Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő · / · Hatvany Lajos: Ady-versek

Mezey Zsigmond: Reinitz Béla: Hét dal Ady Endre verseire

(Bécs, a szerző kiadás, 1925.)

"Minden ember idézet őseiből." A Reinitz Béla sok ezeréves zsidó lelkében a fájdalomnak, a szenvedésnek oly örökletes, dús készsége halmozódott föl, ami véglegesen és parancsolóan jelölte meg helyét a turáni átokkal terhelt Ady Endre oldalán. Ahogy Ady Endre maga mondta: ellenállhatatlan kényszerképen folyt egybe Árpád és Júda lelke a Reinitz egyetemes emberit sugárzó muzsikájában. És valóban: Ady költői intuíciója, Istennel, a világgal, sorsával, nemzetével való viaskodása, zsoltáros lángja, tragikus próféciája, bűnhődést hirdető harsonája már kezdettől fogva mélybölcseletű, dúslírájú tolmácsra akadt Reinitzben. Ám a kezdet és a ma között óriási távolságok, szakadékok, örvények tátongnak: a világháború előtti dalsorozataiban erjedő must nehéz, édes ízét tíz év meddő vérzivatara, az imádott haza elvesztése, önnön-sorsának könnyes keserűsége csípősre, fanyarra, kérlelhetetlen keményre fordította.

Reinitz nem a megszokott zeneszerző típus, ő több annál, ő egyben költő is, akinek lelke évekig dajkál, melenget egy-egy Ady verset, mindaddig, amíg az önmagától énekelni kezd. Reinitz Béla az Ady verseknek nem "zenésítője", hanem az Ady szavai mögötti muzsikának kottába szedője, az Ady versek melódiájának fölszabadítója.

Minden nyelvnek megvan a saját, külön melodikája és a modern, vokális kompozíciók mindinkább a nyelvnek ezt az adott méloszanyagát fokozzák muzsikává. Ezt tette Debussy a francia nyelv zenéjével a "Pelleas és Melisande"-ban, Janatsek, a hetvenéves cseh zenei forradalmár, a szlovák nyelv beszédakcentusával a "Jenufá"-ban és ezt tette Bartók a "Kékszakállú herceg várá"-ban a magyar nyelv hangzásával, ezt Kodály Zoltán minden dalában. Nemcsak népek nyelvének, hanem azon belül minden jó költő nyelvének is külön melodikája van. Ezt hallgatta ki, ezt kottázta le és lekottázván ezt tudatosította Reinitz az ő Ady dalaiban.

A Manonnak dedikált, hét dalt tartalmazó, most megjelent sorozattal Reinitz "nagyot, szépet, emberit a magyart" adott. S tegyük hozzá: magasabbra lendülőt és mélyebbre hatót, mint valaha is. Erőbe szökkent fájdalom: ez a speciálisan magyar és tragikus érték árad itt minden egyes kótafejből.

A versek közül kettő ("Őrizem a szemedet" és "Nézz, drágám kincseimre") a szerelmes Adytól és kettő ("A percemberkék után" és "Emlékezés egy nyáréjszakára") a magyar Adytól való. A másik három vers az egyetemes emberinek legmagasabb régióba visz: "Szeretném, ha szeretnének," "A rémnek hangja" és a "Csodák föntjén."

Reinitz szabad ritmusban dalolja jobban mondva: áriozusan szavalja el az Ady verset és ez a teljesen egyéni, a vers alaphangját pompásan megütő dallammenet, amellett, hogy egy nagy költői egyéniség minden színét, szeszélyét és egy mély hazafiúi bánat minden borúját és átkát, a győzni akarás igazságát híven adja, mondom, ez a melodika egyben minden szó festőiségét és sokszor rejtett, ritka báját is kihangsúlyozza. Innen van a valóságban szigorúan tömör egységű reinitzi látszólagos szétforgáltsága. Reinitz szívesen használja az orientális moll-skálákat, ezért dallammenete is sok helyen egzotikus színű. Akkordjai, régebbi munkáihoz képest, tömörek, erőteljesek és egyszerűségükben is messzi távlatúak. A dallammenetet rendesen nemcsak az énekszólam, hanem a zongoraszólam is hozza. De nem ritkán ellenpontos dolgozási móddal is találkozhatunk.

Akik Reinitz Bélára, az előadó művészre még emlékeznek, azoknak a zongoránál ülő, Ady verseit daloló Reinitz: külön érdekesség és nehezen halványuló élmény. A zongoránál még fokozottabban adja azt, ami lényege: az Ady forradalmi lelkét, Reinitz, az örök forradalmár, a nagy művész, ez a tisztalelkű és lágyszívű ember, sohasem lesz öreg, hanem egy örökké zsémbelődő, nagy gyermek marad, aki időről-időre felcsalja, kikényszeríti belőlünk ellenállhatatlanul egyszerű muzsikájával a legmélyebbről jövő könnyeket.