Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Az egyversű költő

Egyetemista koromban véletlenül bevetődtem a Petőfi Társaságnak arra a díszes ülésére, amelyen Csengey Gusztávot jubilálták. Megható látvány volt a kedves öregúr, amint könnyeivel küzdve fogadta a lelkes hódolatot, amely pedig egyre csak egyetlen költeményének felemlegetésével muzsikált körülötte. Mindenki A fogoly lengyel költőjét ünnepelte, fogadni lehetett volna, hogy az Akadémia zsúfolt termében nem is akad senki, se szónok, se publikum, aki a jubilánsnak más versét is ismeri. Ő is, szelíden és boldogan megadta magát, rebegő hangon visszaemlékezést mondott és ez a visszaemlékezés megint csak A fogoly lengyel körül tipegett, arról szólt, hogyan született meg annak idején a híres vers, hogyan tette máról-holnapra ismertté a tizenkilenc éves diák nevét, aki alighogy beküldte nagy félénken zsengéjét a Vasárnapi Újságnak, rákövetkező vasárnapon már meg is élte a mennyei gyönyörűséget: ott volt kiszedve a verse a nagytekintélyű családi újságban!

Megvallom, magam se ismerem más művét a derék, finom, kedves öregúrnak, sőt ezt az egyet is csak mostanában kerestem elő nyomtatásban, mikor Csengey halála hírére a megtisztelő felszólítás ért, hogy cikket írjak, - persze ismét csak A fogoly lengyel költőjének emlékezetére! De nyomtatás nélkül is élt bennem és mélyebben és elevenebben, mint akárhány kötet jelesebb és nevezetesebb költemény, mert nem papírra nyomtatva, hanem a szívemben őrzöm ezt a verset, tündérkézzel beírva, annak a szépséges tündérnek a kezével, aki az ifjúság emlékeit jegyezgeti fel bennünk. Én is az önképzőkörben egyesültem boldogan ezzel a verssel, - a diákok lázasan írták le egymástól, micsoda nagyszerű szavalni való kincs volt! - s mindannyian, én is, valamint bizonyára sok-sok ezer immár deresedni kezdő egykori diák is szerte az országban, mikor meghallottuk a Csengey Gusztáv halála hírét, önkéntelenül susogni kezdtük a szépen gördülő, emlékezetes verset:

Beh világos a cár palotája!

Úgy képzelem, nem is lehet szebb és méltóbb gyászmuzsika ennél az áhítatos versmondásnál egy kedves költő halálára!

Ahogy végig pörgetem a régi, ropogva léptető sorokat, az, az érzésem, hogy A fogoly lengyel ezután sem hal meg. Ha le is hámozom róla mindazt a külön varázst, amely elfogulttá tesz vele szemben, még mindig maradandó értéket érzek benne. Vannak ilyen egyetlen versek, amelyek egyébként kevésbé jelentékeny szerzőjükből ritka teljességgel szakadnak ki. Többnyire a kor zendül ki belőlük, valami nagy és egyszerű közösség rendkívüli feszültségű pátosza, amelynek nagyobb tehetségek, éppen egyéniségük komplikáltabb, korukon már túljáró voltánál fogva, nem tudnak ilyen naiv és skrupulustalan kifejezést adni. Gondoljunk a franciák közismert esetére, a Rouget de I' Isle Marseillaise-ére. De akad más példa is. Az angol irodalom egyik leghíresebb költeménye, a Burial of Sir John Moore, szintén "egyversű" költő műve: Charles Wolfe, a szerző, szelíd és jámbor lelkipásztori rigmusokat alkotott ezen az egy költeményen kívül, amelyben viszont benne van a brit katonai erénynek, az angol nagyságnak minden marcona és fenséges ereje. Úgy jelent meg szép szerényen annak idején az Edinburgh Annual Register-ben, mint A fogoly lengyel a Vasárnapi Újságban s Byron odavolt érte, de azóta se hiányzik egy angol antológiából sem. A fogoly lengyel ugyanazoknak az eszméknek havasi levegőjét szívta, mint híres külföldi társai. A szabadság imádata, az izzó nacionaliznus, a végletesen idealista lelkesedés lobog benne is. Tudjuk, ezek az érzések és eszmék veszélyesen verselhetők meg: folyton fenyeget a közhely, a laposság, az áradozás, a pufogás réme. Ezer és száz gyötrelmes klpapanciát írtak már ezekről a nagy témákról. És írtak súlyosakat, nagyszerűeket is, amelyeket viszont, ha szájába rágták is, nem értett, nem bírt meg a tömeg. Olyan vers, amely csaknem a közhelyek trivialitásával, igen egyszerű lélek lendületével emelkedjék a ritka tökéletességű kifejezés és a fenség régióiba, a legkevesebb költőnek sikerült. A fogoly lengyel költőjének megadatott ez a csoda a magyar irodalomban s ezért maradandóság jár ki nevének azután is, ha a két generáció, mely versén oly híven tudott lelkesülni, lassanként el is tűnik az örökké változó, de mégis örökké ugyanannak maradó világból.