Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Ifj. Lovászy Márton: Írisz

Ifj. Lovászy Márton: Írisz
(A Nyugat novella-pályázatán külön jutalommal kitüntetett pályamű)
I.

- Egy nyáron - tizennyolc éves voltam már - nagybátyám elvitt R...-ékhez, akik körülbelül háromnegyed órai kocsijárásnyira, gyönyörű birtokon lévő kastélyban laktak. R..., akivel nagybátyám nem sokkal azelőtt ismerkedett meg, magas politikai állást foglalt el és a társadalmi életben előkelő szerepet játszott, családjáról pedig azt hallottam, hogy a legkedvesebb és legszimpatikusabb úri családok közé tartozik.

Én sem mondhattam egyebet, amikor megismertem őket. A férfi már megjelenésével tekintélyt keltett, nyájasságával pedig mindenkit megbűvölt. Művelt és sokat olvasott férfiú volt, noha csöndes temperamentuma, nevelése és az, hogy mindig megelégedetten és jólétben élhetett, erősen konzervatívvá tették nézeteiben. Eleinte csodálkoztam azon, miként férhet össze ilyen széles látókörű műveltség ennyi konzervativizmussal, ám ebből is tanultam valamit: az emberi elme korántsem olyan nagy, hogy szembe tudjon helyezkedni a viszonyok-szülte érzéseivel és kedélyhangulatával.

Az asszony halk szavú, finom, kedves teremtmény volt, feltűnően beszédes szemekkel, általában egyébként jelentéktelen. A fia - a fiatalabbik gyermek, - mintegy 16 éves, meglepően hasonlított hozzá arcban, jól neveltségben és jelentéktelenségben is. Hogy nem érdemes vele túlságosan foglalkozni, ezt hamarosan észrevettem, különösen amikor megtudtam legfőbb büszkeségét: hogy az iskolában mindig az első tanuló volt. Nem tűrte, hogy valamelyik diáktársa megelőzze. És hogy ezt a pozícióját megtarthassa, minden szabad idejét arra pazarolta, hogy iskolai könyveinek egyetlen sora se maradjon előtte homályban. Rettenetes mennyiségű idegen verset tanult meg könyv nélkül, állandóan a legbonyolultabb algebrai és fizikai feladatokat adta fel magának, ismerte az összes őskorszakbeli kiveszett állatfajokat és fel tudta sorolni mindazokat a növényeket, amelyek például Afrika nyugati partjain teremnek. De amikor beszélgetni kezdtem vele, kiderült, hogy logikusan következtetni egyáltalában nem tud és nem ismerte fel a legközönségesebb kutyafajt, amelyet séta közben a gazdasági udvarban találtunk.

Nővére - a nevét nem árulom el, hanem talán Írisznek fogom nevezni, mint ahogy később egy rajongója hívta - alig egy évvel lehetett idősebb nála, de mindenesetre sokkal különbnek látszott. Fivére testét a sok tanulás gyengévé és véznává tette, míg a lány mozdulatai csupa karcsú rugalmasságról tanúskodtak. Arca - amelynek szépségét úgy bámultam meg, mint aki csodát lát - az első percekben a megközelíthetetlenség benyomását keltette. Ha hallgatott, az embernek az volt az érzése, hogy valami magas és elvonatkoztatott világban él, hogy mosolyogna sem tud és még kevésbé együtt érezni akárki mással. De ahogy megszólalt s a szemében és az ajka szögletében valami pajkos és különös vonás jelent meg, az arckifejezése ezt a föltevést rögtön megcáfolta.

Egész délután ott maradtunk náluk, teáztunk, aztán sétáltunk a parkban, majd R...végig vezetetve a gazdasági udvaron, megmutatta birtokának modern felszerelését. A férfi is, az asszony is barátságosan beszélgetett velem, tanulmányaim és szórakozásaim után érdeklődtek és én igyekeztem illedelmesnek és szerénynek mutatkozni, mint ahogy ezt fiatal koromtól bizonyára meg is követelték.

Íriszhez azonban nem voltam ennyire illedelmes. Nem is tudtam volna szerény és kedves lenni hozzá, amikor láttam remek formájú lábait és azt a gyönyörű járást, amilyent sem azelőtt, sem azután másnál nem láttam s amely ekkor végtelenül felvillanyozott és valami gyűlölködéssel párosult vágyakozást oltott belém.

R...bevezetett minket az istállóba és megmutatta lovait. Írisz rögtön odament egy fényes szőrű fiatal ménhez és megsimogatta a nyakát.

- Nézze ezt a pompás csikót, - mondta nekem, aki legközelebb álltam hozzá - ezen szoktan én lovagolni.

- Ne simogassa, - mondottam. A többiek nem figyeltek a mi beszélgetésünkre, a többi lovat nézték.

- Miért ne simogassam? - kérdezte.

- Nem szeretem, ha a csupasz kezével állathoz ér.

Csodálkozva nyitotta tágra a személt.

- Nem szereti? furcsa. - Aztán egyszerre vállat vont. - Én meg szeretem.

Azonban rögtön otthagyta a lovat, de nekem is hátat fordított és a többiekkel együtt kiment az istállóból.

Ettől kezdve olyan kiállhatatlan volt hozzám, a megjegyzései olyan élesek és kellemetlenek voltak, hogy amikor hazamentünk, úgy éreztem, gyűlölöm teljes szívemből. A kocsi gyorsan vitt minket hazafelé és az éjszakai friss szél mintha lázassá tette volna arcomat. A lovak trappolásában folyton az ő eltorzított nevét hallottam és a legfantasztikusabb tervek kóvályogtak bennem arról, hogy miképpen tudnám őt megalázni? Minden idegem föllázadt arra a gondolatra, hogy mindenkinél szebb, különb és megközelíthetetlenebb, hogy ilyen nő is van a világon, akinek legjobban szeretném a telt, hófehér nyakát a kezem közé fogni és összeszorítani és a márványszerű vállába beleharapni, hogy fájjon neki, hogy sírjon, hogy kifolyjon a szép piros vére.

Ezek a lázas, kamaszos gondolatok pedig egész éjjel nem hagytak aludni. Égtem, szenvedtem, a körmömet harapdáltam fájdalmamban és rajta kívül napokig semmi másra nem tudtam gondolni a világon.

Persze, a láz nem tartott sokáig. A gazdasági munka javában folyt és rengeteg dolgom akadt. Lassanként lecsillapodtam és egész nap a mezőn járva föléledtem a szabad levegőn és Írisz alakja kezdett az emlékezetemben elmosódni.