Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám

Maxim Gorkij: Feljegyzések Tolsztoj feleségéről

Ezt a cikket Maxim Gorkij Sorrentoból küldte a Nyugatnak

Copyright by Nyugat

Amikor elolvastam Csertkov úr "Tolsztoj távozása" című könyvét, ezt gondoltam: bizonyára akadni fog valaki, aki rámutat a sajtóban arra, hogy a mű közvetlen és egyetlen célja - pellengérre állítani az elhunyt Tolsztojné Andrejevna Zsófiát.

Eddig még nem találkoztam olyan recenzióval, amely erről az istennek tetsző célról tényleg lerántotta volna a leplet; hallom azonban, hogy nemsokára még egy könyvecske fog megjelenni, amely ugyanezen dicséretreméltó szándékkal íródott: meggyőzni a világ írni-olvasni tudó embereit arról, hogy Tolsztoj Leó felesége annak gonosz démona volt és valódi neve - Xantippe. Nyilvánvaló: ennek az "igazságnak" kimutatását rendkívül fontosnak és tisztára elengedhetetlennek tartják az emberiség számára, különösen pedig - azt hiszem, - olyanok számára, akik szellemileg és testileg botrányokkal táplálkoznak.

Gamirov, a nyizsegorodi szabó mondogatta:

"Lehet ruhát varrni az ember díszítésére, de lehet elcsúfítására is."

Azt az igazságot, amely az embert díszíti, művészek teremtik, míg a föld összes többi lakói egymás elcsúfítására varrják sebtében, bár ügyesen, az "igazságokat." És úgy látszik, azért acsarkodunk olyan fáradhatatlanul egymásra, mert az ember embertársának - tükre.

Engem sohasem csábított olyan "igazságok" értékének megállapítása, amelyek, régi orosz szokás szerint, kátránnyal íródnak a kapukra, de szeretnék néhány szót mondani a nagy Tolsztoj Leó egyetlen barátnőjéről, úgy, amint őt látom és érzem.

Egy ember, természetesen, nem lesz jobb annak következtében, hogy meghalt; ez világos már csak abból is, hogy a halottakról épp olyan gonoszul és igazságtalanul beszélünk, mint az élőkről. A nagy emberekről, akik egész életüket és csodatévő lelkük minden erejét nekünk áldozva, sírba feküdtek végül, vérig gyötörve hitványságunktól, - az ilyen emberekről, úgy látszik, mindig csak azért beszélünk és írunk, hogy meggyőzzük önmagunkat: ezek az emberek ugyanolyan szerencsétlen bűnösök voltak, mint mi magunk.

Egy becsületes ember ballépése, legyen az bár véletlen és jelentéktelen, sokkal jobban megörvendeztet bennünket, mint egy gazember önzetlen, sőt talán hősies tette, mert: az első esetet kényelmes és kellemes úgy tekintenünk, mint elkerülhetetlen törvényt, míg a második aggaszt és nyugtalanít, mint valami csoda, amely veszélyesen megbontja embertársunkkal szemben táplált szokásos felfogásunkat.

És az első esetben mindig leplezzük örömünket a képmutató sajnálkozás álarca alatt, a másodikban pedig, míg képmutatóan örülünk, titokban félünk: hátha a gazemberek, hogy az ördög vigye el őket, egyszerre csak becsületes emberekké válnak, - mi lesz velünk akkor?

Hiszen, amint jogosan mondják, az emberek zöme "szégyenszemre közömbös a jó és a rossz iránt", és ilyen is akar maradni élete végéig; ezért úgy a jó, mint a rossz tulajdonképpen ugyanolyan mértékben aggasztanak bennünket és minél rikítóbbak, annál jobban aggasztanak.

A lelki szegényeknek ez az elszomorító aggodalma megfigyelhető a nőkkel szemben való viselkedésükben is. Az irodalomban, az életben dicsekedve kiabáljuk:

"Az orosz nő - a legjobb nő a világon."

Ez a kiáltás emlékeztet az utcai rák-áru hangjára:

"R-rák! Élő r-ák! Óriás r-ák!"

A rákot élve forró vízbe dobják és sót, borsot, babérlevelet téve hozzá, addig főzik, míg meg nem vörösödik. Ez a folyamat lényegére nézve hasonlít Európa "legjobb" nőjével szemben való viselkedésünkhöz.

Azután, hogy az orosz nőt elismertük a "legjobbnak," mintha megijedtünk volna: hátha tényleg jobbnak bizonyul nálunk? És minden megfelelő alkalommal megfürösztjük nőinket a zsíros hitványság forró vizében, nem feledkezve meg különben arról sem, hogy az erőlevest két-három babérlevélkével izésítsük. Megállapítható, hogy minél jelentékenyebb a nő, annál csökönyösebben vagyunk rajta, hogy elvörösödjék.

Az ördögök a pokolban kínok között irigykednek, amikor azt a jezsuita-ügyességet látják, amellyel az emberek pellengérre tudják állítani egymást.

*

Az ember nem lesz sem rosszabb, sem jobb még halála után sem, de nem zavarja többé életünket és minthogy a hála érzése - ebben az esetben - nem idegen számunkra, az elhunytat azzal jutalmazzuk meg, hogy tüstént megfeledkezünk róla, ami minden vitán felül - kellemes neki. Azt hiszem, hogy általánosságban és mindig a feledés - a legjobb, amit bármelyik élőnek, vagy halottnak adhatunk azok közül, akik teljesen hasztalanul vannak terhünkre, amikor az embereket - jobbakká, az életet - humánusabbá igyekeznek tenni.

De még a halottak elfelejtésének jó szokását is gyakran áthágja kicsinyes rosszindulatunk, koldus bosszú szomjunk és erkölcseink képmutatása, mint például erről a néhai Tolsztojné Andrejevna Zsófiával szemben való eljárás is tanúskodik.

Feltételezem, hogy képes vagyok minden elfogultság nélkül beszélni róla, mert nem nagyon tetszett nekem és én sem örvendtem az ő rokonszenvének, amit mint nyíltszívű ember, nem titkolt előttem. Viselkedése irányomban néha még egyenesen sértő is volt, de - nem sértett meg, mert jól láttam, hogy az emberek legtöbbjét, akik nagy vértanú-férjét körülvették, úgy tekinti, mint legyeket, szúnyogokat, általában - mint parazitákat.

Lehetséges, hogy féltékenysége néha bántotta Tolsztoj Leót. Az elmés emberek számára ez megfelelő alkalom, hogy eszükbe jusson "A remete és a medve" meséje. De helyén valóbb és okosabb lesz, ha elképzelik, milyen nagy és sűrű volt a nagy írót körülvevő légyfelhő és mennyire tolakodó volt némelyik azok közül az élősdiek közül, akik szelleméből táplálkoztak. Mindegyik légy ott akarta hagyni nyomát Tolsztoj életében és emlékezetében, és olyan kullancsok is voltak közöttük, akik gyűlöletet ébresztettek volna még a csupa-szív Assisi Ferencben is. Annál természetesebb volt a szenvedélyes Andrejevna Zsófiának ellenséges magatartása velük szemben. Maga Tolsztoj Leó pedig, mint minden nagy művész, nagyon elnéző volt az emberek iránt, megvoltak a maga saját értékelései, amelyek gyakran egyáltalában nem estek össze a moráléval; az 1882. év "Naplójában" ezt írta egyik ismerőséről:

"Ha nem szeretné annyira a kutyákat, elvetemült gazember lenne."

Felesége már a nyolcvanas évek végén meggyőződhetett arról, hogy a tisztelők és "tanítványok" némelyikének közelsége Tolsztoj Leóhoz csak kellemetlenséget és bánatot hoz rá. Természetesen ismeretesek voltak előtte a "tolsztoji" kolóniák botrányos és súlyos drámái, mint például Arhangelszkij szimbiri kolóniájának drámája, amely egy parasztleány öngyilkosságával végződött és nem sokkal később az a dráma, amelyet Karonyin írt le nagy port felvert "Borszki kolónia" című elbeszélésében.

Ismerte "Tolsztoj gróf képmutatásának" ízléstelen nyilvános "leleplezéseit", amelyeknek szerzői olyan bűnbánó "tolsztojánusok" voltak, mint például Iljin, a hisztérikusan-gonosz "Egy tolsztojánus naplója" című könyvecske írója; olvasta Tolsztoj Leó volt tanítványának és a Novoszjelov-féle kolónia szervezőjének cikkeit, - mely cikkeket a "harcos egyház" lapjában, a "Pravoszláv figyelő"-ben adta közre, amely annyira ortodox volt, mint egy kerületi rendőrség.

Bizonyára ismeretes volt előtte a Kazáni Teológiai Akadémia tanárának, Guszevnek, Tolsztojról tartott felolvasása, aki egyik leghangosabb leleplezője volt a "magába szeretett gróf eretnekségé"-nek; e felolvasásában a tanár kijelentette többek között, hogy a "Jasznopooljánai álbölcs magánéletéről való értesüléseit olyan emberektől vette, akiket annak esztelen eretneksége magával ragadott.

Azok között, akiket így "magával ragadott" férje prédikációja, ott látta Menysikovot, aki azután, hogy könyvét "A szeretetről" megtömte Tolsztoj gondolataival, hamarosan jézushivővé vedlett át és az "Új idő"-ben kezdett dolgozni, mint azoknak a legtekintélyesebb embergyűlölőknek egyike, akik olyan nagy garral és tehetséggel működtek közre ebben a feslett újságban.

Sok ilyen embert látott, közöttük a tanulatlan-költőt, Bulgakovot is, - akit férje nagyon kedvelt; Tolsztoj Leó adta ki tehetségtelen költeményeit az "Orosz gondolat"-ban, a bárdolatlan, beteg és betegesen önző versfaragó pedig, hálából megírta a "Tolsztojnál. Nyílt levél című cikkecskéit. A cikkecske annyira durva, hazug és helyesírási hibákkal telt volt, hogy, nyilván, sehol sem merték kinyomtatni; még a "Moszkvai Hírek" szerkesztőségében is ezt írták a kéziratra: "Rendkívüli durvasága miatt nem közöljük." A kéziratot, ezzel a megjegyzéssel együtt, Bulgakov elküldte Tolsztojnak egy levél kíséretében, amelyben azt követelte, hogy Tolsztoj hozza nyilvánosságra ezt az "igazságot önmagáról."

Valószínű, hogy Andrejevna Zsófiának nem került kevés pénzébe az ismert "tolsztojánus," Boulanger históriája és természetes, hogy mindezzel még nincs kimerítve az a sok durvaság, képmutatás, haszonlesés, amit a Tolsztoj Leóval állítólag "egy gondolkodású" emberektől látott.

Innen teljesen érthető kiélesedett bizalmatlansága férje tisztelőivel és tanítványaival szemben, e tényekkel teljes igazolást nyer az a törekvése, hogy az élősködőket elriassza attól az embertől, akinek hatalmas alkotóerejét és megfeszített szellemi életét nagyon jól látta és értette. És kétségtelenül neki köszönhető, hogy Tolsztoj Leó megkímélve maradt nem egy szamár rúgástól és sok piszok és habzó veszett nyál nem ért el hozzá.

Emlékeztetek arra, hogy a nyolcvanas években csaknem minden írni-olvasni tudó henye becsületbeli kötelességének tartotta, hogy e világraszóló lángelme vallási, filozófiai, szociális és egyéb botlásait pellengérre állítsa. Ezek a leleplezések - nyilván - a "lelki szegényekig" is eljutottak, - halhatatlan a jámbor anyóka, aki rőzsét rakott Husz János máglyája alá.

Látom, mintha most lenne, Malomjerkovot, a kazáni cukrászt, üstje mellett, amelyben a karamell-szirupot főzi és hallom a cukorka- és sütemény-készítő mély értelmű szavait:

"Eh, meg kellene alaposan füstölni azt az eretnek, vipera Tolsztojt..."

Egy caricyni borbély tanulmányt írt, amelynek címe - ha nem tévedek - "Tolsztoj gróf és a szent próféták" volt. A helybeli papok egyike rikító lila tintával, lendületes betűkkel pingálta rá a kézirat szélére:

"Mindenben helyeslem ezt a munkát, kivéve a különben jogos felháborodás kifejezéseinek durvaságát."

Társaim, Urin távírász, egy okos púpos, a szerzőtől elkérte a kéziratot; elolvastuk és meg voltam rökönyödve a fodrász vad dühétől a "Politikus", Kozákok, Miben áll a hitem és, és úgy hiszem, a Mesék három fivérről" szerzővel szemben, - amely munkákat nem sokkal azelőtt olvastam el először.

A doni állomásokat, a grijaze-caricyni és volgo-doni utak állomásait egy sánta, öreg, logi kozák járta be, elmondta, hogy "Moszkva körül Tolsztoj gróf lázadást szít a hit és a cár ellen", elvette a földet a parasztoktól és "úri postásoknak, rokonainak" adta oda.

Az érzelmek és felfogások e sötét zűrzavarának ekhója, amelyet a lángész lázongó lelkiismeretének hatalmas hangja támasztott fel, eljutott Jásznaja Poljanába is, de természetes, hogy a nyolcvanas évek nem csak emiatt voltak a legnehezebbek Andrejevna Zsófia életében. Abban az időben betöltött szerepét hősi szerepnek látom. Nagy lelki erővel és éleslátással kellett bírnia, hogy annyi gonoszságot és hitványságot el tudjon rejteni Tolsztoj Leó előtt, sok mindent, amit szükségtelen volt neki - és bárki másnak is - tudnia és ami befolyást gyakorolhatott az emberekkel való viselkedésére.

Rágalmat és gonoszságot legegyszerűbb - hallgatással megölni.

Ha elfogultság nélkül nézzük a tanítók életét, észrevesszük, hogy nemcsak ők rontják - amint kellemes gondolni - a tanítványokat, hanem a tanítványok is eltorzítják a tanító jellemét, egyesek - nehéz felfogásukkal, mások - civakodó természetükkel, ismét mások - a tanítás karikatúra szerű elsajátításával. Tolsztoj Leó nem viselkedett mindig teljesen közönyösen életének és munkájának értékelésével szemben.

Végül - felesége, valószínűleg, nem feledkezett meg arról, hogy Tolsztoj olyan országban él, ahol minden lehetséges és ahol a kormány, bírói ítélet nélkül vet börtönbe embereket és tartja ott őket néha húsz évig is. Az "eretnek" Zolotnyickij pópa meg éppenséggel 30 évet ült a szuzdali kolostor börtönében és csak akkor engedték szabadon, amikor elméje már teljesen elborult.

*

A művész nem keresi, hanem teremti az igazságot.

Nem gondolom, hogy Tolsztoj Leót kielégítette volna az az igazság, amelyet az embereknek prédikált. Ellentmondóan és, kétségkívül, nagyon kínosan egyesült benne a gondolkodás két alaptípusa: a teremtő alkotó gondolkodása és a kutató szkeptikus gondolkodása. A "Háború és béke" szerzője talán csak azért gondolta ki és ajánlotta az embereknek hit elméletét, hogy ne zavarják megfeszített és nagyigényű művészi munkáját. Nagyon is lehetséges, hogy Tolsztoj a zseniális művész, Tolsztojra, a csökönyös prédikátorra leereszkedő mosollyal nézett, gúnyosan csóválva fejét. Tolsztoj "Fiatalkori naplójá"-ban egyenes utalások vannak élesen ellenséges felfogására az analitikus gondolkodással szemben; így például 1852. III. 22-én ezt jegyezte fel:

"Különösen sok gondolat egy és ugyanazon időben különösen üres fejben helyezkedik el."

Nyilvánvaló, hogy már akkor zavarták a "gondolatok"szivének és szellemének alap-követelményét, - a művészi alkotás követelményét. Kizárólag azzal, hogy kínosan érezte a "gondolatok"lázongását a művészethez való öntudatlan vonzódása ellen, csupán e kép princípiumnak lelkében végbemenő harcával lehet megmagyarázni, hogy miért mondta:

"...az öntudat a legnagyobb baj, ami egy embert csak érhet."

Arszenyevához intézett egyik levelében írta:

"A túlságosan nagy ész visszataszító."

A "gondolatok" azonban legyűrték és kényszerítették, hogy egy filozófia rendszer-félébe gyűjtse és kösse őket össze. Harminc évig kűzködött ezzel a munkával és láttuk, hogyan jutott el a nagy művész a művészetnek, lelke elvitathatatlan gerincének, tagadásához.

Élete utolsó napjaiban azt írta, hogy:

"Közvetlen közelről megismerkedtem az írás bűnével és csábításával, - átéreztem másokon és alaposan keresztülestem rajta magamon."

Az emberiség történetében nincsen még egy, ennyire szomorú eset; én legalább nem emlékszem egyetlenegyre sem a világ nagy művészei közül, aki arra a meggyőződésre jutott volna, hogy a művészet - a legszebb minden közül, amit az ember elért, - bűn.

Röviden szólva Tolsztoj Leó a legbonyolultabb ember volt a XIX. század összes kimagasló alakjai között. Tolsztoj Leó egyetlen benső barátjának, feleségének, gyermekei anyjának és háza gazdasszonyának szerepe vitán felül nagyon nehéz és felelős szerep. Lehet-e tagadni, hogy Tolsztája Zsófia mindenki másnál jobban és mélyebben látta, hogy milyen szűk és fojtó a lángelmének a köznapiság atmoszférájában élni és üres emberekkel érintkezni? De ugyanakkor látta és megértette, hogy a nagy művész akkor valóban nagy, amikor titkon, mint csodát, szelleme művét teremti; amikor azonban preferánszozik és veszít, ugyanúgy haragszik, mint bármely közönséges halandó, sőt néha, hibáit másnak tulajdonítva, még indokolatlanul is haragszik, mint az egyszerű emberek teszik és amint valószínűleg Andrejevna Zsófia maga is tette.

Nemcsak egyedül Tolsztojné előtt nem volt eléggé világos, miért kell a zseniális regényírónak szántani, kemencét raknia, csizmát varrnia, - nem értette ezt Tolsztojnak sok, nagyon kiváló kortársa sem. Utóbbiak azonban csak csodálkoztak a szokatlan jelenség felett, míg Tolsztája Zsófiát más érzéseknek kellett elfogniuk. Valószínűleg eszébe jutott, hogy a "nihilizmus" orosz teoretikusainak egyike, - többek között a Tiani Apolloniusról szóló érdekes tanulmány szerzője - kijelentette:

"A csizma - előbbre való Shakespearenél."

Természetes, hogy Tolsztája Zsófiát mindenki másnál jobban bántotta a "Háború és béke" szerzőjének váratlan szolidaritása a "nihilizmus" eszméivel.

Együtt élni egy íróval, aki hétszer is elolvassa könyve korrektúráját és minden egyes alkalommal csaknem újból megírja, kínosan idegeskedve és idegesítve; együtt élni egy teremtővel, aki addig nem létezett hatalmas világot alkot meg, - megérthetjük és értékelhetjük-e egy ennyire kiváltságos élet minden izgalmát?

Nem tudjuk, mit és hogyan beszélt Tosztoj Leó felesége azokban az órákban, amikor az neki először olvasta fel, négyszemközt, könyve ép akkor elkészült fejezeteit. Bár nem feledkezem meg a lángész bámulatba ejtő emberismeretéről, mégis azt hiszem, hogy grandiózus regénye nőalakjainak néhány vonását csak felesége ismerte és ő is sugallta a regényírónak.

Nyilván azért, hogy a lehető legbonyolultabbá tegyük az élet zűrzavarát, mindannyian egymás tanítóinak születünk. Nem találkoztam olyan emberrel, akiből teljesen hiányzott volna az a tolakodó kívánság, hogy környezetét tanítsa. És bár nem egyszer hallottam, hogy ez a fogyatékosság a társadalmi evolúció szempontjából elengedhetetlen, mégis megmaradok meggyőződésem mellett, hogy a társadalmi evolúció nagyon sokat nyert volna sebességében és humanitásában, az emberek pedig eredetiségükben, ha kevesebbet tanítottak és többet tanultak volna.

Az agyvelő "gondolatai", erőszakot követve el a művész Tolsztoj Leó nagy szívén, végül arra késztették, hogy az "élet tanítójá"-nak súlyos és hálátlan szerepét vállalja. Ismételten rámutattak, hogy a "tanítóskodás" eltorzította a művész munkáját. Azt hiszem, hogy Tolsztoj grandiózus történelmi regényében több "filozófia" és kevesebb harmónia lenne, ha nem érződött volna meg benne az asszony befolyása. És lehetséges, hogy éppen az asszony határozott kívánságára különítette el és tette Tosztoj a "Háború és béke"filozófiai részét a könyv végére, ahol semmiben és senkit sem zavar.

A nő érdemei közé kell számítanunk a férfiakkal szemben azt a tényt is, hogy nem szereti a filozófiát, bár ő szüli a filozófusokat. A művészetben teljesen elegendő filozófia van. A művész, aki gyönyörű formákba képes öltöztetni a meztelen gondolatokat, csodálatosan leplezi a filozófia szomorú tehetetlenségét az élet sötét talányainak arca előtt. A keserű pilulákat mindig szép dobozokban adják a gyermekeknek. - Ez nagyon okos és kegyes cselekedet.

*

Szavaof [*] azért teremtette olyan rosszul a világot, mert nőtlen volt. Ez nemcsak az ateista tréfája; e szavakban kifejezést nyer a nőnek, mint a teremtés ihletőjének és az élet harmonizátorának jelentőségébe vetett rendelületlen meggyőződés is. Ádám "bűnbeesés"-ének elcsépelt legendája sohasem fogja elveszteni mély értelmét: a világ minden boldogságát a nő mohó kíváncsiságának köszönheti. Boldogtalanságait a világ az összes emberek kollektív butaságának tulajdonítja, ideértve a nők butaságát is.

"A szerelem és az éhség kormányozzák a világot," ez a legigazabb és legtalálóbb epigrapf az ember szenvedéseinek végtelen történetében. Ott azonban, ahol a szerelem kormányoz, mi, tegnap még vadállatok kultúrával bírunk, művészettel és minden naggyal, amivel jogosan büszkélkedünk. Míg ott, ahol tetteink indoka az éhség, a civilizációt és a vele együttjáró minden boldogtalanságot kapjuk, minden terhet és korlátozást, amire különben - feltétlenül szükségük van a tegnap még vadállatoknak. A bárgyúság legborzasztóbb formája - a mohóság zoológikus tulajdonság. Ha az emberek kevésbé mohók: jóllakottabbak, okosabbak lennének. Ez nem paradoxon; hiszen világos: ha megtanulnánk osztozkodni feleslegeinkkel, amelyek csak teherként nehezednek életünkre, - a világ boldogabb lenne, az emberek - tisztességesebbek. De egyedül csak a művészet és tudomány emberei adják oda a világnak szellemük minden kincsét, és amint halálunk után mindannyian a férgeket tápláljuk, ők még életükben táplálékul szolgálnak a kritizálóknak és erénycsőszöknek, akik úgy nőnek bőrükön, mint az élősdi zuzmók a gyümölcsfák kérgén.

A kígyó szerepét a paradicsomban Eros játszotta, ez a féktelen erő, amelynek Tolsztoj Leó szívesen engedelmeskedett és buzgón szolgált. Nem feledtem el, hogy ki írta a "Kreutzer szonátá"-t, de emlékszem, hogyan sóhajtott fel A. P. Bolsakov, a hetvenkét éves nyizsegorodi kereskedő, háza ablakából lesve az utcán menő gimnazista lányokat:

- "Eh, kár volt olyan korán megöregednem! itt vannak ezek a lánykák, - és már nem tudok mit csinálni velük, csak düh és irigység támad bennem láttukra."

Meg vagyok győződve arról, hogy nem homályosítom el a nagy író tündöklő képét, amikor azt mondom, hogy ugyanez a teljesen természetes és érthető Bolsakov-féle düh érzik ki a "Kreutzer szonátá"-ból. Hiszen maga Tolsztoj Leó panaszkodott a természet szemérmetlen iróniájára, amely az erőt kimeríti és a vágyat meghagyja.

Amikor feleségéről beszélünk, meg kellene említenünk, hogy a művész természetének minden szenvedélyessége mellett Andrejevna Zsófia az egyetlen nő volt életében, csaknem félszázadon keresztül. Benső, igaz és, úgy látszik, egyetlen barátja volt. Ha a szellemi gazdagok bőkezűségével Tolsztoj Leó sok ember nevezett is barátjának, mindezek csak egy gondolkodásúak voltak vele. És, ismerjük be, nehéz elképzelni magunknak olyan embert, aki valóban barátja lehetett volna Tosztojnak.

Már a Tolsztojjal való megszakítás nélküli hosszú együttlét egyetlen ténye is jogot ad Andrejevna Zsófiának, hogy a lángelme munkájának és emlékének minden őszinte és hazug tisztelője megbecsülje őt; már csak azért is kellene, hogy Tolsztoj "családi drámájá"-nak búvárai fékezzék gonosznyelvű, tisztára személyes sértődöttségüket és bosszú érzésüket, "pszichológiai kutatásai"-k, amelyek némileg rendőrkémek munkájára emlékeztetnek, azt a minden ceremónia nélküli, sőt cinikus igyekezetüket, hogy legalább ujjaik bőrével közük legyen a legnagyobb író életéhez.

Amikor megemlékeztem Tolsztoj Leóval való ismeretségem kitüntető, boldog napjairól, szándékosan hallgattam Andrejevna Zsófiáról. Az asszony nem tetszett nekem. Észrevettem benne azt a féltékeny, mindig erősen és talán betegesen megfeszített vágyat, hogy aláhúzza férje életében játszott, vitán felül rendkívül nagy szerepét. Kissé emlékeztetett arra az emberre, aki egy öreg oroszlánt mutogatva vásári bódéjában, először a vadállat erejével rémíti meg a közönséget, aztán pedig demonstrálja, hogy ő, az állatszelidítő, az egyetlen ember a föld kerekségén, akinek az oroszlán engedelmeskedik a akit szeret. Szemeimben az ilyen demonstrációk teljesen feleslegesek voltak Tolsztája Zsófia részéről, néha - komikusak, sőt némileg lealacsonyítók is. Nem kellett volna aláhúznia jelentőségét még azért sem, mert abban az időben senki sem volt Tolsztoj körül, aki ész és energia tekintetében vetekedhetett volna feleségével. Ma amikor látom és ismerem különféle Csertkovok viselkedését vele szemben, úgy találom, hogy úgy az idegenek iránti féltékenységének indokait, mint azt a szembeszökő igyekezetét, hogy férje fölé kerekedjék és jellemének még valami kellemetlen vonását, - mindezt viselkedésük idézte elő és testi érthetővé a feleséggel szemben, úgy Tolsztoj életében, mint halála után.

Néhány hónapon keresztül megfigyeltem Andrejevna Zsófiát Gaszprában, a Krymen, amikor Tolsztoj olyan veszélyes beteg volt, hogy a kormány, amely halálát várta, már egy ügyészt küldött ki Szimferopolból és a hivatalnok ott ült Jaltában, hogy, amint mondták zár alá vegye az író irományait. Panyinaja Sz. grófné birtoka, ahol Tolsztojék éltek, kémekkel volt körülvéve, akik a parkban csatangoltak és Szulerzsickij Lipót úgy hajtotta ki őket, mint disznókat a veteményes kertből. Tolsztoj kéziratainak egy részét Szulerzsickij titokban már átszállította volt Jaltába és elrejtette.

Ha nem tévedek, Gaszprában összegyűlt Tolsztoj egész családja: gyermekei, vejei, menyei; benyomásom: sok telhetetlen és beteg ember volt ott együtt. Nagyon jól láthattam, hogy az élet legmérgezőbb "kicsinyességei"-nek micsoda sodrában forgott Tolsztojné - az anya, igyekezve megőrizni a beteg nyugalmát, kéziratait, lehetőleg kényelmesen elszállásolni gyermekeit, lerázni nyakáról az "őszintén együttérző" látogatók, a hivatásos nézőközönség zajos tolakodását és etetni-itatni mindenkit. Még az orvosok kölcsönös féltékenységét is neki kellett összebékítenie, - mindegyikük meg volt győződve arról, hogy éppen őt illeti meg a beteg kigyógyításának nagy érdeme.

Nagyítás nélkül mondható, hogy ezekben a nehéz napokban - mint különben a szerencsétlenség napjaiban mindig - a gonosz köznapiság szele rettenetesen sok, mindenféle szemetet hordott össze, a házban: apró kellemetlenségeket, idegesítő semmiségeket. Tolsztoj Leó nem volt olyan gazdag, mint rendesen gondolják; íróember volt, aki irodalmi keresetéből élt, egész csomó, bár felnőtt, de dolgozni képtelen gyermekével együtt. A hétköznapi élet megvakító porának forgatagában Andrejevna Zsófia reggeltől estig talpon volt, idegesen csikorgatva fogait, élesen összehúzva okos szemeit , bámulatba ejtve fáradhatatlanságával és azzal a képességével, hogy mindenhez ideje legyen, mindenkit megnyugtasson és elhallgattassa az egymással elégedetlen apró emberkék szúnyogzsongását.

Tolsztoj Andrej anémiás felesége rémült arccal járt-kelt; teherben volt, megcsúszott, koraszülést vártak. Tolsztája Tatjána férjének elakadt a lélegzete és hörgött, - szívbajos volt. Csüggedten és eredménytelenül keresett preferánsz-partnereket Tolsztoj Szergej, egy negyven éves, szerény és színtelen férfi. Utóbbi különben zeneszerzéssel is kísérletezett és egyszer, nálam, eljátszott Goldenweiser zongoraművész előtt egy románcot Tjutcsev szövegére: "Miről süvítsz te éji szél?" Nem emlékszem, hogyan értékelte Goldenweiser ezt a darabot. A. N. Alakszin orvos azonban, egy zeneileg képzett ember, Tolsztoj Szergej szerzeményeiben a francia sanzonettek kétségtelen befolyását fedezte fel.

Ismétlem, hogy különös, bár talán helytelen benyomásom támadt Tolsztoj óriási családjának minden tagja beteg volt, nem igen rokonszenveztek egymással és mindnyájan unatkoztak. Különben, azt hiszem Tolsztája Alexandra dysentériát kapott, abban az időben, amikor már atyja lábadozott. Mindnyájan figyelmet és gondoskodást követeltek Tolsztojné részéről maguk iránt, sok dolog volt, ami kellemetlenül és veszélyesen felizgathatta a nagy művészt, aki nyugodtan készült itt hagyni az életet.

Emlékszem, mennyire aggódott Tolsztojné, hogy férje kezei közé kerülhet az "Új idő" azon száma, amely közölte az ifjabb Tolsztoj Leó elbeszélését, vagy V. P. Burenyin róla szóló kritikai tárcáját. A dolog úgy áll, hogy a fiú-Tolsztoj néhány elbeszélését ugyanabban a lapban adta ki, ahol Burenyin, a gonosz tárcaíró, durván kigúnyolta, "Cuclis-Csecsemő Tigrisfi Tigris"-nek [*] nevezte el, sőt még a sikertelen író címét is megadta: a Fajankó-utcai Megváltónál, Sárga ház". [*]

A fiú-Tolsztoj Leó mindenképpen azon volt, hogy meg ne gyanúsíthassák nagy apja utánzásával és nyilván ebből a célból tette közzé Jaszinszkij szemétlapjában, a "Havi szerzemények"-ben, "tolsztoj-ellenes"regényét a bismuth hasznos voltáról és az arzén kártékonyságáról. Ez nem tréfa; ez volt a regény alapeszméje. És Jaszinszkij ugyanebben a lapban adott ki egy illetlen recenziót is az apa-Tolsztoj "Feltámadás"-áról, amelyben annak írója elég merész volt a regény azon fejezeteiről is beszélni, amelyeket a cenzúra az orosz kiadásban nem engedélyezett és csak a berliniben jelentek meg, amely az oroszt megelőzve látott napvilágot. Andrejevna Zsófia jogosan nézett erre a recenzióra, mint egy feljelentésre.

Minderről nem beszélek nagyon szívesen, és csupán azért említem fel, mert szükségesnek tartom még egyszer rámutatni, milyen rendkívül bonyolultak voltak azok a körülmények, amelyek között Tolsztojné élt és mennyi higgadtságot és tapintatot követeltek meg tőle. Mint minden nagy ember, Tolsztoj Leó nyílt házat vezetett, és mindenki aki elhaladt amellett, törvényes jogának tartotta, hogy így vagy amúgy érintkezésbe jusson a rendkívüli, csodálatraméltó emberrel. Nem kétséges, hogy Tolsztojné nem egy piszkos és haszonleső kezet taszított el férjétől és egy sereg közömbösen kíváncsi ujjat hárított el, amelyek durván bele akartak nyúlni az előtte olyan drága, lázongó férfi lelki sebeinek mélyébe.

*

Különösen súlyos bűnéül róják fel Tolsztojnénak az 1905-6 évek agrár-forradalmának napjaiban tanúsított viselkedését. Megállapítást nyert, hogy e napokban ugyanúgy járt el, mint száz és száz más orosz földbirtokosnő, akik különféle harcias vadakat béreltek fel "a vadaktól elpusztított orosz földművelő-kultúra oltalmá"-ra. Tolsztojné, úgy látszik, szintén felfogadott néhány kaukázusi hegylakót Jásznaja Poljána védelmére.

Rámutatnak arra, hogy a tulajdonjogot tagadó Tolsztoj Leó feleségének nem lett volna szabad megakadályoznia a parasztokat birtoka kifosztásában. De hiszen ennek az asszonynak volt kötelessége megőrizni Tolsztoj Leó életét és nyugalmát, aki éppen Jásznaja Poljánában élt, mint ahol legtöbb előfeltétele volt meg a szokott és elengedhetetlen nyugalomnak szellemi munkájához. A nyugalom annál inkább elengedhetetlen volt számára, mert már utolsó erejét élte fel, készen elszakadni a világtól. Csak öt évvel ezek után a napok után ment el Jásznaja Poljánából.

Élesen következtető emberek azt képzelhetik, hogy ebben durva célzás van: Tolsztoj Leónak, a forradalmárnak, az anarchistának, birtokáról épp akkor, a forradalom idején kellett volna elmennie, vagy jobban tette volna, ha elmegy. Magától értetődik, hogy ilyen célzás itt nincs; azt, amit mondani akarok, nyíltan megmondom.

Véleményem szerint Tolsztoj Nyikolájevics Leónak egyáltalában nem és sohasem kellett elmennie, és azok az emberek, akik ehhez hozzásegítették, helyesebben jártak volna el, ha megakadályozzák benne, Tolsztoj "távozás"-a megrövidítette életét, amely értékes volt utolsó percéig, - ez a tény elvitathatatlan.

Azt írják, hogy Tolsztojt lelkileg nem normális felesége üldözte ki, szorította ki házából. Előttem nem világos, vajon ki lehetett lelkileg teljesen normális azon emberek között, akik ezekben a napokban Tolsztoj Leót körülvették. És nem értem: ha az asszonyt lelkileg nem-normálisnak találták a normális emberek miért nem fordítottak rá kellő figyelmet és miért nem izolálták.

Szulerzsickij Lipót, a becsületesség mintaképe, aki organikusan gyűlölte a tulajdont és anarchista volt természeténél fogva, nem pedig könyvek után, nem szerette Tolsztája Andrejevna Zsófiát. De - íme, hogyan rajzolta meg annak viselkedését a 905-906. években.

- "Valószínű, hogy Tolsztoj családja nem nagyon vidáman nézte, hogyan hurcolják szét lassanként a parasztok Jásznaja Poljána ingóságait és vágják ki a nyírfaligetet, amelyet Tolsztoj sajátkezűleg ültetett. Azt hiszem, hogy ő maga is sajnálta a kis erdőt. Ez a közös, talán szavakban kifejezésre sem jutott néma bánat és sajnálkozás olyan tettre késztette, provokálta Zsófiát, amelyet - előre tudta - bűnéül fognak felróni. Mint okos asszony - lehetetlen, hogy ne tudta, ne vette volna számításba. De - mindenki szomorkodik és védekezni senki sem mer. Erre - megkockáztatta ő. Becsülöm érte. A napokban elmegyek Jásznaja Poljánába és megmondom neki: becsülöm! Bár mégis azt hiszem, hogy kényszerítették, - némán, erre a lépésre. De - mindez nem fontos, csak Tolsztojnak ne essék baja."

Minthogy némileg ismerem az embereket, azt hiszem, hogy Szulerzsickij feltevése helyes. Senki sem fogja merészelni azt mondani, hogy Tolsztoj Leó nem volt őszinte, amikor a tulajdonjogot tagadta, de bizonyos vagyok benne, hogy a kis erdőt mégis sajnálta. Kezeinek, saját fáradságának műve. Itt már jelentkezik valami ellentmondás az ősi ösztön és a vele bár őszintén hadilábon álló értelem között.

Hozzáfűzöm: annak a széleskörű és merész kísérletnek éveiben élünk, amelynek célja, a magán-földtulajdon és munkaeszközök megszüntetése és íme, látjuk, hogyan nő és erősödik ironikusan az a sötét, átkozott ösztön és forgat ki valójukból becsületes embereket, gonosztevőket formálva belőlük.

Tolsztoj Leó - nagy ember és egyáltalában nem sötétíti el ragyogó képét az a tény, hogy az "emberi" nem volt tőle idegen. De ez egyáltalában nem teszi őt egyenlővé velünk. Lélektanilag teljesen természetes lenne, ha a nagy emberek bűneikben is nagyobbak lennének a közönséges bűnösöknél. Némely esetben látjuk, hogy így is van a dolog.

*

Végeredményben - mi történt hát?

Csak az, hogy egy asszony, aki ötven nehéz évet élt együtt egy nagy művésszel, egy rendkívül eredeti és lázadozó emberrel, egy asszony, aki egyetlen barátja volt annak egész élete útján és tevékeny segítőtársa munkájában - borzasztóan kifáradt, ami tökéletesen érthető.

Ugyanakkor ez az öregasszony, látva azt, hogy a kolosszális ember, férje, válik a világtól, egyszerre egyedülállónak, feleslegesnek érezte magát és ez felháborította.

Afeletti felháborodásában, hogy idegen emberek erőszakkal akarják eltávolítani arról a helyről, amelyet félszázadon keresztül foglalt el, Tolsztája Zsófia, azt mondják, nem viselkedett eléggé lojálisan az erkölcs cölöpkerítésével szemben, amelyet eltévelyedett emberek emeltek korlátozására.

Azután a felháborodás csaknem téboly jellegét vette fel nála.

Azután pedig, mindenkitől elhagyatva, magányosan, meghalt és halála után megemlékeztek róla azért, hogy élvezettel megrágalmazzák.

Ez minden, ami történt.

*

A "Vörös Archívum" negyedik könyve rendkívül érdekes cikket közöl "Tolsztoj Leó utolsó napjai" címen. A cikk többek között idézi Lvov csendőr tábornok jelentését és íme, ezt olvassuk a jelentésben:

"Tolsztoj Andrej Szaviczkij kapitánnyal folytatott beszélgetéseiben úgy nyilatkozik, hogy Tolsztoj elkülönítése családjától, kivált feleségétől, annak a befolyásnak eredménye, amelyet éppen Csertkov gyakorolt az orvosokra és leányára. Alexandrára."

Tovább:

"Egyes mondatokból arra lehetett következtettni, hogy Tolsztoj családját készakarva nem bocsátják a beteghez, olyan okokból kifolyólag, amelyeknek nincs közvetlen közük egészségi állapotához."

(Oroszból: Gellért Hugó)

 

[*] Az isten. - A ford.

[*] Célzás Tolsztoj fiának atyai- és keresztnevére: Lyvonics Lyov (oroszlánfi Oroszlán,) - A ford.

[*] Bolondok háza. - A ford.