Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Ifj. Lovászy Márton: Írisz

Ifj. Lovászy Márton: Írisz
(A Nyugat novella-pályázatán külön jutalommal kitüntetett pályamű)
II.

Szokatlanul forró kánikula köszöntött be. A déli nap elviselhetetlen hőséggel pörkölte a földet és a barázdák olyan hevességgel verték vissza a tüzet, mintha az ember forró hullámokban járkált volna. Én egy délben az országút mellett álltam, kimerülten támaszkodtam a botomra és a verítéket töröltem a homlokomról. A láthatáron egyszerre egy közelgő hintót pillantottam meg, fényes, remek alkotmányt, amely elé két szénfekete paripa volt fogva. Kíváncsian néztem, ki ülhet a hintóban? A kocsi nagy porfelhőt vágott és a lovak patkói szikrákat vertek, hogy szinte elkápráztattak.

A káprázatom azonban még nagyobb volt, amikor a hintó egészen a közelembe ért. Könnyű fehér ruhában, fehér kalapban, Írisz ült benne. Közömbös kíváncsisággal nézve felém és amikor elfogultan megemeltem a kalapomat, futó mosollyal biccentett. Aztán tovább robogott. A szívem úgy vert, úgy lihegtem, mintha nagy futásból érkeztem volna. Olyan gyöngeség fogott el, hogy majdnem összeroskadtam. Néztem, hogy hátrafordul-e. Mit nem adtam volna érte, ha visszanéz! De nem nézett vissza, csak ment, robogott és el is tűnt csakhamar a szemem elől.

A szenvedésem újrakezdődött, ha lehet még fokozottabban, mint először. Hazamentem, alig bírtam ebédelni valamit, a kérdésekre szórakozottan felelgettem, minden gondolatomat Írisz foglalta le. Ahogy elrobogott előttem, a mosolya, a biccentése csak egy pillanatig tartott és mégis folyton ezt láttam. Este korán lefeküdtem, de előre tudtam, hogy egy percre sem fogom lehunyni a szememet. A hőséget okádó kánikulában az éjszaka alig hűlt le valamicskét és az ágyam, a párnám mintha tüzet sugárzott volna. Nem feküdtem egy félóra hosszat sem, újra fölkeltem és kinéztem az ablakon. Tikkadt éjszaka volt, mozdulatlanul fénylő csillagokkal és kristálytiszta teliholddal. Felöltöztem és kimentem a szabadba. Egy csöpp szellő nem mozdult, a mező fölött túlfűtött levegő rekedt meg, az országút fái semmi enyheséget nem leheltek. Még mintha a hold nagy, szomjas tányérja is melegített volna.

Sokáig bolyongtam így, magam sem tudtam, merre. Gépiesen néztem az árnyékomat, amely előttem mozgott a földön és vezetett. Egyenesen az árnyékomra léptem, mentem, amerre vitt. Ezerféle merész és őrült terv kavargott az agyamban és mindegyik Írisszel volt összefüggésben. Talán két órai céltalan és lázas bolyongás után egyszerre magas kőkerítés állta az utamat. Meglepetve eszméltem föl, - mintha már láttam volna egyszer ezt a kőkerítést! - és különös érzéssel ébredtem arra, hogy R...-ék parkja mellett vagyok. De nem is nagyon csodálkoztam, csak tétováztam egy percig; a kerítés mögött a magas, fekete fák mintha hívtak volna. Aztán nekilendültem és megmásztam a falat. Nappal, józan és tiszta fejjel, talán nem tudtam volna feljutni erre a magas kerítésre, de most gyerekjáték volt: mintha szárnyaim lennének. A túlsó oldalon leereszkedtem a parkba, puha, süppedő pázsitra ugrottam. Mit tudtam én, hogy mit akartam itt, mint tudtam akkor! A melegen simogató levegő, a valószerűtlenül vakító hold, a bódító csillagok minden józanságomat elnémították. Mentem előre a puha füvön, az égígérő fák között, a fehérfoltos utakon, ahol a pázsit széle és a bokrok között éles és fekete körvonalak voltak, mintha semmi levegő nem lett volna közöttük. Olyan csönd volt, hogy a fülem zúgott belé és minden olyan légies és bizonytalan, mintha álmodnék. A bokrok árnyékában egy töredezett márványszobor-csoportozatot láttam, ahol görög istenek szerelmeskedtek halott mozdulatlanságban. S egyszerre egy sötét fatörzs mellett meg kellett állnom, mert távoli lépteket hallottam.

Szemben velem, a túlsó pázsit közepén hirtelenül szétnyílt egy bokor és egy fehér alak surrant ki belőle. A dús, kuszált ágak árnyékában nem láttam az arcát, a szívem mégis ki akart ugrani a helyéből, akkorát dobbant. Kétségtelen, hogy ő volt, megismertem a csodálatos járását, amely olyan könnyedén szökkelt a füvek fölött, mintha nem is érintené a földet. Az öntudatom annyira a végtelenben száguldozott, hogy nem is csodálkoztam ezen az éjszakai találkozáson, csak a testem remegett minden ízében. Elfúló lélegzettel, de amennyire tőlem tellett, vigyázva és óvatosan követtem, hogy zajt ne üssek. Mentem utána, némán, meg ne lásson, észre ne vegyen. Olyan gyorsan futott, úgy siklott a lehajló ágak között, hogy néha majd elvesztettem szem elől. De aztán újra megvillant a hófehér ruhája, a hófehér lába, amint a hold fénye egyszer-egyszer ráesett.

Óriási park lehetett ez; a titkos üldözés sokáig tartott. Végre azonban nagy, sűrű, sötétlő élő sövény állta utunkat, ő egy résen hirtelen átbújt és eltűnt előlem. Nem mertem sietni, a bokrok zörgése elárulhatott volna. Lábujjhegyen lépkedtem odáig, izgatottan kerestem a rést és amikor megtaláltam és átjutotta rajta, hirtelen megálltam elkáprázva, mert valami nagy ragyogás majdnem megvakított.

Vastag törzsű, alacsony, fekete fák alatt, szelíden lejtő füves partok között egy tündöklő tó tükrözte vissza és százszorozta meg a hold fényét. Lehet, hogy csak a lázas szemem látta ilyen ragyogónak, de úgy éreztem, hogy a vakító világosságnak ilyen gazdag és pazar fénylését még sohasem láttam.

Szédülten álltam itt, sötét árnyékban, egy vén fa derekába fogódzva és ájuló gyöngeség fogott el, amikor kutató szemem magához tért és megpillantotta őt a tó partján, amint csöndesen kikapcsolta a keblén a ruháját és leeresztette magáról. Égve és borzongva néztem kitágult szemmel és előttem bontakozó csodát, amint lehullt róla a ruha, a könnyű kis selyem fehérnemű, a hószínű harisnya, a két pici cipellő. S amikor ott állt előttem fürdésre készen, mint egy eleven szobor merő ezüstben, tündöklőn emelkedve ki a kék háttérből, azt hittem, meghalok a vágytól. Nyújtózkodott, mint a macska, hajlékony vonalai megfeszültek és a két karját kitárta. Aztán megindult a víz felé. Ott pedig megállt és gyönyörködve nézte magát a tó tükrében.

De én bennem ekkor már a józanság utolsó húrja is elpattant. Tüzes vérhullám csapott rajtam végig, a szemem elborult, kiugrottam a homályból és hozzá rohantam. Nem törődtem a rémületével, a halk , ijedt sikolyával s a védekező karjaival, amelyek úgy feszültek nekem, mint egy riadt, fiatal párduc izmai. Így, halálos rémületben és ösztönös, elszánt védekezésben még gyönyörűbb volt, mint máskor. De nem sikoltozhatott, titkosan és tiltottan lopódzott le a tóhoz! Mégis, néma küzdelmében úgy harcolt, a karjában annyi erővel, hogy ha bennem nem tombolt volna az ifjúság minden leküzdhetetlen vágya, nem bírtam volna vele. De annak a szenvedélyes támadásnak, amellyel megrohantam, nem lehetett ellenállni.

Lefogtam a két karját, a derekát magamhoz rántottam és az arcába lihegtem:

- Gyűlölöm magát!

Nem felelhetett, mert az ajka már a fogam között volt. Karja izmai lassanként elernyedtek, a szeme lehunyódott és leroskadtunk a szikrázó pázsitra, amely ágyául szolgált életem legboldogabb és egyben legboldogtalanabb emlékének.

TML>