.

Egy betegesen elnyomott és az események tragikumától felcsigázott világban élünk jelenleg, egy beteg világban, amely soha nem volt borzalmakat élt és él át, kifáradt bennük és agyon kínlódott tőlük.

Azt hiszem, hogy nagyon hasznos volna most szabadságot adni a képzelő tehetségnek, újból életbe léptetni a kigondolást, hozzálátni a régi "légvárak" restaurálásához és újak felépítéséhez. Egészen komolyan beszélek e "homokra emelt épületek" bámulatba ejtő tartósságáról, felépítésüknek a tapasztalatban teljesen bebizonyult és tökéletesen nyilvánvaló hasznáról. És meg vagyok róla győződve, hogy Európa művészei nemsokára ismét hangosan és valahogy újszerűen kezdenek el beszélni az emberszeretetről, humanizmusról, a nemzetek testvériségéről, az ember életének titokzatos bonyolultságáról, az emberek iránti figyelem és tisztelet szükségességéről, a világegyetemben való egyedüllétünkről, a szerelem magasztos örömeiről és kimeríthetetlen bánatáról, az élet átkos talányairól, a gondolat heroikus munkájáról, - mindenről, ami kimélyíti és kitágítja az ember szellemét, felemelve azt a valóság fölé, - amely úgy viselkedik az emberrel szemben, mint egy badar kutya, amelyet maga az ember nevelt rosszul.

Éppen ezek a kigondolások tették emberekké azokat az állatokat, amelyeket embereknek nevezünk és nincs is más mód emberekké tenni az embereket.

Nem felejtem el természetesen, hogy nagy konokok, mint például Romain Roland és szellem-testvérei, egy pillanatra sem szakították félbe szent munkájukat - a félkísértetek, félállatok nyájának emberré-tételét és az ágyúk ezreinek fülsiketítő dörgése nem sokáig harsogta túl becsületes hangjukat.

Ismeretes azonban, hogy az orvos-kuruzslót tudatlan pácienseinek betegségei teszik jóllakottá és boldoggá, ismeretes, hogy amikor egy ember haldoklik - a temetkezési vállalkozó üzletet csinál.

Az őszintén megőrült, a megveszett valóság harapásaitól természetes módon eszüket vesztett emberek között észreveszek mesterkélten őrült embereket, embereket, akik tettetik magukat eszüket vesztetteknek. Mindnyájan tudjuk, hogy különféle utcai szerencsétlenségeknél mindig különleges típusú hősök sürgölődnek: nem értik meg az események értelmét, nem éreznek bánatot a történtek felett, de ők kiabálnak a leghangosabban. Úgy áll a dolog, hogy nem tudnak élni anélkül, hogy észre ne vegyék őket, szomjúhozzák a népszerűséget, de - attól sem irtóznak, hogy "biznisz"-t kovácsoljanak embertársaik szerencsétlenségéből.

Különösen sok ilyen ember van a művészet terén és, úgy tetszik, legtöbb - az irodalomban. A művészet terén és, úgy tetszik, legtöbb - az irodalomban. A művészet magasztos céljai és szándékai teljesen idegenek előttük, vagy elfeledték őket, vagy még ki is nevetik. Az ő céljaik egyszerűek: népszerűség és "biznisz". Kiabálnak, ijesztenek és ezzel keresik meg kenyerüket és hírnevüket. Anekdotázók és hébe-hóba eléggé talpraesettek. Vesznek egy kiváltképpen unalmas esetet, kifestik olyan színekkel, amelyek lehetőleg még komorabbak, mint magának a valóságnak színei és feltálalják az olvasónak:

- Nézd csak, milyen borzasztó!

Az olvasó néz és az ijedségtől még alaposabban eszét veszti. Ezt a borzalmakkal való spekulációt vétkesebbnek tartom az üzérkedés minden egyéb formájánál.

Azután: az ember természeténél fogva nyugalomra hajlamos, vagy hogy nyíltabban megmondjam: lusta. Ha megmutatnak neki néhány szóbeli borzalmat, nem minden gyönyörűség nélkül mondja magában:

- Ez ellen nem lehet tenni semmit!

És nyugodtan ölébe ejti kezeit, épp akkor, amikor a nem cselekvés a bűnnel egyértelmű.

Nem kevés írót ismerek, akik az olvasó megfélemlítésének iparát űzik, és ebből a mesterségből jól megélnek. Különös ügyességgel sikerül ábrázolniuk az emberi értéktelenséget, hitványságot és tehetetlenséget, szakértelemmel rajzolják meg semmirekellők portréit, gyakran még csodálatba is ejtenek a színek gazdagságával és az intuíció élességével, amikor az olvasó előtt a köznapi élet piszkát feltárják. Azt lehet hinni, hogy kedvenc anyagukból óriási mennyiséget hordoznak önmagukban.

Még jobban összekuszálják az élet zűrzavarát azáltal, hogy nagyítják az egyes esetek jelentőségét, anélkül, hogy tiszta fogalmuk lenne, sőt hogy ilyenre még csak törekedni is kívánnának, az egyes eseteknek arról a közös forrásáról, amelyből széles patakban ömlik a megsüketítő, megvakító bánat és szomorúság e világ embereire, megölve a szellem frissességét, a jobb jövő reményét és mindazt, ami élőkké teszi az embereket.

A korunkbeli embernek különösen szüksége van a szellemi frissességre, minden erejének megfeszítettségére, mert feltétlenül úrrá kell lennie a napok őrületes tülekedésén, - ez a tülekedés, bárha a lárma túlharsogja, gyilkosan egyhangúvá és unalmassá válik.

Emellett az élet - dal, amelyet ha hamisan is, mégis karban énekel az egész emberi világ. Ez a dal - ima a boldogságért. Habjai, az alkotás és munka viharos dallama, beborítják az egész földet.

A látszat ellenére azt állítom, hogy a boldog emberek száma szakadatlanul nő és meglepő sebességgel nő a boldogságot szomjazó emberek száma. A néptömegekben organikus undor téma a szegénység és piszok iránt. Az emberek megszűnnek azzal büszkélkedni, hogy igénytelenek és szegények. Eltűnik az egyháztól felerőszakolt aszkétaság, mindjobban kicsirázik a szenvedés iránt való ellenszenv, az emberek kezdenek rájönni a tudás hasznára és örömeire - az ember boldogságot akar.

Minthogy pedig a kultúrán kívül boldogság és örömök, amelyek az emberhez méltóak lennének, lehetetlenek, a boldogság szomjúzása a kultúra szomjúzása.

A boldogságért való ima kórusában leghangosabbak és legmeggyőzőbbek a költőknek, a szó művészeinek hangjai. És éppen most, a mi napjainkban, várjuk és reméljük, hogy e hangoknak különösen erősen kell megcsendülniük, hogy még jobban felkeltsék a boldogság akarását, amely lényegére nézve a valóban emberi életnek akarása is.

Az ember egyáltalában nem azért jelenik meg a földön, hogy csüggedt énekeket és komor elbeszéléseket hallgasson az élet vétkeiről, bűneiről és boldogtalanságairól és ha már valakinek feltétlenül szüksége van rá, hogy boldogtalanságokkal tömje meg, csak abban az adagolásban tartanám utóbbiakat tanácsosaknak, amelyben, mint például a mustár, növelhetik az élet-étvágyát.

Abból a megingathatatlan, életem összes tapasztalatait merített meggyőződésemből indulok ki, hogy a valóság - az akarat, az értelem terméke, legszebb jelenségeiben pedig - az ember kigondolásának terméke, képzelete reílizációjának eredménye. Az embereken kívül senkit sem terhel a felelősség azért, ami őket nyomja és kínozza. És mindig kissé furcsának, időnként pedig nevetségesnek is tetszik, ha olyan embereket látok, akik remegnek attól való félelmükben, amit ők maguk alkottak.

A félelemnek pompás ellenmérgéül szolgál a kacaj. Szellemileg legegészségesebb emberek az angolok és azt hiszem, hogy szellemi egészségüket többek között a humornak is köszönhetik, amely olyan erősen van náluk kifejlődve. Természetes, hogy az angol emberek humora valami kizárólagos, irracionális; lehet irigyelni, de nem lehet elsajátítani és lehetetlen utánozni. Az emberek könnyen kigyógyulnának a félelem mérgének gyilkos betegségéből, ha értenének az egészséges kacagás éltető erejéhez. Annak ellenére, hogy annyi bánat van korunk életében, eléggé gazdag az olyan jelenségekben is, amelyek megérdemlik a kinevetést. Sőt mi több: nem kevés olyan bánat van, amely csak kacajt vált ki, - ezt jól tudja Bernard Shaw és Anglia sok írója.

Nem a "szatíra ostorá"-ról beszélek, nem, nem csak erről, mert úgy hiszem, hogy már teljesen elegendő az ostor és skorpió, az ember számára. Szeretettel kell nevetni, amint a gyermekeken nevetünk, amikor sírva fakadnak, mert olyasmitől ijedtek meg, amit ők maguk csináltak. A szó művészete, amely felül tud kerekedni a valóságon, kell, hogy képes legyen nevetni is rajta. Ez nagyon hasznos.

*

Remélem, hogy a fentebb mondottak segítségére lesznek az olvasónak, hogy jobban megértse az orosz irodalomról való álláspontomat.

A XIX. században ez az irodalom túlnyomóan didaktikus, tanító és prédikáló volt. Szociális kérdések ihlették meg és izgatták; élesen és ridegen világított rá az orosz falu nehéz életkörülményeire és segítséget kért az írni-olvasni nem tudó, mélyen, kulturálatlan, vademberként babonás paraszt számára, aki fuldoklott a sötétségben és a fegyenc munka primitív feltételei között. A paraszt - Oroszország lakosságának 85 %-a - valóban, fokról-fokra pusztult, értelmi szegénységben és vakságban, a meglepően tehetségtelen kormány igája alatt görnyedve. Az önkényuralom bőrbetegsége volt Oroszországnak, de ez a betegség olyan erősen kifejlődött, hogy már a néptömeg pszichikus organizmusát tette tönkre.

A Szinódus főporkurátorának, a legbefolyásosabb monarchistának, Pobjedonoszcev Konstantinnak szavaival az önkényuralom cinikusan jelentette ki:

"Minél tudatlanabb a nép, annál könnyebb kormányozni." Politikai tehetetlensége ellenére azonban az önkényuralom jól tudta, hogy minden forradalmi eszmének és hangulatnak alapja a humanizmus. Az irodalommal hadilábon állt és szakadatlanul viaskodott. Oroszországban nincs csaknem egyetlen író sem, aki ki ne tapasztalta volna a Szibériába való száműzetést, a börtönt, néhánynak pedig része volt még fegyházban is.

Az orosz irodalom humanisztikus és ezért forradalmi volt. Azt hiszem, hogy egyetlen európai irodalom sem áldozott erejéből annyit népének és nem törekedett olyan hajthatatlan következetességgel az intelligencia elforradalmasítására, kíméletlen kritikára késztetve azt a valósággal szemben, mint az orosz.

Tolsztoj Leónak, Oroszország Puskin utáni legnagyobb művészének passzív anarchizmusa nem volt kevésbé forradalmi befolyású, mint akármelyik politikai író-forradalmárnak munkája, bár Tolsztoj azt állította ugyan, hogy a politika jelentőségét és a forradalom hasznát tagadja.

A politikai téren konzervatív, szlavofil Dosztojevszkij zseniális regényeiben még nagyobb anarchistának mutatkozik, mint Tolsztoj. Dosztojevszkij anarchista-individualista. Legsűrítettebb műve, a "Feljegyzések a holtak házából" című elbeszélése, amelyben összes többi könyvének alapeszméi együtt vannak, az individualista típusát rajzolja, akinek számára az egész világ idegen és ellenség. Dosztojevszkij az élet jelenségeinek legkíméletlenebb analitikusa és alapkő-lerakója annak a szellemi maximalizmusnak, amely a politikában a "bolsevizmus" formáit vette fel. Kegyetlenül megszomorította az élet és ő kíméletlenül bosszút állt rajta az összes "megalázottak és megszomorítottak"nevében, akiknek élén önmagát látta. Dosztojevszkij azt tanította: "Hajts fejet, büszke ember," pedig ő volt a legkevésbé türelmes és legkiengesztelhetetlenebb az orosz írók között - ami újabb bizonyítéka az emberi természet ellentmondó és bonyolult voltának. Komor és kegyetlen lángelméje a pszichológiai szadizmust, "a lélek" mikroszkopikus analízisére való törekvést oltotta be az orosz irodalomba és nagyon gyengítette az élet-akaratot.

Oroszországban nem volt és mondhatni most nincs egyetlen olyan író sem, aki a valóság legkegyetlenebb kritikájával ne szolgált volna bizonyos mértékben a forradalom céljainak.

Azt lehet mondani, hogy Puskin Sándoron, mérhetetlen gondolatvilága alapján Oroszország legnagyobb lángelméjén és költő barátai körén kívül, Lermontovon és Tjutcseven kívül, a költő és dramaturg Tosztoj A. K. grófon, a regényíró Goncsarovon, az orosz nyelv bámulatos ismerőjén, a rendkívül tehetséges Ljeszkovon és még két-három más írón kívül Oroszországnak nem volt irodalma, amely ne lett volna alávetve a politika és szociológia ráerőszakolt követelményeinek; Oroszország nem ismerte a művészetet, mint a lángész titokzatos játékát, aki mindazt kimodellálja a valóság tényeiből, amit csak akar és az élet jelenségeinek csupán annyiban engedelmeskedik, amennyiben a szobrász engedelmeskedik az alaktalan kőtömbnek.

Az orosz irodalom alárendelt és óriási politikai szerepet játszott, mert népe életkörülményei arra kényszerítették, hogy az orosz életmód borzalmas képeit fesse meg, azzal a céllal, hogy undorodást keltsen fel iránta.

Ezt a célt szolgálta Turgenyev Iván, a pompás novellista és nem kevés erejét áldozta ennek a célnak Csehov Antal sem, "Parasztok, Nyaralás, Életem, Falusi rendőrbiztos" című és sok egyéb elbeszélésében. Hatalmas szolgálatokat tett a forradalom ügyének Andrejev Leonid, ez az idő előtt elpusztult, bámulatosan tehetséges író; egész heroikus életét az orosz élet kritikájának adta oda Korolenko Vladimir. És ugyanezt a munkát folytatták a ma élő írók: a komor Bunyin Iván, a nagyszerű stiliszta, akinek "Falu" című elbeszélése talán a legsötétebb és leghűbb képe az orosz parasztok életének; Kuprin Sándor, a "Párbaj" című elbeszélés szerzője, aki először ábrázolta kíméletlen megvilágításban az orosz tisztikar életmódját.

E cikk szerzője ugyancsak az orosz valóság kritikájának területén dolgozott, de talán eltért némileg a többi íróktól azzal a törekvésével, hogy az olvasót a valósággal szemben aktívabb fellépésre bírja. Úgy látta, - és úgy látja most is, hogy "az élet bölcsessége a bátrak őrületében van,"és ismételten rámutatott az éles, csaknem faji különbségre az eleurópaisult város terméke, az "intelligencia" és a "nép" - a paraszt, a falu között.

A XX. század első éveiben jelent meg és gyorsan tekintélyes pozíciót töltött be a "szimbolista" költők csoportja; a legkimagaslóbb közülük Baljmont Konstantin, Brjúszov Valerij, Bjelyj Andrej, de még néhány évvel előttük dolgoztak már Gippiusz Zinaida, ez a rendkívül eredeti költőnő, Merezskovszkij Dimitrij, a széles műveltségű író és Szollogub Fjodor. Hármukat egy új áramlat megteremtőinek lehet nevezni az orosz irodalomban, amely lemondott a "népérdekek védelmé"-ről, a politikai didaktikáról és azon igyekezett, hogy az orosz irodalmat - a szociális létezés kérdéseinek megoldásától elvonva - az egyéni lét problémáinak vizsgálata felé terelje, amiben világosan kifejezésre jutott Dosztojevszkij vallásfilozófiai eszméinek befolyása.

Az egész orosz irodalom ellenségesen fogadta ezt az áramlatot, amelytől azonban várni lehetett, hogy valami újat és jelentékenyet visz be az életbe. Az 1905-6. évek politikai eseményei, amelyek az élet egész menetét lebontották, megbontották ezen irodalmi csoport természetszerű fejlődését is. Az azután következő kegyetlen és esztelen reakció újból elforradalmasította az irodalmat és ezekben az években virágzott ki különösen színesen Andrejev Leonid komor tehetsége, aki megírta a "Vörös kacaj"-t, az "Így volt - így lesz"-t, a "Hét akasztott"-at és néhány allegorikus, pesszimizmussal és kétségbeeséssel csordultig telt színdarabot.

Így tehát: az orosz irodalomnak prédikálnia kellett és tanítania, kritizálnia és moralizálnia, ítélkeznie, büntetnie és harcra hívnia a szabadságért. Utóbbi feladatát fényesen megoldotta. Éppen az irodalom bátorsága állított talpára és támasztotta fel életre az orosz népet.

De ezzel együtt az orosz irodalom az analízis, kriticizmus és nihilizmus mérgét is beoltotta az orosz intelligencia húsába és vérébe, amivel - úgy látszik - helyrehozhatatlanul meggyengítette annak akarat-princípiumát és megszűkítette szellemvilágát. Mert - a kritika mellett csaknem semmi sem volt, ami szélesebbé és mélyebbé tehette volna az egyén öntudatát, ami kifejleszthette és megerősíthette volna akaratát. Azzal, hogy a valóságot lerombolta, a kriticizmus a képzelet erejét is meggyengítette.

Egy matróz-forradalmár, aki végighallgatott néhány kémiai előadást, így szólt egyszer hozzám:

- Nem szeretem a kémiai analízist, mert mindenütt a felfoghatatlan űrt mutatja meg...

A mondás nagyon nevetségesen hangzik. Sok ember van azonban, akik számára a szociális jelenségek analízise csak az űrt fedi fel. Különösen gyakran fordul ez elő lusta, vagy gyorsan kifáradó értelmű embereknél, de ezek az értelmi sajátosságok különösen gyakoriak az oroszoknál, akikről a bölcs Puskin ezt mondta:

"Lusták vagyunk és nem vagyunk kíváncsiak."

*

Az orosz irodalom mai helyzete, mint egészé, nagyon határozatlan.

Az írók legkimagaslóbbjai emigráltak, szétszóródtak Európában és megmérgezte őket a politika.

Gippiusz Zinaida a bolsevisták felakasztását ígéri, vagy kéri valakitől verseiben és azt hiszem, hogy az egész irodalomtörténetben először jelentkezik a hóhér-szándék olyan eredeti és jó költeményben, mint az övé. Ezenkívül, éles kritikai tehetséggel rendelkezve, most gonosz, és minthogy gonosz, teljesen szükségtelen karakterisztikumokat ír barátairól: a költő Brjúszov Valerijről, Oroszország egyik legszélesebb műveltségű írójáról, a "Tűzangyal" című regény, a "Földtengely" című novella-gyűjtemény és néhány kötet vers szerzőjéről; az antropozóf Bjelyj Andrejről, a Steiner-féle filozófia követőjéről, a "Pétervár" című eredeti regény szerzőjéről és költészet-teoretikusról, a különféle tehetségekkel gazdagon megáldott, eredeti nyelvezetű férfiről.

Gonosz cikkel áldozott Gippiusz a nemrég meghalt Blok Sándor emlékének is, aki legkimagaslóbb képviselője a XX. század orosz lírai költészetének és várnunk kell, hogy nemsokára megír valami kíméletlent Baljmont Konstantiról, erről az ugyancsak kizárólagosan kimagasló költőről, aki az orosz verset annyi új ritmussal és rímmel gazdagította. Utóbbi különben lefordította oroszra Shelley három verskötetét, Calderon néhány színdarabját, Christopher Marlow "Faust"-ját, Poe "Holló"-ját, más verseit és csaknem egész prózáját. Baljmont szintén emigrált és Franciaországban él.

Franciaországba emigrált Bunyin Iván. Pompás elbeszéléskötete nemrég jelent meg franciául és úgy hiszem, sajtó alatt van angolul.

Franciaországban él az erős, egészséges tehetségű Kuprin Sándor, Németországban - Remizov Alekszej, ez a nagy inveciójú író, az orosz nyelv ritka ismerője.

Csak nemrég tért vissza Oroszországba az 1918-ban emigrált Tolsztoj N. Alekszej gróf, ez az életvidám és gazdag tehetségű regényíró és dramaturg. II. Katalin idejében játszódó bájos vígjátékát - "Szerelem, aranykönyv" - nagy sikerrel játszották múlt évben az egyik párizsi színházban, röviddel ezelőtt pedig pompás elbeszélést írt az 1606-1613. évek "Fejetlenség" korából "A szent Nyifont élete" címmel.

Franciaországban él Merezskovszkij Dimitrij, ez a rendkívül olvasott és termékeny író, a "Krisztus és Antikrisztus" trilógia, három eléggé száraz és archeológiával megtömött regény. "Julianus Apostola," Leonardo da Vinci" és "Nagy Péter" szerzője. Ezenkívül egész csomó verset, publicisztikai cikket, egy "Dekabristák" című regényt és néhány filozófiai jellegű tanulmányt írt. Utóbbiakban meglehetősen szegény eredeti gondolatok szempontjából, de ügyesen használ fel idegen anyagot, különösen sokat merítve Rozanov V. V.-től, Oroszország egyik legnagyobb gondolkodójától.

Ily módon az orosz irodalom legkiválóbb és legtehetségesebb képviselőinek csaknem mindegyike Oroszország határain kívül él. Még néhány, szintén nagyon tehetséges író nevét lehet hozzájuk sorolnunk.

Oroszországban maradt Szollogub Fjodor, a tehetséges és eredeti költő, a nagy port felvert "Apró ördög" című regény és egész csomó, művészi tollal megírt és sajátságos fantáziával tele más könyv szerzője.

A kimagasló írók közül Oroszországban maradt Szergejev Censztkij, talán legbámulatosabb művésze a szónak mindazok közül, akiket fentebb említettem. Már régen, húsz évvel ezelőtt kezdett írni és azonnal magára vonta a kritika és az olvasók figyelmét egyéni stílusával, új alakok kitartó keresésével és azzal a szavakban ki nem fejezhető erővel, amely tüstént értésünkre adja, hogy kiváltságos jelentőségű íróval van dolgunk.

Szergejev-Censzkij mindig az irodalmi csoportokon kívül állt, nem kereste a népszerűséget s mintegy még az írókkal való ismeretséget is kerülte. A forradalom a Krymen találta, ahol szintén visszavonultságban élt, teheneket tartott s talán maga is legeltette az állatokat, amelyek az élethez szükséges anyagi eszközökkel ellátták; ritkán jelent meg egy-egy műve nyomtatásban. Sohasem találkoztam ezzel az emberrel, sőt arcképét sem láttam sehol. Elbeszélése, amely különösen aláhúzta jelentőségét - "A mezők bánata." A háború és forradalom megfosztotta teheneitől és első éveit, mint hallottam, félig éhezve töltötte el, abban az aggodalmakkal teli életben, amely sok orosz író előtt ismeretes és néhányukat teljesen felőrült. Azokban az években az irodalmat "burzsoá-foglalkozás"-nak, nép-ellenségnek tekintették, az írók állandóan letartóztatásukat várták, házkutatásokat tartottak náluk, könyvtáraikat elrekvirálták, - nehéz körülmények között, testi és lelki szenvedésekben éltek.

Szergejev-Censzkijre azonban mindez, nyilván, nem volt befolyással, - legalább is munkájában nem zavarta. A forradalom ideje alatt néhány kitűnő elbeszélést írt, amelyek egyike, a "Csoda," Berlinben jelent meg oroszul. Ezt valamelyik orosz vidéki városban is kinyomták, amit a cenzúra felületességével kell megmagyaráznunk, minthogy annak szempontjából az elbeszélés ellenforradalmi.

Nemrég jelent meg Szergej-Censzkij regényének, a "Megdicsőülés"-nek első kötete; - úgy tekintem ezt a könyvet, mint az orosz irodalom egyik legkimagaslóbb eseményét az elmúlt 25 év alatt. A lírai hangnemben, pompázóan színes nyelven megírt regény zenei benyomást kelt, úgy hangzik, mint valami szimfónia. Klasszikusan orosz könyv - az emberek iránti magasztos szeretet és szánalom könyve. Bámulatosan szépen vannak leírva benne a Krym egyes vidékei. Ha az ember olvassa, akaratlanul is eszébe jut Assissi Ferenc "Fioretti"-je. Nagyszerű könyv.

Szergejev-Censzkij a mai Oroszország legkimagaslóbb írója, akihez hasonlót nem találok. Úgy tetszik azonban, hogy a fiatalság között, melyet a forradalom nevelt fel, nagyon tehetséges művészek nőnek és fejlődnek. Közülük mindenek előtt a munkás Kazint említem meg. Kétségtelenül hatalmas tehetségű ember. Jól ismeri a mai vers technikáját s bár költeményeiben túlnyomóak a mindennapi életből vett témák, ezek nem akadályozzák meg abban, hogy amikor egy gyufaszál lobban lángra és hamvad el kezeiben, a csillagvilág katasztrófáira ne gondoljon. Ez a témája egyik legjobb költeményének.

Költő és költőnő sok van Oroszországban - mindenütt sokan vannak; de - különös! - tragikus napjainkban túlnyomó a lírai a munkásosztály azon költőinél is, akik alaptémájukul a harcot és azt lehetne hinni, csak a harcot választják. Mindnyájan gazdagok szavakban, de őszinte pátosz nem érzik ki dalaiból. Sok bennük a gyűlölet a múlt iránt, de gyenge a hangja a jövőbe vetett remény örömének.

Mégis, a forradalom sok tehetséges embert hozott és hoz felszínre a munkásosztály köréből. Egyenlőre csak hangjukat próbálják, de lehetséges, hogy némelyikük csalogánya lesz az orosz költészetnek.

Feltétlenül meg kell említenünk Hodaszevics Vladiszlávot, a Brjúszov, Bjelyj, Baljmont-csoportba tartozó költőt. Fiatalabb emezeknél, versei formájára nézve klasszikus és hangulatára filozófus. A munkás-költők közül sokan köszönhetik neki a verselés technikájának ismeretét. A szó szoros értelmében tanítójuk volt. Egyik legjobb ismerője Puskin alkotásainak és e zseniális költő egyszerű és mély költészetének finom átérzéséről tesz bizonyságot, anélkül, hogy utánozná. Most Puskin életrajzán dolgozik, míg nemrég szerény kis verskötete jelent meg nyomtatásba "Nehéz líra" címen, amely egyhangú dicséretben részesült.

Komoly reményeket keltett a fiatal Lunc Leo (meghalt 23 éves korában, 1924-ben Hamburgban,) a "Torvényen kívül" című dráma és a "Bertrand de Boris" című XI. Henrik trouveurjéről szóló tragédia szerzője. Lunc kétségtelen tehetsége mellett szellemes, bátor és megvan benne egy úttörő minden tulajdonsága. Filológus volt, akit, tanulmányai befejeztével, egyeteme Spanyolországba küldött a románnyelvű irodalmakkal való megismerkedés céljából.

Lunc egyike azon pétervári fiatal írókból álló csoport tagjainak, akik "Szerapion-fivérek"-nek nevezik magukat. Kilencen vannak és csaknem mindannyian eredeti tehetségek. Különösen erősen kiválik közülük Zoscsenkó Mihály, a "Kékhas elbeszélései"című könyv szerzője; hőse, a katona Kékhas - Sancho Panza Don Quihote-való ismeretsége előtt. Zoscsenkó, sajnos, gyógyíthatatlan betegségbe esett a mérges gázoktól: szívbaja van.

Érdekes az ifjú Ziljberg Benjamin, fantaszta, aki hihetetlen kalandokat és összeütközéseket választott témául. Elbeszéléseiben nem emberek kártyáznak, hanem megfordítva. Kártyák játszanak emberekkel, a Sátán ruhákat rendel a szabónál az ördögök számára, mert már ideje, hogy az ördögöket is tisztességesen öltöztessék fel! A valóság egyáltalán nem köti meg: saját szeszélye szerint és néha talpraesetten úgy torzítja el, hogy borzalmas arcát - az olvasó butának látja.

Ehhez a csoporthoz tartozik Ivanov Vszevolod, termékeny író, szedőmunkás. Szibériából való és már nagy népszerűségre tett szert a szibériai parasztok partizán-csatározásairól szóló elbeszéléseivel. Elbeszélései nagyon színesek, de kissé hosszadalmasak. De Ivanov komolyan tanul, őszintén szereti munkáját és várni lehet, hogy nagyon jelentékeny alakja lesz az irodalomnak.

A katona-költő Tyihonov erős versekben énekli meg a hősiességet és az akarat-princípiumot. A fiatal írók általában sokat tapasztalt, mélyen gondolkodó és tehetséges emberek. Lehetséges, hogy valami újat és nagyon jelentékenyet visznek be az orosz irodalomba. Erre mutat, többek között, politika nélküliségük is, amit nem titkolnak el. Politika nélküliség olyan embereknél, akiket a forradalom nevelt, sokakat bámulatba ejt, többeket bosszant - számomra a művész elengedhetetlen objektivitásának csalhatatlan biztosítéka.

Egy csapásra, mindjárt legelső elbeszéléseivel magára vonta az általános figyelmet az eredeti tehetségű és komoly témakörű ifjú Leonov Leonid. Múlt évben jelent meg "Borzebek" című elbeszélése, amelyet általános dicsérettel fogadtak. Ez az ember kétségtelenül az orosz irodalom legnagyobb reménységeinek egyike.

Érdekes író Bulgakov, akinek fantasztikus elbeszélései "Hősének az Ördögről" címen jelentek meg; közel áll hozzá a szintén fantasztikus Ognyov.

Az új irodalmi erők számbeli növekedése nagyon gyorsan megy végbe, de elmondható, hogy az irodalmi alkotások minősége is mind jelentékenyebbé lesz.

Megjegyzésre méltó az a tény, hogy a fiatal írók mind hatalmasabb terjedelmű műveket igyekeznek létrehozni. Észrevehető előszeretetük a regény iránt. Fegyin Konstantin "Városok és évek" címen nagyon bonyolult regényt írt; Romanov Pantyelejmonnak többkötetes, "Ruszj" című könyve van, amelynek már két része meg is jelent. Az utóbbi mű jelentősége egyenlőre kétséges, de nagyon sikerültek Romanov csípős kis elbeszélései a mai faluról. Már nem fiatal ember: még a háború előtt megjelentek egyes munkái, a kritika azonban akkor nem vette észre.

Még egy nevet kell megemlítenem: Pilnyak Borisét. Elbeszélésekkel kezdte, amelyek komoly érdeklődést keltettek fel szerzőjük iránt és gyorsan népszerűséggel jutalmazták meg. E körülménynek nagyon szomorú visszahatása volt Pilnyakra, aki sokat, átgondolás nélkül kezdett írni, nyilvánvalóan és ügyetlenül utánozva Bjelyj Andrej gazdag stílusát és idegen szókincset használva fel. Utolsó elbeszélései publicisztikai rajzainak benyomását keltik.

A fiatal írók elbeszélései szabadabb hozzáférkőzésről tesznek tanúságot az anyaghoz, a valósághoz és ezzel máris különböznek a forradalom előtti irodalomtól. Nyilvánvaló, hogy a fiatal írók jól ismerik a valóságot és nem félnek tőle. Részük volt az életfeltételek kegyetlen alattomosságaiban és láthatólag jól ismerik az emberi akarat erejét, értékelik a gondolat függetlenségét, érzik a képzelet szabadságát és a kigondolás jelentőségét.

Azt is tudják, hogy a művészetnek az a hivatása, hogy a földet tehetsége virágaival feldíszítse és hogy a művészet - a legcsodásabb és legtitokzatosabb minden csodálatos közül, amit csak az emberi kigondolás a valóság ellen és abból a célból alkotott, hogy a nehéz, gonosz és szennyes ünnepivé, becsületessé és derűssé váljon.

(Az orosz kéziratból fordította: Gellért Hugó.)