Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám

Goncsarov plágium-vádja Turgenyev és Flaubert ellen

Közli: Fülöp-Miller René

(Kiadatlan kéziratból)

Utánnyomás joga fenntartva

A pétervári Nyilvános Könyvtárban nemrég Goncsarovnak egy eddig teljesen ismeretlen kéziratára akadtak. Ez a hátrahagyott munka Goncsarov "Közönséges történet" című elbeszélésére célozva "Szokatlan történet" címet visel és olyan esetet tárgyal Goncsarov életéből, amelyet valóban az irodalomtörténet legkülönösebb esetei közé kell sorolnunk. A Goncsarov lelki életére és írásmódjára vonatkozó vizsgálatok szempontjából a most megtalált kézirat értékes anyagot szolgáltat, mert kétségtelen bizonyítékát nyerjük belőle annak, hogy az "Oblomov" szerzője, akárcsak Gogol és Dosztojevszkij, lelki beteg volt s olyan rögeszmében szenvedett, amelynek saját szerűségével bámulatba kell bennünket ejtenie. Goncsarovot az az agyrém üldözte, hogy az akkori idők összes nagy orosz és európai írói összeesküvést szőttek ellene, azzal a céllal, hogy a legértékesebb gondolatokat (sőt teljes szakaszokat is) kölcsön vegyék munkáiból és azokat sajátjukként adják ki, vagy hogy a Goncsarovtól lopott eszméket, némileg megváltoztatva, regényekké dolgozzák fel.

Korának leghíresebb költőiben szemérmetlen plagizátor-bandát látott, amely arra esküdött össze, hogy munkáit elsikkassza. E gyalázatos "kollektív plágium" értelmi szerzőjét Goncsarov régebbi barátjában, Turgenyevben kereste. "Szokatlan történet-ében, amelyben az "Oblomov" költője ezzel az "összeesküvés"-sel foglalkozik, mindenek előtt Turgenyevre igyekszik rábizonyítani, hogy műveiben fosztogatott. Egész helyekre, jelentekre és alakokra mutat rá Turgenyev munkáiban, különösen a "Nemesi fészek"-ben, az "Előestén"-ben, az "Atyák és fiúk"-ban, "Füst"-ben, "Tavaszi vizek"-ben "Megújhodás"-ban és a költő egyéb elbeszéléseiben és írásaiban, és saját és már korábban megjelent munkáiból vett párhuzamos idézetek útján kísérletet tesz annak bebizonyítására, hogy Turgenyev mindezeket a helyeket részben az "Oblomov"-ból, részben pedig a "Szakadék"című elbeszéléséből lopta. Goncsarov ugyanis arra hivatkozik, hogy egyszer, élővigyázatlanságában, felolvasta Turgenyevnek még ki nem nyomtatott írásait; ez azonban visszaélt bizalmával és a Goncsarov által közölt gondolatokat és alakokat felhasználta saját munkáiban.

A kétségtelenül nagy orosz költő rögeszméje később egyenesen fantasztikus méretűvé fokozódott. Goncsarov nem állt meg annál az egyszerű állításnál, hogy Turgenyev meglopta munkáit; beteges képzelődésében egész plagizátor-komplottot látott, amelyben szerinte korának összes költői részt vettek. Turgenyev - így állítja Goncsarov - Párizsban Flauber-t és a Goncourt-okat, Berlinben Berthold Auerbachot bújtatta fel és vette rá, hogy később világhírűvé vált regényeikben Goncsarov gondolatait, jeleneteit és alakjait használják fel, természetesen kizárólag abból a célból, hogy elhomályosítsák Goncsarov hírnevét, ami miatt Turgenyev mindig irigykedett rá. "Szokatlan történet"-ében egyenesen mániákus pontossággal bizonyítja be Flaubert-ről is, hogy ez két legjelentékenyebb művét, a "Madame Bovary"-t és az "Education sentimentale"-t egyszerűen az ő "Oblomov"-jából és "Szakadék"-ából írta le és ugyanezt tette, így ír Goncsarov, Auerbach "Landhaus am Rhein"-jéban és Goncourt "Germinie Lacerteux"jében is.

Goncsarov "Szokatlan történet"-e ezenfelül egy csomó irodalomtörténetileg értékes adatot is tartalmaz Turgenyev személyiségéről és korának azon orosz íróiról, akik Bjelinszkij köréhez tartoznak. Kétségtelenül sokkal nagyobb érdeklődésre tarthatnak azonban számot a könyv ama megkapó dokumentumai, amelyek rikító színekben tárják, elénk a komor lelki drámát, amelyet a költő Goncsarovnak gazdag művészi pályafutás alatt át kellett élnie. Erről számol be Goncsarov hátrahagyott munkája, a "Szokatlan történet".

Hogy már most Goncsarov vádjaival e plágium-affér objektív leírását állítsuk szembe, idézzük azon becsületbíróság elnökének ide vágó naplófeljegyzéseit, amely arra volt hivatva, hogy az ügyben igazságot tegyen:

"1860. március 21. kedd. - Egyszer, öt vagy hat évvel ezelőtt, Goncsarov felolvasta barátja, Turgenyev előtt egyik elbeszélésének, "A művész"-nek vázlatát. Később aztán, miután Turgenyev nyilvánosságra hozta a "Nemesi fészket," Goncsarov állítólag észrevette, hogy Turgenyev említett munkája egyes helyeken erős hasonlatosságot mutat ama korábbi keletű regény tervezetével, amelyet annak idején Turgenyevnek felolvasott. Goncsarovban már most az a gyanú ébredt fel, hogy Turgenyev "Nemesi fészké"-nek egyes helyeit tőle vette kölcsön, amit leplezetlenül közölt is azzal. Turgenyev Goncsarov vádjaira egy levélben felelt, amelyben azt írta, hogy nem volt rossz akaratúlag szándékában bármit is kikölcsönözni Goncsarovtól; minthogy azonban nevezett munkájának egyes helyei tagadhatatlanul mély benyomást gyakoroltak rá, nem csodálható, ha ezek a helyek saját elbeszélésében, mintegy öntudatlanul, reminiszcenciák gyanánt érvényesültek. Turgenyev e becsületes beismerése nagy izgalomba hozta Goncsarovot. Természetétől fogva bizalmatlan, kíméletlen, hiú és rosszhiszemű lévén. Turgenyev levele csak még jobban megerősítette azt a beteges feltevését, hogy amaz regényének ha nem is összes, de legalább is legfőbb gondolatait szándékosan tulajdonította el és így őt a szó szoros értelmében meglopta. Goncsarov ebben az értelemben, rendkívül ingerült hangnemben nyilatkozott néhány irodalmi férfi előtt és előttem is. A magam részéről igyekeztem bebizonyítani neki, hogy még ha Turgenyev tényleg felhasználta volna is egyik-másik gondolatát, ennek a körülménynek nem kellene őt annyira kihoznia a sodrából, mert Goncsarov és Turgenyev tehetségei annyira különbözőek, hogy bizonyára senkinek sem jut eszébe az állítani, hogy kettejük valamelyike a másikat utánozza és hogy nem is fog senki ennek a gyanúsításnak kifejezést adni, ha Goncsarov regénye megjelenik. Ugyanezen évben került ki Turgenyev "Előestén" című elbeszélése is. Minthogy Goncsarov ezzel az elbeszéléssel szemben is előítélettel viseltetett. Turgenyevnek ebben a munkájában is hasonlatosságot látott regényvázlatához. Sajátságosan ironikus levelet írt Turgenyevnek, amelyet azonban az figyelmen kívül hagyott. Amikor Goncsarov néhány nappal ezelőtt Dugyiskinnel találkozott és megtudta tőle, hogy ebédre hivatalos Turgenyevhez, durva és sértő hangon mondta: "Közölje Turgenyevvel, hogy az én pénzemen ad ebédeket." Turgenyev ugyanis azért az elbeszélésért, amelyet Goncsarov lopottnak minősített, négyezer rubelt kapott a "Ruszkij Vjesztnyik"-től. Dugyiskinnek tulajdonképpen óvatosabban kellett volna bánnia egy olyan emberrel, aki végleg elvesztette fejét; ő azonban Goncsarov szavait betűről-betűre visszamondta Turgenyevnek. Ekkor végül az is elveszítette türelmét; azonnal figyelmeztető levelet írt Goncsarovnak, szavait rágalmazásnak minősítette és elégtételt követelt tőle, amelyet két tanú jelenlétében kellett megadnia; ellenkező esetben Turgenyev párbajjal fenyegetődzött. Turgenyev válasza egyáltalában nem hetyke fenyegetés volt, hanem egy okos, jószívű, de érdemtelenül megsértett ember utolsó szava.

A két fél megegyezése alapján, mint megbízottak és a Turgenyev által kívánt bocsánatkérés tanúi Annyenkov, Druzsinyin, Dugyiskin és én szerepeltünk. A kívánt nyilatkozatot Goncsarov ma délután 1 órakor adta le. Turgenyev nagyon ingerült volt, de a tényállást rendkívül világosan, egyszerűen és a legcsekélyebb haragos kifakadás nélkül ecsetelte, amire Goncsarov meglehetősen világosan, de ki nem elégítően felelt. Az "Előestén" című elbeszélésnek azok a helyei, amelyeket Goncsarov átvettek gyanánt idézett, nem nagyon hatottak meggyőzően, úgy hogy végül Turgenyev maradt felül; világossá vált, hogy Goncsarov - amint most maga is bevallotta - csupán bizalmatlankodó jellemétől ragadtatta el magát és az egész plágium-ügyet túlságba hajtotta. Turgenyev kijelentette, azonban, hogy mostantól fogva minden baráti összeköttetést megszakít Goncsarovval és eltávozott. Goncsarov nyilatkozata Dugyiskin előtt természetesen nagyon kínos dolog volt; minthogy azonban állítását most maga is badarságnak minősítette és kijelentette, hogy azt nem rosszakaratúlag vagy olyan értelemben kívánta használni, mint aminőt annak könnyen tulajdonítani lehetett, hanem inkább tréfát akart űzni, amelyről azonban maga is elismerte, hogy tapintatlan volt, - a segédek Goncsarov nyilatkozatát meg nem történtnek jelentették ki, amivel a botrány tulajdonképpeni okát eltüntették. Általában azt is meg kell itt említeni, hogy Goncsarov barátom ezen affér folyamán nem viselte magát valami nagyon méltóságteljesen, hanem rendkívül izgatott, érzékeny és durva embernek mutatkozott, amivel szemben Turgenyev, különösen a rá nézve kétségtelenül kellemetlen kimagyarázkodás alatt, tökéletesen higgadt maradt, nagy tapintatot és eleganciát tanúsított és arról a különleges kedvességről tett bizonyságot, amely mindig tulajdona a jó társaságbeli, becsülésre méltó férfiaknak."

Goncsarov maga így számol be erről az esetről most megtalált "Szokatlan történet"-ében:

Regényeim tartalmilag az orosz élet hatalmas korszakait ölelik fel; így "Oblomov" és a "Szakadék" harminc évnyi időtartamra terjeszkednek ki - és ezért, hivatásomból folyó akadályoztatások és erősen mozgalmas életem következtében, hosszú ideig dolgoztam rajtuk.

Turgenyevvel természetesen gyakran és kellő részletezéssel közöltem regényeim alapgondolatait, ugyancsak beavattam, aki mindenki másnál szívesebben hallgatta végig elbeszéléseimet. Turgenyev maga abban az időben híres munkáját, "Egy vadász emléke"-it írta, az egyik visszaemlékezést a másik után és valósággal elárasztotta velük a "Szovremjennyik"-et, úgy, hogy Bjelinszkij végül is kijelentette: "már elég; most valami mást." - Természetes, hogy Bjelinszkij ezt nem magának Turgenyevnek mondta, hanem másoknak, köztük nekem is. Turgenyev "Egy vadász emlékei"-t ennek ellenére szenvedélyesen olvasták és a rajzok híressé tették szerzőjük nevét. Turgenyeven kívül, senki sem volt képes a jobbágyságot és annak átkos következményeit akkora művészi hivatottsággal ábrázolni és az orosz falusi életet és az orosz falu természetét aligha festették meg valaha is olyan finom, bársonyos ecsettel, mint itt Turgenyev, akit minden időkre az orosz irodalom legnagyobb részletfestőjének fog kelleni tekintenünk.

"Ön azt állítja, hogy csak részletfestőnek?" fogják nekem felelni: "Miniatűr-vázolások talán nagy dolgai is, mint a "Nemesi fészek,""Atyák és fiúk," "Előestén," "Füst"? nem éppen ezek a munkák szerezték meg nagy tekintélyét az irodalomban? Ezek mégiscsak tökéletes, nagyszerű és emellett teljesen kidolgozott képei az orosz életnek.“ Erre a kérdésre azonban csak részben felelek igennel és először folytatni kívánom elbeszélésemet.

1855. elején, februárban, visszatértem Szibériából Pétervárra, ahol irodalmi körünket teljes számban együtt találtam: Turgenyev, Annyenkov, Botkín, Nyekrászov, Banájev és Grigorovics.

Már 1855. óta észrevettem, hogy Turgenyev különös figyelemben részesíti nyilatkozataimat. Gyakran elegyedett velem szóba, nagy súlyt helyezett nézeteimre és figyelmesen hallgatta minden közlésemet. Ez természetesen, nem volt nekem kellemetlen és őszinteségemben minden tekintetben nyílt voltam vele szemben, nevezetesen irodalmi terveimet illetőleg. Turgenyev különös figyelemmel fülelt szavaimra, amikor véletlenül befejezetlen vagy még ki nem nyomtatott munkáimból olvastam fel.

Egyszer, 1855-ben, lakásomra jött (amely a Gucsinkov-házban volt a Nyevszkij-proszpekten, a Vlagyimirszkaja közelében) és új regényem tervét hozta szóba; feszült figyelemmel hallgatta elővigyázatlan közléseimet és nagyon ügyesen kikérdezte, mit és hogyan akarok írni. Az "Oblomov" első része és néhány további fejezet akkor már írásban is megvolt. Mindezt egészen pontosan tudta Turgenyev. Magam sem tudom, hogyan történt, de hirtelen nemcsak új nagy regényemnek, a "Szakadék"-nak alaptervét mondtam el Turgenyevnek, hanem közöltem vele annak minden részletét is, az összes jelenet-részleteket, amelyek különálló papírlapokra már le voltak rögzítve; egy szóval: mindent.

Egy hatalmas fejezetet terveztem Rajszkij fejlődéséről, amelyben annak szunnyadó ösztöneit, nemzetsége családi krónikáinak tragikus epizódjait volt szándékomban vázolni és a fejezetet Rajszkij dédapjával, tehát Erzsébet királynő kortársával akartam elkezdeni.

Erre a fejezetre kellett következnie "A XIX. század terméké"-nek, "A misztikus"-nak, továbbá "A 12, 13, és 14-ik év hazafias hősé"-nek és végül a "Dekabristá"-nak és még egyebeknek egészen Rajszkijig, a "Szakadék" tulajdonképpeni hőséig. Mindezt elmondtam Turgenyevnek, amint álmokat mondunk el, erős izgalomban; csodálatos Volga képeket festettem meg egyetlen pillanat alatt; a "Szakadék"-ból elmondtam Turgenyevnek, hogyan jött össze légyottokra Vera Volhovval, Rajszkijjal és másokkal a szakadék fenekének egy barlangjában és a kertben. Az elbeszélés folyamata alatt magam is gyönyörködtem az ötletek e gazdagságában és nem voltam kevéssé büszke gondolataimra. Akkor mindezt megítélés végett Turgenyev finom kritikai tehetsége elé akartam terjeszteni. Az behatóan kikérdezett, mondtam-e valamit terveimről még más valakinek is. Azt feleltem neki. Senkinek! Nemsokára rá azonban regényem tervét Turgenyev jelenlétében Dugyiskinnek is elmondtam és így e közléseket néhányszor megismételtem. Ez volt minden. Még most is birtokomban vannak azok a levelek, amelyekben Turgenyev azt írja nekem, hogy sohasem fogja elfelejteni műveim ama jeleneteit és leírásait, amelyeket neki és Dugyiskinnek elmondtam. 857-ben külföldre utaztam, Marienbadba, ahol ivókúrát tartottam és hat hét alatt megírtam az "Oblomov" csaknem mind a három utolsó kötetét, négy fejezet kivételével.

Leírhatatlan örömmel utaztam kéziratommal Párizsba, ahol Turgenyeven és Botkínon kívül még Fettel is találkozni reméltem, aki ott Botkín nővérét vette feleségül. Párizsban több fejezetet felolvastam Turgenyevnek regényem első, második és harmadik részéből.

1858. folyamán újból átdolgoztam az "Oblomov-"ot és 1859-ben - azt hiszem, hogy a helyes évszámot adom meg - első ízben tettem közzé regényemet négy folytatásban, a "Hazai feljegyzések" januári, februári, márciusi és áprilisi számaiban. A siker túlhaladta legmerészebb várakozásaimat is. Turgenyev maga így nyilatkozott akkor az "Oblomov"-ról: "Amíg csak egy orosz lesz is életben, Oblomov-ot nem fogják elfelejteni." Amikor valamivel később az utolsó fejezeteket is felolvastam Turgenyevnek, amelyeket Pétervárt vetettem papírra, az a felolvasás alatt felugrott a díványról és hálószobájába ment. "Nagyon erős ember vagyok - mondta, - de Ön könnyekig meghatott" és szemeit törülgette. Mellékesen meg akarom még jegyezni, hogy regényem említett helyei, amelyek annak idején ennyire meghatották Turgenyevet, tíz évvel később csaknem változtatás nélkül bukkantak fel ismét Auerbach "Das Landhaus am Rhein" regényében.

Ugyanazon év őszén történt, amikor "Oblomov"-ot nyomtatásra készítettem elő, hogy Turgenyev hazajött - nem emlékezem már pontosan - vidékről vagy talán külföldről és egy új elbeszélést hozott magával, a "Nemesi fészket", hogy azt a "Szovremjennyik"-ben kiadja. Barátai lakására kísérték, amely a Bolsája Kanyusnaján, a Weber házban volt, mert már mindnyájan kíváncsian várták, hogy Turgenyev a "Nemesi fészket" felolvassa. Ő azonban váratlanul betegséget, bronchitist, hozva fel ürügyül, kijelentette, hogy elbeszélését képtelen volt felolvasni. Erre Annyenkov vállalta magára, hogy Turgenyev művét egy más alkalommal felolvassa. Egy napot tűztek ki, amelyre ez nyolc vagy kilenc vendéget hívott ebédre, hogy őket elbeszélésével megismertesse. Nekem egyetlen szóval sem említette sem az ebédet, sem a tervezett felolvasást és így a diner-n nem jelentem meg; később azonban elmentem hozzá. Minthogy minden feszélyezettség nélkül érintkeztünk egymással, nem tartottam szerénytelenségnek, hogy este magamtól beállítsak Turgenyevhez a felolvasásra. Alig léptem a szobába, mindnyájan kérdésekkel halmoztak el, hogy miért nem jöttem az ebédre, mert mindenki tudta, milyen szoros viszonyban állok Turgenyevvel.

Azt válaszoltam, hogy bármilyen közel álljon is két ember egymáshoz, mégsem ildomos egy ebéden meghívás nélkül megjelenni. Minthogy az ebédre nem hívtak meg, nem is jöttem, - adtam feleletül.

Milyen csodálkozó arcot vágott azonban Turgenyev, milyen naivan nézett rám! "De hiszen meghívtam, felkértem Önt," hebegte, "Nem, nem hívott meg," válaszoltam határozottan. Erre nem felelt és Annyenkov csakhamar megkezdte a felolvasást. Mindenki ismeri a " Nemesi fészket"; azóta, az idő folyamán, hatás gyengült, akkor azonban egyesen rendkívüli benyomást tett. Mit kellett azonban zene a felolvasáson hallanom! Saját elbeszélésemet, amelyet három évvel azelőtt magam olvastam fel Turgenyevnek, és pedig regényemnek, a "Szakadék"-nak, vagy - amint regényemet az első tervezetben neveztem - a "Kancellár"-nak megrövidített, de meglehetősen teljes tartalmát. Turgenyevnél az egész elbeszélés a Rajszkij fejlődéséről szóló azon fejezeten épült fel, amelyről előbb említést tettem. Turgenyev a "Nemesi fészek" legjobb jeleneteit és rajzait az én eredeti gondolataim alapján tervezte meg, természetesen megrövidítve, mert úgyszólván regényem egész tartalmát használta fel. Nálam a nagymama szerepel, nála egy nagynéni, két nővér, unokahúgok: Lavreckij jellemével Rajszkijra emlékeztet, éjjeleken keresztül beszél ifjúkori barátjával, mint Rajszkij Kozlovval; a kertben való találkozást és sok mást, mindent tőlem vett kölcsön!

Turgenyev arról sem feledkezett meg, hogy a németnek, az igazi művésznek alakját "Nemesi fészké"-ben felhasználja. Nálam a nagymama egy könyvet hoz elő, nála egy régi könyvről van szó. Egyszóval, regényemet egyszerűen elírta. Minthogy azonban a festőiesség és a jellegzetes életképek ecsetelése nem voltak Turgenyev erősségei, tulajdonképpen mindezek ellenére sem volt képes valami nagyon alkotni, és ezért ezt a regényt sem tudta végigvezetni, hanem váratlanul félbeszakította. Nálam a hívő Vera lép fel, nála a vallásos Liza, akivel egyáltalában nem tudott mit csinálni és végül is egy kolostorba száműzte. Annyenkov rámutatott, hogy regényében Vera vallásosságának oka nem egészen világos és ezért Vera mellé egy vallásos nevelőnőt állított.

Éppen az volt a baj, hogy miniatürista nem tudott nagyszabású képet alkotni. Ehelyett pompás épületemet részekre rombolta szét, különálló verandákra, lugasokra és grottákra és elnevezte őket: "Ma solitude"-, "Mon repos"-, "Mon hermitage"-nak, tehát: "Nemesi fészek"-, "Előestén"-, Atyák és fiúk"-, "Füst"-nek.

Ezen az emlékezetes estén, utolsónak maradtam Turgenyevnél és egyenesen szemébe mondtam, hogy az éppen most felolvasott elbeszélés nem egyéb, mint regényem plágiuma. Turgenyev krétafehér lett, mint egy cirkuszi bohóc, zavarában nem tudta, hogy mint viselkedjen és tétován mondta. "Hogyan, mi? amit Ön mond, valótlan. Nem, nem, azonnal a tűzbe vetem kéziratomat!" - "Nem, ne dobja a tűzbe", feleltem. - "Önnek ajándékozom ezeket a gondolatokat, tudok még valami mást is alkotni, elég van bennem." Azután elmentem. -

A "Tavaszi vizek"-et, "Közönséges történet"-em paralleljét, Turgenyev akkor írta, amikor más lopni valót már nem talált nálam és emellett külföldön nevet akart szerezni magának. -

Azt állítom, hogy Turgenyev "Füst"című elbeszélésében ugyancsak az én csoda-motivumomat használta fel és illesztette be egyszerűen regényébe. Aztán ellopta még motívumomat a "Szakadék"-ból és a regény második és harmadik részét egyszerűen leírta tőlem. "Szakadék" című regényemnek Turgenyev igen nagy jelentőséget tulajdonított, még amikor az a keletkezés folyamatában volt, bárha én magam nem sokat tartottam erről a munkáról. Csak amikor később láttam, mit vett Turgenyev regényemből, mit adott belőle azonkívül még tovább Auerbachnak és Flaubertnek és hogy azután mindhárman hogyan tettek szert hírnévre azáltal, hogy olyan regényeket írtak, amelyeknek tartalmát "Szakadék"-omból lopták, csak akkor ismerte fel milyen sikere lehetett volna és kellett volna lennie regényemnek, ha Turgenyev, Flaubert és Auerbach nem előztek volna meg plágiumaikkal.

Le kell szögeznem, hogy Turgenyev megcsalt és megrágalmazott, amennyiben - mint annak idején feltételeztem és most is hiszem - mindenki előtt azt állította, hogy nem ő tőlem, hanem én tőle loptam regény eszméket. Talán még azt is állítja, hogy nem én ővele, hanem ő közölte velem irodalmi terveit. Ki tudja? Természetesen van egy és más, ami ennek ellentmond. Így Turgenyev a külföldi Flaubert és Auerbach előtt is valószínűleg saját termékeiként állította be írásaimat. Még mindmáig sem tudom, mit adhatott be rólam Flaubertnek és Auerbachnak - és talán még másoknak is, hogy, amit később még be fogok bizonyítani, vagy Turgenyev közlései alapján, vagy jegyzetfüzeteim másolatai segítségével nem átallottak tartamilag az enyéimmel párhuzamos regényeket írni, így a "Landhaus ma rhein"-t, "Madame Bovary"-t és az "Education sentimentale"-t!

Minden valószínűség arra mutat, hogy valahányszor Flaubert és Auerbach egy különösen jól sikerült helyemre akadta, Turgenyev azokat magának tulajdonította, ezzel a megjegyzéssel: "ezt én mondtam neki tollba vagy javítottam ki!" Hogyan történhetett volna meg különben, hogy "Oblomov" kifejezései és a "Szakadék" összes találó hasonlatai és frázisai feltalálhatók. Auerbach "Landhaues am Rhein"-jében és Flaubertnél mindkét említett regényben, holott "Oblomov" tizenöt évvel a "Landhaus am Rhein" előtt íródott és tizenkét évvel előbb került ki nyomtatásban? Itt semmi esetre sem hihetünk véletlenségben. - Sztaszjulevics, akivel abban az időben szoros baráti viszonyban álltam és aki természetesen teljesen az én pártomon volt, gyakran mondta nekem, hogy Turgenyev a "Landhaus am Rhein"-t nagyon ajánlotta neki és őt Auerbachnak is bemutatta. Végül Turgenyev előszót írt Auerbach "Landhaus am Rhein"-jéhez, amelyben a szerzőt vele rokon írónak jellemzi és elbeszélését mesterműnek állítja be. Önmagát ebben az előszóban a szerző barátjának nevezi. Arra is emlékszem, hogy Turgenyev egy vagy két évvel a "Szakadék" megjelenése előtt azt a megjegyzést ejtette el "véletlenül" jelenlétemben, hogy Auerbachhal találkozzon. Később hallottam, hogy Flaubertnél is hosszabb ideig volt vendégségben annak birtokán. Rendkívül meglepő már maga az az egy tény, hogy "Szakadék"-om és a "Landhaus am Rhein" között feltűnő hasonlatosság állapítható meg. Volga és Rajna. A vidéki kúria, egy nagy ház és egy kis vicellér-lak, mint a "Szakadék"-ban.

"Manyilovká"-ban két hősnő van: Vera és Márta - és a nagymama; mint pendant-ok: a tanár felesége és a tudós - akárcsak az én Kozlovom; a tudós beszélgetése Erichhel teljesen hasonló a Rajszkij és Kozlov közötti beszélgetéshez és egy idősebb hölgynek Auerbachnál medúza-szemei, nálam tündérszemei vannak (A "Szakadék"-ban); végül következik a portré-rajzolás, mint Rajszkijé és Veráé és a hősnő vallásossága, mint Veránál.

Röviden, a "Szakadék" mindhárom része alkalmazást nyer és felhígul ennek az unalmas quasi-regénynek végtelen szófecsérlésében, csak a befejezés különbözik némileg az én regényemtől. Tugenyev itt látszólag első tervezetemre emlékezett vissza, amelyet 1855-ben közöltem vele és amely szerint Vera és Rajszkij Szibériába utaznak. A "Landhaus am Rhein"-ben pedig Erich és - azt hiszem - a hősnő is Amerikába vitorláznak át, hogy részt vegyenek a háborúban.

Nemrégen egyik ismerősöm, már nem emlékszem, kicsoda, azzal a kérdéssel fordult véletlenül hozzám, vajon Flaubert regényét, a "Madame Bovary"-t olvastam-e? Azt válaszoltam: Nem. "Ah, olvassa el ezt a könyvet," mondta nekem, "pompás dolog." Minden oldalról csak dicshimnuszokat hallottam "Madame Bovary-"ról. Megszereztem a könyvet és olvasni kezdten, de ezt a "moeurs de province"-rajzot (amint ott mondják és amit művemben festeni különben távol állt tőlem) őszintén unalmasnak találtam. Félretettem a könyvet. Valamivel "Szakadék"-om megjelenése után több oldalról hallottam, hogy Flaubert regénye erősen emlékeztet a "Szakadék" néhány alakjára; erre Flaubert regényét figyelmesebben elolvastam, de természetesen nagy fáradtságomba került, míg a második és harmadik főszemély alakját az idegenszerű események, idegen erkölcsök és részletrajzok tömkelegéből ki tudtam hámozni. Végül azonban több alakban felismertem a "Szakadék"-om alakjaival való hasonlatosságot, nevezetesen: az orvos, "Madame Bovary" hősnőjének férje és az én Kozlov tanítóm között, magában Madame Bovaryban a hasonlatosságot Ulinkámmal, Kozlov feleségével. Ugyanúgy szerepel Flaubert regényében is a diák, nálam Rajszkij, aki Madame Bovaryt még leány korában ismerte, még mindig szerette és ismét egyesült vele, mint nálam Rajszkij és Ulinka. Egyszóval, a regény meséje, a cselekmény színhelye, a főhősök, a regény legfontosabb eseményei, a lélektan - mindez egyszerűen regényem egyik epizódjából (a Kozlov és felesége közötti epizódból) van merítve. Az utánzat azonban olyan ügyesen van leplezve egy idegen miliő részleteinek tömegében, hogy "Szakadék"-omat olyan pontosan kell ismerni, mint én magam ismerem, hogy e hasonlatosságra azonnal rájöjjünk.

"Kimondott és feltűnő hasonlatosság tehát egyáltalában nincs?"vethetnék erre ellenem. Minden bizonnyal; ilyen hasonlatosság határozottan van. Ha a két könyvet egymásután elolvassuk, azonnal ez a kérdés támad fel bennünk: Milyen a jelleme Kozlovnak és milyen Bovary orvosnak? - Hajszál-pontosságra ugyanaz a jelleme! - Ugyanez az eset a két asszonynál: úgy Ulinka, mint Madame Bovary ugyanazon nőtípust ábrázolják! ha a "Szakadék"-ot lefordítanák franciára, Turgenyev, a tiszteletreméltó hazafi, valószínűleg azonnal megvádolna, hogy a "Szakadék" már megjelent franciául, ("hiszen eredetileg francia nyelven és francia szellemben is fogalmazódott") és hogy természetesen én, az orosz szerző, vettem kölcsön a témát a francia költőtől, annál is inkább, mert hiszen Madame Bovary, amint ez a a Zola Emiltől közölt cikkből látható, (Vjesztnyik Jevropy 1875, szept., okt., és nov.) már 1855-ben megjelent és ez a regény szerzőjének még némi hírnevet is szerzett azáltal, hogy azt hősnőjének erkölcstelensége miatt perbe fogták!

"Valóban," fogják tehát mondani, "hogyan követhette el akkor Flaubert már 1857-ben plágiumát?" És mégis így áll a dolog! Én ugyanis 1855-ben regényem egész tervét elmondtam Turgenyevnek! - Azóta ennek az embernek sikerült összes többi eszméimet is ellopnia, mint a "Füst"-ben vagy az "Atyák és fiúk"-ban; részben azonban regény gondolataimat darabokra szakította és ezeket a részeket aztán, egy bizonyos módszer szerint, ismét felhasználta saját regényei számára, amennyiben legtöbbször a mesét tartotta meg, vagy a tartalmat (regényemnek a szó szoros értelmében nincsen meséje!), továbbá regényem felépítését és fő jellemeit és csak a jeleneteket rövidítette meg egy kissé. Mindazt kiragadta azonban, mai jellegzetes és ami sikerült, úgy hogy könyvem valami ócska rongy vagy idegenszerű utánzat és idegen szellemi tulajdonból való lopott holmi benyomását tette. Minden gondolatom kiszolgáltatta aztán Flaubertnek is, aki azokat egy másik regényében, az "Education sentimentale"-ben használta fel.

Az "Education sentimentale" egyszerűen a "Szakadék" rövidített kiadása, az orosz erkölcsöknek francába való átvitelével. Egyes helyeken azonban Flaubert csaknem változtatás nélkül megtart vagy kivonatol beszélgetéseket és jeleneteket a "Szakadék"-ból. Csak egyet-mást akarok idézni, mert sem az én, sem mások türelme nem lehet elégséges mindennek pontos megállapításához. Így az "Education sentimentale" első kötete (1870-es kiadás, 17., 19., 23., 26., 43., 88., 89., 90., 91., 167. oldal) különböző nyomokat és maradványokat tartalmaz, amelyek a "Szakadék" jeleneteiből és beszélgetéseiből vannak merítve és művésziesen felhasználva. A 17. és 19. oldalon Frederic anyjának jellemében (lásd nálam Rajszkij anyját!) célzás van a Szakadék nagymamájának jellemére. Így pl., hogy szívesen lát vendégeket, buzgón foglalkozik a háztartással és takarékos, takarékosan bánik a gyertyákkal, hogy a főpap gyakran meglátogatja, továbbá, hogy fiát (nálam unokáját) megszidja, mert Rajszkij nem őt látogatja meg először, hanem megelőzőleg barátja keresésére indul. (Az "Education sentimentale" első fejezetének vége.)

Továbbá az "Education sentimentale" első kötetének második fejezete, 1870. évi kiadás, a 23. és 26. oldalakon Frederic és Deslaurier (nálam Rajszkij és Kozlov) kedvenc szokásait rajzolja; tanulmányaik és rokonok; Kozlov felváltva latinnal és metafizikával és antik szerzőkkel (Platon) foglalkozik, Frederic tartózkodás nélkül adja át magát regényírási hajlamának, éppen úgy mint Rajszkij (23. old.), azután zene és festészet között ingadozik( II. fejezet, 26. old.) Nálam Rajszkij polkákat és mazurkákat komponál, Flaubert Fredericje német valcereket ír. - Azután, a 43. oldalon (ugyanazon I. könyv 3. fejezete), egy regényről esik említés, amelyet Rajszkij fiatal éveiben megkezdett. Frederic is akart egy "Silvio" című regény írni. Turgenyev regényében mindaz, ami az én regényemben volt, egyszerűen körül van írva, így tehát Flaubert regénye, az "Education sentimentale", bizonyára Turgenyev tollbamondása alapján 1869-ben íródott és azután a Vjesztnyik Jevropy januári, februári, márciusi és áprilisi számaiban egymásután közöltetett.

Az "Education sentimentale" 88. oldala (a 4. fejezet vége) Frederic ingadozásait ecseteli a regényírás és festészet között, éppen úgy, mint Rajszkijnál, úgy hogy azonnal a "Szakadék"-ból kivéve.

Amikor Turgenyev regényalakomnak, Rajszkijnak jellemvonásait, objektivitását és realitását olyan bátran eltulajdonította és Flaubertnek tovább ajándékozta, természetesen meg volt győződve arról, hogy soha senki sem fog arra gondolni, hogy Flaubert (Madame Bovary után "a nagy Flaubert"!) vett kölcsön valamit egy orosz szerzőtől, hanem mindenki azt fogja feltételezni, hogy az orosz regényíró, tehát én loptam Kozlov feleségének, a nagymamának és Rajszkijnak alakjait a franciától. Turgenyev azt hitte, hogy mindenki azt fogja tüstént mondani, hogy Goncsarov az alakjait tőle magától, aztán Flauberttől és Auerbachtól lopta, mert a "Landhaus am Rhein"-t 1868. szeptemberében nyomták ki, amivel be van bizonyítva, hogy Goncsarov e három lángelme nyomdokaiba lépett és nem azok az övébe, annál kevésbé, mert hiszen, " Madame Bovary" már 1858-ban megjelent. - A "Szakadék" II. részének harmadik fejezetéből Flaubert egy analógiát hoz regényében Rajszkij és Marinka sétájához és beszélgetéséhez. Az "Education sentimentale" II. részének X. fejezete, mint az én harmadik fejezetem, öt oldalra van összeszorítva , a 9 - 15. oldalakra.

"Micsoda vakmerőség!" fogja néhány szigorú bíró szememre vetni. "Kétségtelenül Dickensnek, Balzacnak, sőt Flaubertnek tartod magad, a nagy Flaubertnek?" - Erre így fogok felelni: "nem vagyok beképzelt, csak azt látom, mit tett Turgenyev és mit csinált ideáimmal. Mert ha regényemet, a "Szakadék"-ot nem közöltem volna Turgenyevvel teljes tartalmában és legapróbb részleteivel, sem a "nemesi fészek", sem az "Előestén," sem az "Atyák és fiúk" avagy a "Füst"nem kerültek volna be soha az orosz irodalomba és nem lenne "Landhaus am Rhein" sem a német és "Madame Bovary" és "Education sentimentale" sem a francia irodalomban és talán még egynéhány más munka sem, amelyeket nem olvastam és ezért nem is ellenőrizhetek.

Nemrég jelent meg a "Vjesztnyik Jevropy"-ban "Germinie Lacerteux" Goncourt-tól. Itt is Lacerteux története borzasztóan hasonlít a "ledér Marina" fejlődéséhez "Szakadék"-omban. Ugyanaz a típus! Ez is ugyanabból a magból sarjadt tehát, amely a "Szakadék"-ban van elhintve. Sok más egyéb is nőtt még ebből a magból: egy részét azonkívül Turgenyev ültette el a francia földben. Turgenyev Párizsba utazott és az írók fészkében élt ott, Flaubert, a Goncourt-ok és ki tudja még ki mások között. Mindezeknek az íróknak Turgenyev bőséges felvilágosításokkal szolgált azokról az epizódokról és alakokról, amelyekkel írásaimból megismerkedett, de amelyeket maga felhasználni nem tudott. Ilyen módon Turgenyev nagy emberré lett Párizsban, Flaubertnek és másoknak tanítójává és vezetőjévé. A párizsi íróknak megmagyarázta a naturalista iskola jelentőségét, beszélt Gogolról, de minden más orosz mestert, önmagát kivéve, elhallgatott.

Nem csodálható tehát, hogy Turgenyev már saját érdekében is arra törekedett, hogy olyan orosz művek (közöttük az enyémek is), amelyeket már régen becsempészett a francia irodalomban, francia fordításban ne jelenhessenek meg. Valóban, ügyes fickó! - természetesen senkinek sem tűnt fel, hogy egy bizonyos Flaubert nevű francia író képes volt ezt az orosz irodalmi javat a rám irigykedő Turgenyev álnok intrikái révén, aki ideje korán utat szerzett magának műveimhez, eltulajdonítani. És ki a vétkes benne? Csupán Turgenyev, ez a nemes és becsületes Turgenyev!...Ah, ez a ravasz róka sajnos jól számított, de Isten pártját fogja fogni ügyemnek! Turgenyevnek ne legyen haszna belőle. Talán más céljai is voltak ezzel a vétkével, e célok mindenesetre nem voltak tisztességesek és vétkezett az orosz irodalom érdekei ellen is a francia javára. Mindez olyannyira bosszantó és buta, hogy az ember undorodik tőle.

És ezzel befejeztem."

I. Goncsarov