Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Ifj. Lovászy Márton: Írisz

Ifj. Lovászy Márton: Írisz
(A Nyugat novella-pályázatán külön jutalommal kitüntetett pályamű)
IV.

A bekövetkezett őszi napok sokszor kétségbeeséssel és fájdalommal voltak tele. Az eső konok locsogása makacsul Írisz nevét ismételgette, az esőcsatorna sikongatása az én fájdalmaknak és meddő vágyakozásomnak adott hangot. Nagybátyámnak nem akadt dolga R...-vel, s így semmi ok nem volt arra, hogy meglátogassuk őket, én pedig világért elő nem hoztam volna.

Egy este azonban, amikor már kezdtem belenyugodni sorsomba és ismét könyveimnél ültem, különc jelent meg, aki levelet hozott nekem. Remegve bontottam föl; Írisz neve volt aláírva, fölötte pedig ezek a sorok:

Mához egy hétre este hét órakor szívesen látom egy csésze teára. Nagy társaság lesz nálunk, okvetlenül várom.

Nem tudom leírni azt az örömet, amely ekkor megrohant. Órákig néztem Írisz levelét és betűinek vonásaiból igyekeztem kiolvasni jellemét. Intelligens, gyakorlott írás volt, bizonyos mértékben elnagyolt, de kicsinyesség, affektálás és fölösleges cikornya nélküli. A szokott, közönséges írástól meglehetősen különbözött. De az embert általában egészen megzavarta. Néhol temperamentumot, sőt erős szenvedélyt véltem vonásaiból kiolvasni, másutt a betűi józanságra és hűvösségre mutattak. Aztán megállapítottam, hogy csinosságra törekszik és szeret jól öltözködni., majd kétségtelenül konstatáltam, hogy egy szikra hiúság sincs benne. Az írás kifürkészhetetlen volt, mint ő maga.

Kis lámpámnál így ültem fél éjszakát a levél mellett, anélkül, hogy éjfélkor többet tudtam volna róla, mint este. Álmomban mozgó betűk, nevető tollvonások és lebegő szavak kisértettek, amelyek minden pillanatban más alakot öltöttek. S reggel fáradtan, de jókedvűen ébredtem.

Minthogy nem voltam tea-estékre berendezkedve, még délelőtt hozzá kellett fognom az előkészületekhez. Az volt a szerencsém, hogy nagybátyám, aki tőlem több pénzt kapott, mint amennyit azelőtt maga tudott kicsiholni a gazdaságból, nem szólt bele a dolgaimba s így ha valamire szükségem volt, önállóan intézkedhettem. Bekocsiztam a városba és frakk öltönyt rendeltem, azután lakkcipőt, megfelelő gallérokat, nyakkendőket, ingeket vásároltam. A szabónak a lelkére kötöttem, hogy négy nap alatt készen legyen a ruhám, majd boldogan hazatértem. Egyáltalában, ezen a héten, a fájdalmas hónapok után kicserélve és újjászületve éreztem magamat. A nyomasztó kedvetlenség föloldódott és öröm fogott el, ha Íriszre gondoltam.

Kétszeri próba után a hatodik napon elkészült a frakkom. Amikor fölvettem és boldogan és büszkén a nagytükör elé álltam, el voltam ragadtatva. Azelőtt soha eszembe nem jutott, hogy tükör előtt hosszasabban nézzem magamat. Általában alig néztem tükörbe; a hajamat rövidre nyírva viseltem és így nem igen kellett fésülködnöm, az államon is gyöngén ütközött még a szakállam és ilyenformán elég volt, ha hetenként egyszer borotválkoztam. Ezúttal azonban forró fürdőben, gondos borotválkozást végeztem gyanútlan arcbőrömön és utána úgy véltem, hogy kifogástalanul szalonképes vagyok.

A következő napon, a nagy nap estéjén, minthogy hideg idő köszöntött be és egész nap havazott, csilingelő szánkóba fogattam be és prémes bunda alatt ragyogó frakkommal útnak indultam. Örömmel láttam, hogy az utakon az esős tócsák helyett szikrázó hólepel takar mindent és csillagos pihék szállingóznak lassan az égből. Alig vártam, hogy odaérjünk; az egyhangú, vékony csilingelés robbanó gondolatokat keltett bennem és türelmetlen topogással szerettem volna sarkantyúzni a vágtató lovakat.

A megérkezésem olyan volt, mintha tündérpalotába jutottam volna. A kastély fénytengerben úszott, a park bejáratánál gyönyörű fogatok paripái prüszköltek. A szokatlan mozgalmasság, a fény, a kastélyból kiszűrődő zene meglehetősen megzavarták az úttól és a csípős széltől amugy is zúgó fejemet. Fölmentem a lépcsőn, a pazar előcsarnokban inas vette át a kabátomat és a kalapomat és bevitte egy szobába, ahol rengeteg bunda, kalap és különböző ruhadarab feketéllett, mint valami összezsúfolt tömeg. Bizonytalanul léptem be egy nagy, szárnyas üvegajtón és az első pillanatban nem láttam mást, mint ragyogó női vállakat és frakkokból kivillanó ingplasztronokat zongoraszó és színes fény káprázatában. egy-két percig úgy álltam ott, mintha álmodnék. A terem részegen forgott körülöttem. Idegennek éreztem magamat, akit végzetes tévedése valami szokatlan helyre vitt. És már-már elkeseredtem abban a nagy idegenségben és tanácstalanságban, amellyel ismeretlenül álltam egy távoli látomás közepén.

De ebben a pillanatban, mint valami mentőangyal, Írisz mosolygó arca bukkant föl előttem. Barátságosan sietett elém, néhány kedves szót mondott, a kezét nyújtotta és vezetett be, a forgatagba. Megkönnyebbülve, megmentve lélegeztem föl és tiszta hálával szerettem volna neki kezet csókolni. Abba a szobába mentünk, ahol a zongora szólt, itt Írisz a társaságnak egy kisebb csoportja elé vezetett, amely egy asztalka körül foglalt helyet, kényelmes karosszékekbe és mély pamlagokba süllyedve.

- Bemutatom nektek egyik legkedvesebb szomszédunkat, - mondotta Írisz az ott ülő hölgyek felé fordulva és megmondta a nevemet. Én meghajoltam és leültem a pamlag egyik szabadon lévő sarkába.

- Később én is ideülök maga mellé, - súgta Írisz a fülembe, aztán kedvesen intett és otthagyott.

Káprázva néztem utána, ahogy könnyedén lebbent az egyik csoporttól a másikig, karcsú bokájával, hajlékony derekával és rejtelmes arcocskájával, mint valami tündér. Mindenütt mondott egy-két barátságos szót, néha hangosan fölnevetett, aztán továbbment. Fogalmam sincs, milyen ruha volt rajta, csak azt tudom, hogy vakítóan szép volt és hogy egészen megbolondultam azoktól a szavaktól, amelyeket az imént a fülembe súgott. "Később én is ideülök maga mellé!" - ismételgettem magamban és éreztem a köztünk levő titkot. Szerelmes voltam, nemcsak belé, de ebbe a titokba is, amelyet szerettem volna kikiabálni, vagy valamiképpen, akárhogyan, külsőleg is jelezni, hogy megsimítsam a kezét, vagy magamhoz vonjam vagy megcsókoljam, mit tudom én, őt, aki íme az egész társaság fénypontja, lám, nézzétek, - ekkor a gyönyörűségtől borzongva mondtam ki magamban ezt a szót: - az én titkos szeretőm...De mindeddig úgy rémlett, mintha ez a titok valahogyan egyoldalú lett volna. Mintha ő erről nem vett volna tudomást, hiszen a barátságosság álarca alatt mindig elhárította magától. Csak most, ez a mondat, hogy: "később én is odaülök maga mellé" és inkább a hang, ahogyan mondta, mintha ez lett volna az első jel, amely megpendített valamit a közösségünkből.

Zavaros álmodozásomat a társaságom szakította félbe. Hangosan vitatkoztak valamin és egy nő, aki szemben ült velem, egyszer csak egyenesen rám nézett és úgy kérdezte:

- Ugye, hogy nekem van igazam?

- Ezt nem lehet ilyen határozottan állítani, - válaszoltam naiv meglepetésemben és azt hittem, hogy nagyon megvetően fog ránézni, de csalódtam. Némi diadallal fordult ahhoz a fiatalemberhez, akivel a leghevesebben vitatkozott és így szólt:

- No látja, a dolog nem ilyen egyszerű. Ebben a dologban semmi se bizonyos.

Sejtelmem sem volt, hogy miről van szó, de most jobban megnéztem ezt a nőt. Magas, teltkarcsú, feltűnően szőke hajú asszony volt, akin az volt a legjellegzetesebb, hogy nagy szemére a szempillái félig leereszkedtek és sohasem nyíltak föl egészen. Ez meglehetősen különös és egyben vonzó kifejezést adott arcának, amelyben egyébként is volt valami izgató. Szép vonású szája húsos, bár kissé halvány volt és a nyelve hegye gyakran megjelent pajkos csillanással az ajakai között. Azonban mindezt igen hűvösen és tárgyilagosan állapítottam meg: a vonzódásomat Írisz teljesen lefoglalta. S bár mindig Íriszt követtem a szememmel, a társaságból nem akartam kikapcsolódni és mondanom kellett valamit.

- Olyan ember nincs, - szóltam, - akinek tökéletesen igaza volna, de borzasztó, ha valaki mégis ezt hiszi magáról.

- Á, ne ítélje el azokat se, - fordult hozzám az asszony, - a legtöbb csak tetteti magát. Ez is tettetés, mint minden.

- Minden?

- Minden bizony. Merek fogadni például, hogy maga csak tettei magát ilyen komolynak. Azt hiszem, a valóságban a legkedvesebb és legpajkosabb gyerek.

- Gyerek? Miért csúfol ki azzal, amiről nem tehetek? - kérdeztem elmosolyodva.

- Csacsi, örüljön neki! Tudja, mi a legszebb a világon? az ifjúság. Imádom az ifjúságot. Látja például, Miki, - itt rámutatott a mellettem ülő fiatalemberre - folyton udvarol nekem, de hiába, mert már jóval túl van a harmincon. A legtöbb nőt csak a harmincon fölül lévő férfiak érdeklik. Engem nem. Jó, jó, - intett Miki felé - maga most azt gondolja, hogy csak a bizonyos koron túl lévő nők szeretik ennyire a fiatalokat. Igaza van. Én is túl vagyok bizonyos koron. De amikor kislány voltam, akkor is a nálam fiatalabbak tetszettek. Megmondom őszintén, erről nem tehetek. No, most beszéljen!

Miki meghátrálva nyitotta szét a két tenyerét.

- Akkor visszavonulok és átengedem a teret a gyerekeknek. De a reményt azért nem adom föl.

- Ne is adja, - mosolygott az asszony, - a remény az, ami életet.

Nem nagyon figyeltem a társalgás további folyamára, ellenben hangosan megdobbant a szívem, amikor Írisz, hirtelen, mint a lepke, hozzám repült és leült mellém.

- Most van egy szabad negyedórám, - szólt, - egyenlőre eleget tettem a házi kisasszonyi kötelességemnek. Meséljen egy kicsit, mit csinált, amióta nem láttam?

- Nem én tehetek róla, hogy olyan sokáig nem látott, - feleltem olyan pillantással, amelyből nemcsak szemrehányást, de sok minden egyebet is kiolvashatott.

- Hát kicsoda? Talán azt várta, hogy elmenjek magáért?

- Hallgasson ide, - szóltam ekkor elkeseredett őszinteséggel, - én halálosan szerelmes vagyok magába.

Ez a roham olyan váratlan volt, hogy Írisznek torkán akadt a szó.

- Miért néz így rám? - kérdeztem szinte gorombán, - talán ezt idáig nem tudta?

Az arca olyan lett, mint a láng. Hirtelen fölkelt és otthagyott. De ahogy végigsietett a szobán, olyan zavartan nézett körül, hogy lehetetlen volt észre nem venni az elfogódását. Ha ezt világosan nem látom, azt hittem volna, hogy nagyon nagy ügyetlenséget követtem el és elriasztottam magamtól.

Tíz perc is beletelt, amíg visszajött a szobába. Odaállt a zongora mellé és hallgatta azt a hangos rapszódiát, amely minden társalgást túlharsogott. Fölkeltem és odamentem hozzá.

- Miért hagyott ott, - kérdeztem, - haragszik?

Az arca most sápadt volt, a két szeme szokatlanul nagy.

- Gyerek, - suttogta.

- Gyerek, - intettem türelmetlenül, - ezt ma már másodszor hallom. Mit akar, maga még nálam is fiatalabb. Én tizenkilenc éves vagyok, maga tizennyolc. De mit bánnám, ha harmincnyolc volna? Akkor is szerelmes volnék és ha akarja még többször is hallani, hát szerelmes, szerelmes, szerelmes.

- Nem, nem, - mondotta elhárítón, - hallgasson. Hiszen alig találkoztunk egyszer-étszer.

Megrántottam a karját.

- És akkor éjszaka a parkban? Addig azt hittem, hogy gyűlölöm, azóta tudom, hogy mi volt ez a gyűlölet. Azóta minden éjjel maga miatt rágom össze-vissza a párnámat fájdalmamban. Én tudom, hogy bolond voltam és nagyon csúnyán rohantam meg magát, de nem tagadhatja le, hogy az anyám volt és nem is felejtheti el.

Mozdulatlanul támaszkodott a zongorának és mereven bámult le a billenytyűkre. A szeme tele volt könnyel. egy darabig hallgattam. Aztán könyörögve szóltam hozzá:

- Adja nekem azt a virágot, ami a keblére van tűzve.

Nem felelt.

- Adja nekem, drága, kedves, adja nekem, könyörgök magának.

Nem mozdult, csak az ajkát szorította össze és alig láthatóan nemet intett a fejével.

Kétségbeesve álltam mellette, úgy éreztem, hogy a szívemet hirtelenül olyan őszintén tártam föl, mint még soha, - és egy vigasztaló mozdulatot vártam, akármit, a virágot. Valami szimbólumot éreztem most ebben a virágban, hónapok óta tartó titkos szerelmemnek és gyötrődéseimnek a gyógyító írját, megbocsátását, megenyhülését. Azt hittem, ha most nem adja ide, olyan, mintha arcul verne. De nem adta, tovább bámult a zongorába. Ekkor valaki megérintette a karomat. Írisz anyja volt, a háziasszony.

- No lám, a mi legfiatalabb barátunk is itt van és hogy elbújik! Nézze csak, kihűl a teája! - A szőke asszony felé mutatott, ahol az előbb ültem. Észre sem vettem, hogy a teát már szervírozták. Zavarodottan kezet csókoltam és visszaültem a szőke asszony társaságába.

Fölkavartam a teát, aztán fogtam a rumosüveget és annyit öntöttem bele, hogy a tea kicsordult. Az első kortynál éreztem, hogy hallatlanul erős: mintha tűzfolyam szaladt volna végig a torkomon. De megittam az egészet és ez az égető nedv, ahogyan először elállította a lélegzetemet, úgy változtatta meg a hangulatomat is. A fájdalom helyébe valami furcsa dac kerekedett bennem egyszerre fölül. Hát nem adta ide a virágot! Föltártam előtte a szívemet, kértem, könyörögtem, nem adta. Mi lett volna az a kis kézmozdulat, levenni a kebléről a virágot és átadni nekem, milyen boldoggá tett volna! Nem tette. Hát jó. A rum máris a fejembe szállt. Még egy teát kértem és másodszor is teleöntöttem rummal. Kis híja, hogy rosszul nem lettem, amikor kiittam, de hősiesen ezt is lenyeltem.

Már előbb is észrevettem, hogy a szőke asszony nagy érdeklődéssel néz rám. Most még néhány kacér pillantást vetett felém. Gyerek vagyok, Igaz, de az előbb nyíltan megmondotta, hogy a fiatalokat szereti. Elhatároztam, hogy bosszút állok Íriszen és udvarolni fogok a szőke asszonynak. Mellé húztam tehát a székemet.

- Nos, gavallér, hát visszajött ide? - kérdezte, leeresztett szempillái alól egyenesen a szemembe nézve, - láttam, hogy közben nagyon tette a szépet a házi kisasszonynak.

- Kevés sikerrel, - válaszoltam tettetett vidámsággal, - ő nem szereti a fiatalokat.

- Persze, hogy nem, hiszen ő maga is csitri lány még. De hallja-e, beszéljen inkább saját magáról. Igaz, hogy maga vezeti a gazdaságát,

- Próbálkozom vele.

- Mondja el, hogy él reggeltől estig.

- Ugyan, hiszen ez nem érdekes.

- De igen, igen, - bizonygatta, - engem nagyon érdekel.

- Hát...reggel fölkelek, dolgozom, este lefekszem, - szóltam nevetve, a sok rumtól meglehetősen kótyagos fejjel.

- Jó, jó, de azért ezt mégis biztosan másképp csinálja, mint ezek a ficsúrok itt. Valószínűleg hajnalban kel föl.

- Sokszor.

- No lám, az nagyon szép lehet, Lovagol is, ugye, meg kocsizik?

- Azt is.

- Nézze csak, a kis pamlagról fölkeltek. Üljünk oda.

Átültünk a kis, kétszemélyes pamlagra és az asszony elénk húzta a teázó-asztalt.

- A sok dolga között persze lányokra rá se néz.

- Az utóbbi időben bizony erre nem nagyon értem rá.

Ebben a pillanatban elakadt a lélegzetem. Az asszony az asztalka védelme alatt fehér kezét rátette a térdemre. A meglepetéstől szinte megkövülten ültem ott, mire ő a kezét tovább csúsztatta és ahogy gyöngéden megérintett, kiütött rajtam a forróság. Önkéntelenül megragadtam a csuklóját, de ő elkapta és a zsebkendője után nyúlt. Olyan forró láz öntött el, amilyent még sohasem éreztem. Ránéztem, de ő közömbös arccal, kissé huncut mosollyal tekintgetett szét a teremben és az ajkai között egy pillanatra megjelent a nyelve piros hegye.

- Nos, - kérdezte megint hozzám fordulva, - miért nem meséli tovább?

- Nem tudom, - dadogtam, - itt borzasztó meleg van.

- Persze, hogyne lenne melege. Két csésze teát ivott annyi rummal, amennyi egy Góliátnak is elég lenne.

- Egy kicsit levegősebb helyre kellene menni, - mondottam, még mindig akadozva.

- Igaza van, jöjjön, - szólt és fölkelt. Követtem.

Átmentünk a másik termen, majd egy harmadikon is és végül olyan szobába értünk, ahol senki sem volt.

- Lám itt nyitva is van egy ablak, - mondotta - és kitűnő friss levegő van. Itt kicsit kiszellőztetheti a fejét. Ugye, jó itt?

Ezt az utolsó mondatot egészen belemondta az arcomba, a szemét szinte belefúrva az enyémbe s a szája, szép, izgató, vonagló szája ott tüzelt az enyémtől két centiméternyire. A világ forgott körülöttem és szegény, zúgó, bolond fejem csak nekiindult, mint a végzetes mágnesnek és rátapadtam a lángoló, szakértő ajkakra, amelyek ekkor egészen megőrjítettek. Mintha villamos sugarak eredtek volna belőlük, fölborzolva minden idegszálamat. S én csak elkábulva, részegen kóstolgattam itt az asszony rafinált tudományát, amíg egyszerre váratlanul ellökött magától.

A hátam mögött valami neszt hallottam. Megfordultam és majdnem fölkiáltottam rémületemben. Az ajtóban Írisz állt, halottra vált arccal, tágrányílt szemekkel és a kezét úgy szorította a kebléhez, mintha valami ki akart volna ugrani onnan. A másik kezében pedig azt a virágot tartotta, amelyet a blúzáról már levett volt.

- Magát kerestem, a virá...-mondotta elcsukló hangon, görcsös keze összegyűrte a szirmokat, aztán megtántorodott és végigzuhant a padlón.