Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám

Németh László: Horváthné meghal
(A Nyugat novella-pályázatán első díjjal kitűntetett pályamű)

Vargáné a sifon előtt állt és ki-kisandított a konyhára, ahol az ura nagy krákogva-hümmögve csoszogott a sut és az asztal között, pipatömést mímelve vagy már tíz perce az idegesen remegő mutatóujjával. Az első szoba, ahol az asszony öltözködött, hűvös volt és homályos, érzett a levegőjén, hogy ide csak minden sátoros ünnepen tolakodott be valaki, akkor sem paraszt, hanem valami kiurasodott atyafi. A szekrények tetején befőtt sárgállott az asztalon meg a kis kászlin fotográfiák, élő és holt rokonoknak a felismerhetőség határán megörökített fizimiskája.

Vargáné óvatosan rakosgatta ki a különféle ruhadarabokat; a szoknyát, a pruszlékot, a réklit, a fejkendőt, a kötőt és lassú, falusias mozdulatokkal aggatgatta magára egyiket a másik után. Közben gömbölyű, öregen is piros képét ünnepélyesre vasalta, de azért a szeme zugán ott settenkedett egy jó adag csatakészség a kinn botorkáló hitestárs ellen.

- Hát te hova a fenébe mész? - fakadt föl az ember, amikor a felesége a kendő csücskét is bogra kötötte és két nyalka fület húzott mellé. Nagyon jól tudta, miről van szó, de az elején akarta kezdeni. Az asszony egyenlőre szelíden, panaszkodó fejhangon vette föl az odadobott kesztyűt.

- A nyanyához. El kell nézni hozzá. Itt volt a szolgáló, azt mondja, nem áll meg abban már semmi. Kihányt mindent, meg amit ki nem hány, amúgy folyik el tőle.

Nagyokat sóhajtott, könnyezőre pirosította az orrát, a száját is meg-megrángatta és ennyi előkészület után jogosultnak látta a frissen vett zsebkendő használatát, amit kotorászó mozdulatokkal halászott elő a mély-mély szoknyazsebből. Az ember még nem találta elérkezettnek az időt, hogy utasításait a feleség fülébe rágja, azért inkább a pipaszárral kalapálgatott a tűzhely oldalán. Az asszony tovább sopánkodott.

- Itt volt nála a simontornyai doktor, de az is csak azt mondta, ja az öregség. Írt valamit neki, de nem ér semmit, ha csak egy kalánnal beszed, már kifordul belőle. Talán a hónapot sem éri meg. Aztán hát hivatott.

Varga rá se nézett, de a konyult bajsza, a bozontos szemöldöke, még a csizmája orra is rosszalta a dolgot. Egy éve már hogy a felesége ajtót se nyitott arra a házra és most tartott tőle, hogy az egész haldoklás megint csak a sógora csalafintasága.

Az asszony a tromfhoz nyúlt.

- El kell menni. mégis csak az anyám.

- Hát jól van, Ejnye! - villámlott ki a férfiből. - De azt megmondom, ha valaminek aláírsz, haza ne gyere. Az én házamtól akkor sipirc.

- Hát hogy írnék? Hogy gondolsz ilyet? Olyan butának nézel te engem? - És méltatlankodása már-már támadás volt.

- Na csak azért - dörmögte Varga engedékenyebben. - Az a te bátyád mindenre képes. Telenyafognak, hogy szegény nyanya így, szegény nyanya úgy, aztán ti sírtok és minden rendben van. Törődtök is ti a gyerekekkel. Hogy azoknak jut-e. Csak jaj a nyanya meg ne haragudjon. Mert mi lesz akkor a világgal, ha a nyanya meg nem csókolgat titeket. Ti, vén bolondok.

- Már megint elkezdi. Már megint rájött a bónája, - panaszkodta az asszony a plafonnak. - Hát már az anyám ágyához sem mehetek miattad? Van neked szíved, Van benned érzés? Az anyám halottas ágyához?!

Evvel sikerült is magát a sírásba belelovagolnia. Most már elemében volt. Mint fölágaskodó rossz lelkiismeret, úgy meredt az ura felé, de az rá sem hederített. Túl voltak az ezüstlakodalmon.

- Mondom én, hogy ne menj? bújj beléjük, ha tetszik. De a gyerekeim jussát nem hagyom. Van a bátyádnak elég, mit tehet a tetejére? Ti meg olyan hülyék vagytok, hogy amit a Sándor mond, meg amit a nyanya mond, az szent. Ha azok ásítanak egyet, ti csak álltok, mint a cövek, azt se mondjátok bű. Másutt a lánynak van több esze. Nézzétek a Takácsékat, milyen élelmesek voltak ott a lányok. Azok kikövetelték a magukét. De ti, Nincs bennetek egy szikra ész sem. Úgy meredeztek arra a kapzsi bátyátokra, mint valami oltári szerencsére. Én, meg a János sógor, meg a Cseresnyés, mi senkik sem vagyunk. Csak a Sándor, jaj, csak a Sándorunk. A mindent jobban tud, annál minden csupa cukmis, mert az a ti bátyátok. Mi csak olyan katakönyöke vagyunk.

Évtizedes vetélkedések keserű utóíze csordult a nyelvére és végehosszítlan sugárban bugyborékolta az asszony felé. Ez a hallgatag ember, aki napokat elszótlanodott, most maga volt az élő vád és huszonhét év minden feltorladt haragjával fecskendezte az asszonyát.

- Juj, hogy milyen ronda vagy te! - sopánkodott az Achilles-sarkán megsebzett asszony. Te csak cáfolni tudsz engem. Neked én vagyok a legrosszabb, a legalávalóbb. Hát tudd meg, hogy igenis elmegyek. Nem bánom, ha el is ölsz a háztól. Elmegyek, tudd meg.

Az ember képe besötétedett. Csak csöndeskén vágta oda:

-Egye.

Leült az asztalhoz, a lájblizsebből okulárét kotort elő és nekiterpeszkedett a patikáruséktől átkölcsönzött Budapesti Hírlapnak. Ha mérges volt, még újságot is olvasott.

Az asszony rosszat szimatolt. Az ilyen szélcsönd jobban megviselte a legádázabb háborúságnál. Azt látta, hogy békével már úgy se válnak el, hát váljanak el veszekedéssel, csak ilyen fojtott viharban ne. Tovább sipákolt, félig magában, félig az urának.

- Ezt érdemeltem? Hát én csak erre voltam jó? Hogy a kölykeit neveljem, meg a belüket tömjem? Én csak csibészkata vagyok neked? Az istenit ennek az életnek, inkább elemésztem magam. Ha nekem még annyi becsületem sincs, hogy az anyámat a halottas ágyán meglátogassam.

A férfi fölállt. Megmarkolta az éjjeli lámpást, amelyik még előző estéről ragadt az asztalon, jó dobósra nyújtotta a karját és túlzottan szelíd, kérlelő hangon szedte ráncba asszonyát.

- Nem megmondtam, hogy elkotródj. Ha azonnal el nem kotródsz, ez a lámpa mindjárt elkárhozik.

Vargáné nagy zokogva somfordált ki és a küszöbön kétszer is elkiáltotta:

- Juj, istenem; juj istenem.

Az ura utána förmedt:

- Hanem ha aláírsz, haza ne gyere.

Azzal visszamélyedt az újságába s a legnagyobb közönnyel eresztette el füle mögött az udvarról visszaömlő sírás-zuhatagot.

Mikor Vargáné a kiskapuhoz ért, mintha elvágták volna a sírhatnékját. A képe kiünnepélyesedett, kisimult és merev parasztasszony testtartással iparkodott az anyjáék felé.

Délután ötre járt, de a júniusi rekkenő éppoly elszánta perzselte a bőrt, mint délben. A levegő ezüstös hullámokat vetett és szemközt a patika falánál különösen jól látszott az imbolygása. A feketébe öltözött néne mint egy tupri árnyék húzódott át az izzó piactéren.

A kútnál épp a Juhászné húzta a vödröt.

- Hova, szomszédasszony - tudakolta illedelmesen, bár maga is tudta.

- Megyek a szegény nyanyához - rebegte Vargáné és arca a legfeketébb gyászba öltözött.

- Igaz, hogy olyan rosszul van?

- Bizony igaz - sóhajtott Vargáné. - Szegény nyanya. Már az a kis lé sem áll meg benne.

-Ajjaj - sajnálkozott a szomszéd asszony. - Hát mégis igaz? Ez az Örzsi leány mondta ám, de gondoltam, talán csak úgy beszélik, mert a télen is holt hírét költötték. Szegény Horváth néni. Adja át neki tiszteletemet.

- Köszönöm, majd átadom, szomszéd asszony.

Elváltak. A posta előtt egy másik, hasonlóan begyászolt arcú és külsőségű asszony került Vargáné mellé. A nénje volt, Jóné.

- A nyanyához mész?

- Ahhoz.

Egy ideig némán tipegtek, a két pár cugoscipő egyhangúan kattogta végig a csontkeménnyé száradt falusi járdát. A zsidótemplomnál Vargáné észrevette, hogy a nénje visz valamit a kötője alatt.

- Mi az? - tudakolta mohón.

- Egy kis konyak. Gondtoltam, jó lesz neki. Annyira élt-halt érte mindig.

Vargánéból kicsordult a búbánat.

- Látod, én még azt sem vihetek. Ettől a büdös embertől még azt se lehet. A fene enné meg, hogy ebbe milyen természetet szorított az Úristen. Épen nem szívelheti azt az öreg asszonyt. Istenem, istenem, én még egy kis pálinkát sem vihetek neki.

Ez a nagy panasz Jónéból is kicsalta a magáét.

- Juj, ne sopánkodj, Mariskánk. Azt hiszed, a János másféle? Az is azon csármázik dél óta. Hogy így meg úgy. Hogy ő nem hízlalja a Sándort. Hogy elég hájat huncutkodott az magára. Meghogy lefölözte az már eddig is a miénkét.

- Mind egyforma ez a büdös sok férfi - állapította meg Vargáné. Hogy a Juliskáéknál sincs jobban, szerfölött ínyére volt, egész megvigasztalta.

- Mindnek csak azon a rohadt pénzen jár az esze. Hogy az ember lányának anyja is van, ők azt nem tudják fölgondolni.

- Hagyd el, Mariskánk - vette pártfogásába Jóné az urát. - Azért ez a Sándor a főbűnös. Nem kapott még eleget az osztályból? Még a házat is magának akarja? Nahát ronda bele van annak is! A szegény anyánkat meg csak az orránál viszi, mert hogy ő az egyszem fiú. Azt mondja, hogy mindent ő dolgozott, mi meg csak pipeskedtünk. Úgy szerzett mindent, még a stafírungunkat is ő fizette ki.

- A végén még szegény papát is ő csinálta - robbant ki Vargánéból a méreg, de mindjárt a szájára is rakta az öklét, gyúrt egyet rajta és szép rövidecskét kuncogott.

- Juj de bolondokat beszélsz te, Mariskánk - pirongatta Jóné, de maga is egy széles mosolygás volt.

- Hát igaz is; az embert kihozza a sodrából. Mit akar avval a házzal? Van neki elég. Mit szégyenkedik?

- Én csak szegény nyanyát sajnálom, - zökkent vissza Jóné az ünneplős kerékvágásba. Minden gyerekével össze haragudott érte. Azért annak is fáj ám az. Csak bele kell gondolni tudni.

- De az ám. Hiszen mégis csak az anyánk.

Ezen aztán eltöprenkedtek és békén tovább topogtak, mint két szegett szárnyú varjú.

Jóné és Vargáné az öreg Horváth Sándor asszony lányai voltak. Az öreg két éve halt meg, de szerencsétlenségre végrendelet nélkül. A vagyon javát már évekkel azelőtt szétosztották a szülők, csak a ház várta még a gazdáját. Az öregasszony a fiának szánta, mert eddig is az lakott velük, a vők azonban egyenlően akartak részesedni, mert a fiútestvér az első osztálynál úgyis megvette a dézsmát. Ebből aztán hét falura szóló kalamajka támadt. Az egész atyafiság össze akaszkodott, még a lányok sem látogathatták meg az anyjukat. A per megjárta Győrt, Pestet, de a Kúria is csak a vőknek adott igazat, úgyhogy az öreg Horváthné halála után, ami már egy esztendeje ott lógott a levegőben, a fiának jó summa pénzen kellett volna megvásárolnia a fedelet, amely alatt már vagy harminc éve mint sajátja alatt gazdálkodott. Ez a sérelem szörnyen forralgatta az epéjét, úgyhogy a sógorok gyanakvása nem volt épp indokolatlan. Ismerték az asszonyaikat is, hogy milyen bálvány azok előtt a bátyjuk, de ismerték a Sándort is, hogy az ugyan nem nézi, mivel vesz rá valakit arra, ami neki kedvez. Ebben a halálhírben is valami kelepcét gyanítottak és ha a feleségükből előrimánkodó gyermeki hűségnek nem is mertek ellen szólni, jónak láttak egy kis csetepatét rendezni, nehogy a bátyjuk közelében megtántorodjanak. Az asszonyok maguk is sejtették, hogy valami ostromféle készül a szívük ellen, azért rajta voltak, hogy rendületlenné keményítsék.

A Horváth-ház nagy csöndességgel fogadta őket. A frissen súrolt tornácon egy lélek sem ődöngött, a konyha dupla ajtaja, a külső fa, a belső üveg, mindkettő betéve. A konyhában is félhomály és szokatlan súlyos némaság, ami úgy ült rá a két látogató lelkére, mint a halál nyirkos misztériuma. Egészséges hátukra kiborsódzott egy nagy-nagy nyugtalanság, amelybe ijedtség és meghatottság hajkurászták egymást.

- Te, Juli, én elsírom magam - motyogta Vargáné és habozott a tovább menetellel.

- Gyere csak no - noszogatta Jóné, aki kettejük közül a bátrabb volt. A végső elszánáshoz segítségül jöttek a bentiek, akik meghallották a csoszogásukat. Az öregasszony szobája ajtaján egy fej kukkant ki, azután egész emberi pompájában megjelent a fiatalabb Horváthné, a Sándor tölgyfa terebélyű felesége. Zsíros, jó lélektől sugárzó arcát most ő is megilletődötté csucsorította és elkámpicsorodott hangon tessékelgette a sógornőit.

- Gyertek. A Cseresnyésné is itt van.

- Hát a nyanya? Hogy van, - tudakolta az ijedős Vargáné, hogy előkészítse lelkét a látandókra. A Sándorné a fejével intett, hogy nincs remény.

A két asszony besomfordált a kis szobába, lehetőleg annyi rést hagyva csak az ajtón, amennyi egy asszony csípő átpréselhető.

A kis szoba az öregek szobája volt. Amikor a gazdaságot az ifjabb Sándor vette át, ideszorult a két kiszolgált emberroncs, itt zsémbeskedték el az élet utolsó béka egér csatáit. Két év óta egymaga lakta az elözvegyült vénasszony, innét üzengetett a lányaira meg a vejeire, hogy térjenek eszükhöz, ne üldözzék avval a perrel az ő Sándort. Keserű esztendei voltak azok az életének, amikor látta, hogy a regula megbomlott és ő nem az, aki hajdan, amikor a vagyon még az apjuk kezén volt. Lassan a nyavalya is elővette és egy hosszú, dologba sanyarodott élet után keserűen hanyatlott a halál felé.

Most ott feküdt a csíkos cihájú vánkosai között. Nyolcvan esztendős, ezer ráncú arca maréknyira sorvadt, a levegőt is akadozva szedte, nagyokat hápogva, mint a darazsat nyelt kacsa. A két jövevény szemébe olyan fájdalmasan hullott bele az összetöpörödött haldokló, hogy minden elszánásuk ellenére fölsírtak; különösen Vargáné, aki hosszú, zokogó hörgéssel esett az anyja faágszerűen összeszáradt ujjaira, kezet csókolni.

Az elöntött könny, mint egy ragadós betegség, végighullámzott a szobán, a visszanyomott sírhatnék előpatakzott és egymás fájdalmától meg a szomorú helyzettől megittasodva, átengedték magukat neki, mintegy biztatva: sodorj, ahova tetszik.

Cseresnyésné, aki a legurasabb volt köztük, mert nemes emberhez ment nőül és kalapot hordott, minden rátartiságról megfeledkezve jó kövér paraszti könnyeket törülgetett le a kipirosodott orra mellől. Horváth Sándor, akit a gyakori szeszelés tett gyöngeszívűvé, a cserépkályhának dőlt és ott ontotta ki a megilletődéseit. A felesége őt nézte és azon pityeredett el, hogy milyen jó ember is az ő ura. De mindenen túltett a mi két újdonjöttünk, akikre friss volt a benyomás és azért nagyobb vehemenciával is tudtak válaszolni rá.

Csak az öregasszony nem sírt. Maga is járt elnyüvődött életében százszor és százszor házaknál, ahol egy-egy rokon, ismerős, koma körül ugyanaz az áhítatos elérzékenyülés hullámzott föl, amely most ő körülötte verte habjait. Azokat az embereket két-három nap múlva kikísérték. Tudta, hogy őrá is ez vár. Nem is nagyon bánta. Az a nyolcvan esztendő olyan lassúan emésztette meg, hogy a halál már csak az utolsó grádicsnak tetszett abba a nagy pincébe, amely a megsemmisülés, Szinte elbámult, hogy ennyire minden különösség nélkül van halódni. Semmi kínt sem érzett, csak nagy-nagy gyengeséget.

- Hát eljöttetek - kérdezte révedezően járó szemmel, három részben tolva ki a szót. - Már azt hittem, meg se látogattok.

- Dehogynem. Hogy gondol olyat a nyanya, - védekezett Vargáné az orrát nyomkodva.

- Azt hiszem már egész megutáltatok. Hát a Péter hogy van? - tolakodott elő szegény betegből az illendőség, hogy gyűlölt veje felől érdeklődjön.

- Hát csak megvan, - bólingatott Vargáné.

- A János is? - fordult most Jónéhoz az egyenlőség kedvéért.

- Az is.

- Hát maga hogy van nyanya, - szepegett föl Vargánéból a látogatás célja.

- Láthatod, lányom. Sehogyan se.

- Majdcsak megsegíti az Isten a nyanyát, sose búsuljon.

Erre már Horváth Sándor is beleszólt:

- De az ám.

A beteg megingatta a fejét:

- Már én rajtam semmi sem segít. Elhiheted nem is kívánom. Eleget evickéltem én ebben a világban. Minek már nekem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dib-dáb, jobb akkor, ha nincsen.

Mély, magára öltözött megadással beszélt, amint már az öregek szoktak. Az anyja is ilyesfélét beszélt, mielőtt meghalt, az anyósa is, az anyjának az anyja is. Ezeket mondogatják már száz esztendők óta és ő is kötelességének tartotta, hogy alázatos mondásaikon átessék, mint valami kálomista utolsó keneten.

A többiek figyelmesen hallgatták, gyöngéd ellenmondással a hallgatásukban. Jól magukba vésték a szavakat; hogyne, hiszen amikor unalmas lesz az este, vagy valahol összejönnek, és nem lesz mit beszélniük, milyen szép lesz kiteregetni maguk fölé ezeknek a szavaknak a sátrát, hogy emlékárnyukban mélabússá andalodjanak. Minek már nekem az élet, meséli majd Cseresnyésné a gimnazista lányainak, ha hazajönnek vakációzni, mi már nekem az élet, mondta a szegény nagymama. Ő neki szegénynek nem volt öröme benne. Horváth Sándor a tisztelendő urat hallotta, amint az udvaron a koporsó fölött végigdörög belőle a bő kálomistán a mondat. Aki pedig kételkedne a mindenható Isten végtelen irgalmában, tekintsen erre a tisztességben megöregedett asszonyra, aki a halál kénkövektől lobogó tornácában is így sóhajtott fel: Istenem, nekem már nem kell az élet, legyen a te akaratod szerint. Mert a haldokló szava csodálatos köpenyeg, mindenki azzá forgatja, amivé jól esik.

Amíg ezeket végig gondolták, a beteg pihent egyet, azután újra nekibuzdult.

- Én nem is káromolom az Istent. Én hozzám kegyelemes volt; a gyerekeimből embert tudtam nevelni, a vagyont is csak gyarapítottuk, senki sem hányhatja, hogy ilyenek vagy amolyanok voltunk, mi elégséget tettünk mindenkinek. Csak azt adta volna az a Jóisten, hogy ezt a csúfságot ne kellett volna megérnünk. Hogy az én gyerekeim ügyvédhez menjenek igazságért. Hogy az én családomat így kicégérezzék. Elhihetitek, ez akárminél jobban bántott.

A lányok összepislogtak és pillantásaikban félénk rebbenés volt: Jaj, most megostromolja a szívünk. Eszükbe jutott az ember, a fenyegetések, és minden erejüket összegyűjtötték, nehogy az anyjukkal szemben elárulják a maguk szűkebb családját.

Sándor az anyját csitítgatta.

- Sose eméssze magát azzal. Ami megvan, az megvan. Megleszünk mi így is. - De a hangjában biztatás volt: addig üsd a vasat, amíg meleg.

Az öregasszony most már taposott úton volt. A családi szégyen, a hír hátára kapott Horváth név, a maga érdemei és a gyerekek vélt háládatlansága újra szétpatakzott a szívén; elfelejtette a halált, a helyzetét és két év óta számtalanszor begyakorolt tempóval dobta magát panaszaiba. Az akadozó melle most egész tisztességesen működött, a szemei kielevenedtek és a csöpp, múmia-arcát is pirosság futotta be. A legérzékenyebb passzusára zendített rá.

- Hát mondjátok meg: céda voltam én, vagy italos, vagy cuhados? Énrám senki nem foghatja. Én jó anyátok voltam, én mindenkit szerettem. Miért gyaláztatok hát engem? Miért hírleltek, hogy én csak a fiamat pártolom? Hát nem jó állapotba segítettem mindegyiket? No, mondjátok!

A lányok szemében felvillant a gyerekkor. Az esztendő harag ködén át előragyogott a régen elhagyott család, amelyiken a maguk három évtizedes házasságának minden fájdalma csak csiszolt, fényesített. A megaszott vénasszony kihúzódott, az a délceg, erős akaratú matróna volt, aki szeretettel, de kérlelhetetlen akarattal uralkodott a famíliáján. Mint akkor, most is érezték nagy-nagy fölényét, amely a Horváth nevet fölragyogtatta és a gondolataik, az emlékeik megint a régi engedelmességgel hajbókoltak felé.

- Hát hiszen tudjuk mi azt, - nyugtatta meg Cseresnyésné. Arról nincs szó. - A másik két lány vele bólogatott.

- No, látjátok. Akkor mit ölitek ezt a bátyátokat? Nem ez dolgozott a legtöbbet, nem ez volt itt a gazda, Szegény apátok, az sokszor három napig is elkódorgott, aztán félholt részegen került haza. Ez meg már két órakor fölkelt, kint volt a határban, ott robotolt a béresekkel együtt. Enélkül már rég elúszott volna minden. De ez nem pazart, ez nem kötött hiába. Ez még a katonaságtól is pénzzel jött vissza. Most mégis ez a rossz. Mégis kihúznátok alóla a földet, elvennétek a házat, amibe gyerekségétől lakik. Hát van tibennetek emberség?

Bálványozott fiának az érdemei ékes szólóvá tették. Ebbe ölte ő minden büszkeségét. Az urában nem sok öröme telhetett, az ugyan a maga jóvoltából nem vitte volna sokra. Hanem a fia! Amit az csinált, azt a kerek világon éppen csak a Sándor csinálhatta úgy. Az egyetlen, a legszebb, a legerősebb, a legokosabb. Hát nem látják be ezt azok a vők? Nem érik föl ésszel ezek a leányok?

Szegény leányok. Érezték már, hogy itt erősebb hatalmak dübörögnek, mint amik ellen fölfegyverkeztek. Az anyjuk Sándor imádata beléjük is átszivárgott és ha irigyelték is, maguk is a legkülönb embernek tartották ,a férjem uramnál minden esetre különbnek. Az érdemeinek nem is mertek ellene szólni, annál inkább, mert maga is ott volt, az ágy kávájára támaszkodva és látható jóérzéssel hallgatta az erényeihez intézett ódát. Hanem azért a Cseresnyésné csak kibökte.

- Ha neki akarták hagyni, miért nem írattak a papával végrendeletet? Minekünk most már kutyakötelességünk, hogy a gyerekeinket védjük. Mi az ő érdeküket oltalmazzuk. Mi nem tehetünk másképp. Ez a kötelességünk.

Szép, noblisan beszélt, az ura környezetében ráragadt modorban, ami mindig nagy respektust csalt elő a nénjeiből, akik parasztok maradtak. Most is alázatosan szegültek a nyomában. A kötelesség, az érdek, az oltalmazni: mint egy-egy érdekükben eldördült sortűz esett fülükbe és úrias hangzásával bátorságot öntött beléjük. Mozdulatlanul ültek, de mindhárom asszony testtartásán érzett, hogy ők egyetlen, rendíthetetlen tömb, akiket a közös érdek emelt a haldokló ágya ellen.

- Végrendelet? - horkant föl az öreg Horváthné. - Tudjátok milyen volt apátok. Attól félt, hogyha ő végrendelkezik, meg is kell halnia. Nem írt volna az alá az Istennek se. Hanem a házat a Sándornak akarta. Az élő Istenre mondom, hogy annak akarta. Ne nyughassak a földben, ha nem úgy van.

Az eskü megdöbbentette az asszonyokat. Ők maguk semmiféle közelebbi viszonyban sem álltak az Úristennel, de az anyjukban nagyra tartották a vallásosságot. Az még az utolsó években is elcammogott a templomba, onnét fújta a rag alól Dávid zsoltárait, vékony, sipító hangon, amint arrafelé az öregasszonyok között dívik. Tudta is valamennyit, de még az öreg bibliát is átböngészte, amiből ők csak a csiklandósabb verseket keresgélték ki éretlen süldő korukban. Úgy a lelkük fenekén derengett is olyanféle, hogy a család szerencséjében ennek a jámborságnak is része van. Épp azért, ha az anyjuk vallásos színezetű beszédbe bocsátkozott, az mindig megnyilatkozás volt nekik, ami előtt alázatosan illik viselkedni. A halál előredobott árnyékai, a beteg remegő izgatottsága, a hűvösen sötétre spalétázott szoba is csak lovat adott a megilletődés alá, melyen a nagyszavú eskü a lelkükbe nyargalt.

Sándor látta a hatást és megengedett néhány mentegetőzést, amire idők múltával majd hivatkozhat.

- Mit izgatja magát, nyanya, Még azt mondják, hogy én talán készakarattal hecceltem föl, hogy beszéljen. Pedig hát én egy szót se szóltam.

Az öregasszony oda se figyelt, csak megismételte az esküt:

- Ne nyughassak a földben, ha nem úgy van.

De ezt már nem bírta a Vargáné szíve. Nagyot csuklott a kitörő sírástól, úgy böfögte fel:

- De nyanyám, mi nem tehetünk másképp. Lássa be, hogy nem tehetünk másképp.

Az öregasszony nem látta be. Mereven nézte a lányait, mintha idegenek lettek volna. Aztán kisvártatva megszólalt:

- Akkor hagyjatok békén. Eredjetek. De azt megmondom, a koporsómhoz se álljon oda egy se. Ha ezt se tudjátok megtenni, ott se sírjon egy se.

Minden zsilip elszakadt. A három asszony könnyzáporban úszott. Ott vergődtek fájdalmas kis asszonyi dilemmájukban, anya és család között. Vargáné a fejét szorongatta és úgy sikongott:

- Meg kell keverni. Istenem, meg kell keverni.

Jóné mindenről megfeledkezve könyörgött:

- Mondja meg, nyanya, mit csináljunk. Hát mondja, mit akar tőlünk?

- Semmit. Ha csak ezt érdemeltem tőletek, akkor semmit.

- Csak mondja meg, nyanya. Nem bánom, ha mindjárt megfojtanak érte. Én megteszem, csak mondja, hogy mit.

A Sándor szeme győztest villámlott. Az öregasszony bágyadtan odaintett neki.

- Hol is van, fiam, az az írás?

- Melyik?... - nagyon jól tudta ő, hogy melyik, ki is készítette a másik szobában, még tollat is hozatott a magyar boltból, de illett egy kicsit vonakodnia. Ne mondhassák, hogy az a kapzsi Sándor meg már a zsebében rejtegette az írást. nagy cammogva előkotorta a kis papírt, ami ebben a drága világban néhány milliócska volt. Nem hamarább, mint amennyi pauzát az illendőség kíván, nem később, mint amennyi idő alatt az elkámpicsorodott asszony magukhoz térhettek volna. Odarakta az asztalra, még a tollat is bemártotta. A három asszony egymásra nézett, aztán a papírra, aztán az anyjukra. Két örvény között álltak. Egyik a Horváthné szemeiben kavargott, másik a papirosra rótt betűkben. Sándor és a felesége mereven figyelték őket.

Cseresnyésné törte meg a jeget. Újra bemártott és keresgélt a papír alján. Sándor a repedtkörmű hüvelykével odabökött, ahova írnia kellett. Aláírta. A többiek utána.

Az öregasszony megnyugodva motyogta:

- Most már legalább békesség lesz köztetek. Csúnya az, ha a testvérek egymást ölik.

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi, nemesi ház, az urával szerezték az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció; a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.

A szobán nagy-bús csönd nyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: - Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kavarogtak s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.

Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet. Sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután haza szedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Egész a postáig némán zötyögött a két ijedt lelkű asszonyka. Az utcán félhomály volt és ők a járda hepe-hupáin el-elbódultak, össze-össze koccantak, mint két egy kézben fogott boros flaskó. A postánál Jónénak le kellett volna térnie. Hanem a búcsúzkodás sehogyan se ment.

- Te, Juliskánk, én félek. A Péter csúnyául fog tenni.

- Hát Istenem, mit tehetünk? - sóhajtott vissza Jóné. - A halálán nem bánthattuk meg.

A Vargáné csak szepegett.

- Ez a Péter elhidd, olyan ronda tud lenni, hogy. Máskor olyan e, mint a falás kenyér, de ilyenkor...istenem, istenem.

A Jóné is csak csak ilyen kilátások elé nézett, de bízott a csatakészségében. azért hát ő vigasztalt. Ha ketten félnek, az egyiknek vigasztalni kell.

- Ne mondd meg. Ráértek avval, jókor lesz a a temetés után is.

Vargáné csak a fejét csóválta.

- Nem tudnám. Kiolvassa ez a szememből.

- Hát akkor meg kell mondani. Csak nem esz meg érte. Volt nálatok már máskor is égzengés, aztán mégiscsak megvagytok.

- Igaz - bólogatott Vargáné és ebben megállapodtak.

A két asszony még egyszer összepislogott, jóéjszakát köszöntek és megindultak, kik a maga portája irányában, új harcok, új veszekedések, új szenvedések felé.