Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Romain Rolland:A szerelem és halál játéka

Romain Rolland:A szerelem és halál játéka
Tizenegyedik jelenet

Vallée (szorongó pillantással néz körül): Nincsenek már itt?

Jérome: Nincsenek. De visszajönnek.

Vallée (szorongón): Mikor?

Jérome: Nem tudom.

Vallée: (nyugtalan, nagy léptekkel járja végig a szobát, kinéz az ablakon, az ajtón hallgatódzik és közben egyre jár): Hová meneküljek? Hol húzzam meg magam?

Jérome: Vallée, beszélni akarok veled.

Vallée: (ugyanaz a játék. Rá se hallgat): Nem megyek vissza abba a rejtekbe, ahová bezártál. Nem bírom elviselni a mozdulatlanságot. Úgy feküdtem ott, bezárva, mint a koporsómban. És hallottam őket, hogy járkálnak a szobában. Megkopogtatták a falat, amely mögött ott feküdtem fulladozva és még csak egy mozdulatot sem tehettem védelemre...Nem bírom elviselni...Nem megyek oda vissza.

Jérome (nyugodtan leült): Nem mégy vissza oda. Hallgasd meg ami mondanivalóm van számodra.

Vallée (nyugtalanul): Visszajönnek, azt mondtad?

Jérome (nyugodtan): Van időnk rá, hogy beszélgessünk.

(Int neki, hogy üljön le. Vallée leül, de míg Courvoisier szavait követi, figyelme nyugtalanul les minden zajra, mely kívülről jön.)

Jérome (nyugodtan): Rávettem a feleségemet, hogy egy időre hagyja el Párizst. Az egészsége megrendült a tél óta. Két hónapot szülőföldjén tölt Saoneban, Clugny mellett. Nekem kellene elkísérnem. De a közügyek sem engedik meg nekem...

(Vallée fölemelkedik székéről és a lépésekre figyel, melyek a lépcsőn jönnek fölfelé.)

Vallée (fuldokló hangon): Jönnek...

(Pillanatnyi csönd. Jérome mintha nem is hallaná. Sophie mozdulatlanul hallgatja, a kandalló előtt ülve, amelyben előbb egy kis tüzet élesztett. Vallée ugrásra készen húzódik össze, hogy tüstént rávesse magát a belépőre.)

Sophie (nyugodtan): Följebb mennek egy emelettel.

(Vallée újra leül.)

Jérome (folytatja, mintha félbe se szakították volna): Én nem kísérhetem el. Itt az útlevelem. Te mégy helyettem.

Vallée (elképedve): Én?

Jérome (ugyanaz a játék): Így a feleségem gondját viselve, kisiklasz a háló szálai között, amelyet azért feszítettek ki, hogy megfogjanak. És ha feleségemet hazakísérted, Clugnyben ott leszel a határ közelében. A többi te dolgod.

(Vallée föláll, fogja az útlevelet, melyet Courvoisier átnyújtott neki, összehajtja, kibontja, sokkal jobban el van fogódva, semhogy beszélni tudjon.)

(Miközben ez lejátszódik, látni, hogy Sophie figyelmesen odahallgat, azután elgondolkozik, a két férfit nézi, majd nesztelenül széttépi útlevelét és a tűzbe dobja. Majd föláll és odamegy Valléehoz.)

Sophie (Jéromehoz, aki int neki, hogy hallgasson): Nem, nem barátom hagyjon beszélni; nem kell már semmit takargatni. (Valléehoz elszánt szelídséggel.) Claude, férjem ismeri érzelmeinket. Bevallottam neki. Ő elég nemes lelkű és megengedi, hogy szabadon követhessem önt. Én már döntöttem is. Szabad elhatározással férjem mellett maradok. Neki adtam magam, szabadon, örökre. Ő nem vesztette el soha gyöngéd vonzalmamat. nem vehetem vissza tőle magam anélkül, hogy ne veszítenék önmagam előtt. Egy büszke lélek soha nem tagadja meg magát. Meg akartam vele osztani élete megpróbáltatását. Amit egyszer akartam, mindig akarom.

Jérome (megindultan): Nincs többé jogom önt visszatartani. Magammal rántanám vesztembe.

Sophie (hirtelen odasúgva): Hallgass! Neki nem kell tudni!

Vallée (keserűn): Ah, ön sohasem szeretett engem!

Sophie: Szeretem önt, Vallée. Szeretni fogom mindig. De ha nem vagyunk is urai annak, hogy ne szenvedjünk a szerelem miatt, annyi hatalmunk mégis van fölötte, hogy játékszerei ne legyünk.

Vallée: (keserűn): Sohasem szeretett engem! Csak a büszkeségét szereti.

Sophie (szelíden): Barátom, ha nem volna bennem ez a büszkeség, mint ön nevezi, ez a szegény, meggyötört büszkeség, szeretne ön ennyire? Szeretne továbbra is, esetten, tévelygőn, kiszolgáltatva a szenvedélynek, amely elmúlik, hitemhez hűtlenül? És boldogok lennénk-e? Örökké a sarkunkban leselkedne a rettegés, hogy a boldogságnak vége lesz, a szerelem elhervad. És ha a szerelem elhagyna bennünket, ott maradnánk magunkra és összeroncsolva...

Vallée (hevesen): Mindegy! De az enyém lett volna!

Sophie: (szomorú mosollyal): És engem összetört volna...Elég, menekülnie kell, szegény kis ragadozó madaram. E pillanatban ön a prédája más ragadozó madaraknak. Ne beszéljünk tovább. Gondoljunk arra, hogy menekülhet.

Vallée: Nem akarok útra kelni. Ön nélkül nem.

Sophie: Elégettem az útlevelemet. Én már nem mehetek.

Vallée: Legalább csak ma éjszaka ne. Ezt az éjszakát a te tetőd alatt akarom tölteni.

Jérome: Tudják, hogy menedéket adtam neked. Még éjfél előtt elfognak.

Vallée: Nem igaz. Megcsalsz. Hazudsz.

Jérome: Meggyőződhetsz róla. Minden pillanatban itt lehetnek.

Vallée: Nem igaz!...(Hallgatódzik.) Hallom őket!...Nem...Nem megyek. itt maradok.

Jérome (nyugodtan): Maradj hát. Kész vagy meghalni?

Vallée (borzongva rázkódik meg): Meghalni!...Nem!...Nem! Nem akarok!...Meghalni!...Iszonyat!...

Jérome (nyugodtan): Egy órán belül elfognak, másnap reggel elítélnek, este a guillotine...

Vallée (magánkívül): Holnap este, ebben az órában, egy halom hús, rádobva a szekérre, kiöntve a hullaházba...Én!...Soha!...Nem akarom!...Mentsenek meg!

(Olyan, mintha megzavarodott volna, leroskad egy üres karosszék lábához, amelynek támlájába görcsösen belekapaszkodik.)

Jérome: Készülődj hát a menekülésre.

(Fölkel és feleségével együtt összeszed egyet-mást, ruhadarabokat, ételneműeket, amelyekből uticsomag készül Vallée számára. Vallée lassan fölemelkedik, nagyon erősen lélegzik, feje lehorgasztva, nem mer barátaira nézni, akik fel-alá járkálnak a szobában, hátat fordít nekik és arccal a nézőtér felé áll, a karosszék támlájának dőlve.)

Vallée: Szégyellem magam...

Sophie (odamegy hozzá és köpenyt vet a vállára): Megmentjük önt, barátom!

Vallée: Szégyellem magam.

Sophie: (anyáskodón öltözteti): Nem, ne szégyenkezzen! Szeretem, hogy élni akar. Boldog vagyok, hogy az élet még drága önnek.

Vallée: Gyűlölöm és mégis akarom. Nem tudok, nem tudok belenyugodni, hogy elveszítsem...Ó, istenek! Mi történt! A megaláztatás összetipor...Sophie, hogy önhöz eljuthassak, ezer halállal dacoltam, soha nem reszkettem, csak attól a félelemtől, hogy nem látom viszont többé. És most, és most...Nem tudom már elviselni a halál gondolatát...Ne, ne nézzen rám, ilyen résztvevő szemmel. Micsoda undort keltek önben...

Sophie (halk szóval): Barátom, soha nem szerettem jobban!

Vallée: Ah, az vette el az erőmet, hogy önt viszontláttam. Ez tanított meg újra az élet értékére, melyről már lemondtam. Most nem akarok megválni tőle. (Csüggedten.) Gyáva vagyok. Félek.

Jérome (gyöngéden odamegy hozzá): Ne gyötörd magad. Ne vádold a gyöngeségedet. Mit tudjuk, barátom ,hogy nincs nálad bátrabb ember. De a legbátrabb is ember. Te a lehetetlenségig feszítetted erőidet. Öt hónapig a legembertelenebb küzdelmet vívtad. A fáradtság úgy rád zuhant hirtelen, mint valami súlyos kő. A földet érintette a vállad. De harcolva buktál el. Vonulj el az arénáról. Megteheted emelt homlokkal. Meg kell tenned. Hagyd el Párizst. Távozz Franciaországból. Menekülj el ellenségeid elől. Gyűjts erőt újabb küzdelmekre.

Vallée (akibe ezek a szavak lassan-lassan erőt öntenek, feláll és indulni készül): De önök utánam jönnek.

Jérome (jóságosan): Nem élek én örökké.

Vallée: De ön, Sophie...Akkor? Talán majd, egyszer?...Hirtelen félbeszakítja a szavát, lopva Courvoisierre pillant, lehajlik, hogy hosszú csókot nyomjon Sophie kezére, azután az ajtó felé indul; mielőtt kilépne, megfordul, látja, hogy Courvoiser kezet nyújt neki, pillanatig tétovázik, azután megragadja a kezet és egy utolsó tekintetet vet Sophiera.) Isten vele! (Kimegy.)