Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok

Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Regény - (4. közlemény)IV. Fejezet
4.

Úgy kellet futnia, mintha valami ellenállhatatlan erő röpítené. Teste tűzben égett, foga vacogott, semmi gondolata nem volt, de valami olyan roppant szédület, amelynek még nevét sem ismerte.

Át az utcán, a piacon, s vakon futva be a szemközti nagy vendéglőbe, annak a belső szobájába rohant, mintha kergette volna, levetette magát egy székre s könyökét az asztalra vágta, rátette a fejét tenyerére.

- Jaj, mennybéli jóságos jó isten! - mondta s mindjárt hozzátette, - egy liter vörösbort.

A nehéz, csámpás kiszolgáló lomhán megfordult s elment, ő körülnézett szédült aggyal s káprázó szemmel, mintha mos mindjárt meg kellene halni, gutaütéses boldog szédületben. A fejét úgy tartotta, olyan nehéz volt és olyan tehetetlen, röfögni, mint a disznó, állati hangot adni s böffenteni a vad boldogságtól:

- Szeret.

Vastagon elmosolyodott, úgy érezte, hogy a pofái olyan vastagok s merevek, mint egy vaddisznóé és úgy hemzsegett, odaadta magát, mintha fejét most rögtön beletúrhatná a nő kebelébe.

Hozták a bort, egy vizespohárral felhajtott, érezte, ahogy ömlik lefelé a torkán, be a beleibe s kis idő múlva égett s főtt a belseje.

Akkor lekönyökölt s maga elé nézett: várta az alkoholmérgezést, amely erőtlenné tette az izmait, a karja, kezefeje úgy lógott, minden eresztékben megszakadt, mindjárt széthull.

- Szeret, - mondta, - szeret, szeret, szeret...

Újabb pohár bort ivott meg. Nem tud visszagondolni, mit beszéltek, egy-egy szó nem sok, annyi se jut eszébe, csak úgy csilingel a fülében a hangja, mint az aranycsengő s a nézése, mint a tűzsugár s nem is tudja mit jelent az a szó, amit most százszor elsziszeg, ropogtat, mint a zabot vagy magot a foga között, olyan élesen s tisztán mondogatja: "szeret, szeret".

Nagyot fúj, s a harmadik pohár...akkor összeomlik...

A testében fő, fő, szakadatlan, rotyogva, bugyogva, pöfögve, a bor, a vér, fúj, de utálatosan jó...a vére most megaludt, mint a leölt állaté a napon, ott bent a testében minta lekvár úgy fortyog, harákol

- Szerelmes vagyok, - mondja hirtelen s váratlan.

Ettől megijed.

Ez még nem jutott eszébe.

Az arca vörös, mint a rák, de érzi, ettől elpirul...Mélyen és szégyenletesen elpirul...Aztán kacagni kezd...Ott ülve egyedül a piszkos, mártásos, boros, undok veres abrosz mellett, a Vadászkürt hátulsó söntésében, egyedül, - jaj, csak meg ne lássák a diákok, - szégyennel és orcapirulással gondolja újra el hiányos agyvelejében, kifordult életében, hogy ő most valóban és feltétlenül szerelembe esett s hogy kitört, kitört rajta a szerelmi téboly...

Szerelmes...Mi az?...Sohasem volt...Szerelem volt az?...Az? Szerelem?...valami édes, édes, rózsaködös mámor volt, Galánffy Zsófival, egy tiszta, szent, megengedett, Isten és emberek által jóváhagyott, tisztességes, boldog, büszke, nemes valami...Amire visszagondolni mindig jó volt és édes, amiért dolgozott, küzdött, három évig várt, egyetemet végzett, de nem ment Pestre, itthon maradt, tanár lett, megházasodott, családot alapított, a konyhában főző asszonyának minden szabad idejében regényt olvasott, és senkinél két évig nem vizitelt, és mindenkire való tekintet nélkül folyton csókolta és simogatta és imádta és becézte és a szüleinek hátat fordított, a testvéreivel összeveszett, az egész világgal meghasonlott és a tudománnyal hadilábra került, a könyveit porban hagyta, a tudományát elfeledte és most egyszerre itt egy új szerelem...

Hű, de meleg van.

Megpróbált kiegyenesedni, de újra összeesett: megrázta magát megint, visszahullott, újra töltött s ivott. Ha már benne vagyunk...

Aztán soká, soká ült, anélkül hogy valami, legcsekélyebb gondolata is támadt volna.

még egy liter bort rendelt.

De már nem ízlett, nem kívánta, betelt. Bár így belehetne telni minél hamarább a szerelemmel is... Szerelem... szerelem... elmosolyodott s érezte, hogy fénylik izzadt arca: szerelem...van egy mese, a zöld disznóról, a szerelmes herceg zöld disznóvá változik, az nagyon jó mese és Sághyné is szerelmes, most az is otthon, azóta haza...szegényke: de ha nem volna elég szerelmes, mint egy dög.

Ebben megnyugodott. Hű de jó lesz vigyázni majd a felállásnál...és vigyáz is, mert csak későn vette észre, hogy már fel is állt, mikor azt gondolta, hogy fel fog állni...elkésett a gondolata...s ezen nevetett, de csak akkor vette észre, hogy még mindig ezen nevet, mikor már konstatálta, hogy ki is ment a szobából, az asztalokon s a székeken végigevezve, kalimpáló kezekkel és lábakkal és kint van a csillagok alatt...

Rettenetes részeg vagyok, botlott a nyelve, de rettenetes szerelmes...

Egy idő múlva megint ott volt a helyén a bor mellett, töltött és ivott, s nem tudta, hogy került vissza s ki az, aki iszik, elkezdte az asztalt puha ököllel ütemesen verni. A legény, a piszkosfehér vastag, undok, már régen ott állt előtte s ránézett és ő még mindig ütötte az asztalt, akkor igen kedvesen s nyájasan s gyöngéd hangon mondta: "egy levélpapírt...meg egy borítékot...meg egy ceruzát, ami nem nekem, meg egy kis józan észt..."

Tudta, hogy ezeket az utolsó szavakat csak magának mondja, s olyan halkan és olyan különös hangon, hogy azt a pincér nem is érheti, de kimondta, szótagolva s furcsa volt neki, hogy ő hallja...

Egyszer úgy látta, papír van előtte, fehér, kisalakú, komisz levélpapír, de milyen jó, hogy egyedül van, hogy ebben a kisvárosban ilyen szolid emberek vannak, persze a diákok elmentek, akik itt vannak, azoknak nincs pénzük...

Kedves Sára!

Ezt írta le a papírra s csodálkozott, hogy a betűi milyen jók, éppen olyanok, mintha józan volna.

Itt ülök bor mellett és szeretem magát...

Megállt, megnézte s mosolygott s a szájszélén érezte, hogy éppenúgy mosolyog, mint Sághyné, úgy tartja a száját, ahogy Sághyné szokta...Haha, mondta, ez őszinte, egyenes és becsületes írás. Itt nincs kétség.

Maga szép. Mi az, hogy szép? Én eddig sose törődtem a szépséggel, de most az egész világon mindennél több a szépség, mert maga szép...és én szerelmes vagyok magába...

Roppant szédülést érzett, az egész terem megfordult vele, azt hitte, most mindjárt rókázni fog, de elmúlt. Ivott: a bor nedvessége jólesett, a fanyarsága azonban, a vörösbor fanyar íze émelyítette.

Kedves Sára, maga mélyen meghatott engem, nem tudom mi lesz ebből, de azt hiszem végzetem betelt.

Újra megállt, ez a gondolat a szívére ment és sírni kezdett. Homályosan feltűnt előtte élete szörnyű tragédiája, hogy neki itt kellett ragadni ebben a kisvárosban, ahol senkivel sem érintkezve, lezárva, jaj, a boldogság börtönébe bezárva...Szeméből bőven ömlöttek a könnyek, aztán lassan megkönnyebbült.

Én letérdelek maga elé, s megcsókolom a maga kezét és leteszem a fejem a maga ölébe, de miért hazudik nekem, maga nekem így is szép, mért hazudik...

Most hirtelen felnyitotta a szemét s éberebben nézte a betűit. Mi is az, amit most ír a hazugságról...volt valami...a beszélgetés alatt...de mi...volt egy pillanat, mikor azt akarta mondani, hogy: miért hazudik?...de nem mondta...vagy mondta? ezt jó volna kitörülni...de miért? ennél nagyobb vallomást nem írhat: maga nekem így is tetszik...ha hazudik is, ha becstelen is, ha Csont Imre a szeretője, sőt ha a herceg is az, mert igen, azt is hallotta, hogy...pénzt fizetett a herceg Sághynak...hogy azért élnek ilyen nagylábon, mert az asszony keresi...jaj,...ez a bor...de annál jobb...remélhető...lehet...

Durva szó: miért hazudik...hiszen neki nem hazudott, előtte egy szent és egy édes, édes...

Kedves, ne haragudjon rám, hogy én olyan szerelmes vagyok...de én egész életemben s halálom órájáig...vagy a kiábrándulásig...nem tudom: kezét csókolja.

Milyen zagyva, ezen nem fog eligazodni senki; ez egy buta, buta írás. Pedig jól kezdődött, egyszerűen s őszintén...de hogy elromlott.

A szemét alig bírta nyitva tartani, pedig jó volna újra kezdeni az írást, de érezte, hogy erre nem volna képes már, még egyszer leírni, nem. Aláírta tehát a nevét: mit írjon? írta: "Dr. Kesserű Kálmán."

Összehajtotta, borítékba tette, címet írt rá s hátul ráírta: Feladó: dr. Kesserű Kálmán." Hogy miért írta rá? Mikor már oda volt írva, megnézte, minek kellett ezt leírni? De muszáj volt, muszáj volt ugyanarra a levélre egymás után leírni az asszony neve után hátul titokban a magáért is.

Csodálkozott önmagán, hogy tudott fizetni, bár nem bírta figyelemmel kísérni a számolást s csodálkozott, mikor az utcán találta magát s pláne mikor a postaláda nyílását keresték az ujjai. Úgy tűnt fel, mintha valaki vezetné, óriási kihagyásokkal dolgozott a figyelme, csak fel-feleszmélt.

Mikor a levelet bedobta, hirtelen tágranyitotta a szemét s azt mondta: "Elvesztettem a csatát." Még megnézte a postaládát, gondosan, igen szomorú volt, homályosan rémlett előtte valami szörnyűség, amitől a szíve szédült.

Hogy aztán hogy ment haza, arra sosem emlékezett vissza többet, csak arra, hogy igen boldog, szép éjszaka volt.

Maga feküdt le az ágyába, s tudta hogy a felesége ébren van, mereven fekszik s nem szól. Egy szót sem szólt. Halálos kétségbeesésben, fagyosan, mereven.

De ő alig feküdt pár percig, fel kellett ugrania s kirohant. Alig bírt az ajtón kiesni, már megindult, mint a lavina, benne a bor, és okádott.

Mikor javában szenvedett és szégyellte magát, felismerte a sötétben a fiát, aki reszketve, egy ingben, mezítláb állt előtte.

Ingerülten, balkezével intett neki, hogy

(Folyt. köv.)