Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
37. fejezet

Amiben továbbra is brillíroztam, az a művészetek előadó fajtája volt. És amiben ismereteimet bővítettem, az a csókanői szív.

Az új név? Gürinka. Egyéniség? Szabadelvű szűz. Külső? Bájos. Különös ismertető jel?... bocsánat, micsoda modortalan kérdés ez? Hátha nem a homlokán hordta?

Az eset heveny lefolyása a következő volt.

Gürinka egy nap maga jött el hozzám a kaszárnyába. Fenn ültem a kémény füstoszlatóján tollászkodva. Itt repült mellém s így szólított meg:

- Jó napot Tyákó! Az én nevem Gürinka. Magát már régóta ismerem, de nekem elveim vannak. Más nőkkel foglalkozott és én a vetélytársat utálom. Ami magához vezetett, az, hogy tetszik nekem. No, ne hívjon rendőrt. Eszem ágában sincs a házi hölgyek módjára orvul házasságba ugratni. Én egészen a szabad szerelem híve vagyok. Majd megismeri elméleteimet róla. Egyelőre csak annyit, hogy én teljesen függetlenítettem magam minden szülői befolyás, társadalmi hagyomány, kényszer és előítélet alól és magára nézve felelőtlen, saját elhatározásomból akarok, csupán az édes örömökért és boldog barátságért, a magáé lenni.

Elhihetitek, hogy nem kiáltottam az erényvédő egylet kiküldötteiért.

Az első mondhatom azt a javaslatot tartalmazta, hogy azért mindenesetre tanácsos, ha a kémény exponált és ingatag füstfogóját valami meghittebb és szilárdabb zugocskával cseréljük fel.

- Nagyon helyes, - egyezett bele Gürinka. - Bár én ugyan nem törődöm az ostobák mendemondáival és szörnyűködésével, de hogy maga ennek ténye kellemetlen forgalmi akadály szövetkezésünkben, ezt átlátom. Tehát...

Tehát elrepültünk csábos-kettesben a kaszárnya kertjébe.

Itt aztán, minden további mellőzésével, keblemre akartam szorítani őt. De Gürinka leszerelően elhárított és azt mondta:

- No-no, ez így nem megy.

- Hát hogyan? - kérdeztem kissé balsejtően. - Vagy úgy értette, hogy afféle lelki-társulásra törjünk? Hisz ez esetben, bárha...

- Tudom mit akar mondani, - vágott közbe. - Hogy bárha valóban az ilynemű egyesülés az áhított és a méltó, de épp azért nem szabad zavarnia ezt egymás iránt való selejtes testi gerjedelmeknek. Ezeket ki kell küszöbölnünk előbb azzal, hogy kielégítjük őket. Azt merném mondani, hogy voltakép ezzel a kiküszöböléssel kellene kezdődnie minden közeledésnek férfi és nő között, hogy aztán zavartalan élvezhessék egymás társaságát.

Jóságos Zöld-isten! hisz ez az édes teremtés legsarkalatosabb elveim öt-ki-vonatát (kvintessencia) vallja!

Ujjongva akartam karjaimba venni őt. De, szükségtelen, így érveltem mellé:

- Tehát minek a teketória? Elvégre a nők maguk...

- Jól sejtem, hogy azt fejtegetné, - vágott szavamba újra Gürinka, ami nem lett volna baj, ha egyúttal azzal nem járt volna, hogy kifejtőzött ölelő karmaimból is. - Jól sejtem, hogy azt fejtegetné, - mondta, - hogy az együgyű tucat nők legnagyobb mérge, sőt megaláztatása, ha alakoskodó tiltakozásukat és szemérmes felháborodásaikat adott helyzetben komolyan veszik a férfiak. De magát persze meg sem sértem azzal, hogy ezt tehetné fel rólam, miután ilyen nyílt vagyok magához.

- De hát akkor tulajdonképpen, - próbáltam bizonytalan eltalálni a helyzet lényegét. De Gürinka ezúttal közeledni sem engedett magához és így folytatta:

- No várjon csak! Hisz így is eltalálhatom, mit akar mondani a legelemibb képzett társítás révén. Nemde a férfiasság helytelenül értett fogalmát akarja szóba hozni? Nos, hisz nyilvánvaló, hogy magának sem lehet erről a dicső fogalomról más nézete, mint nekem. Mert bár általában úgy tartják, hogy a férfiasság abban áll, ha a szerelemben a férfié a lebíró és kezdeményező szerep és nevetséges az a férfi, aki hiszékeny és kíméletes a női mórikázással szemben, de hát azért ez kissé furcsa. Elvégre nem tudnám, miért volna dicséretes és nemes tulajdon az, amikor az erős legázolja a gyöngét? Holott hát ott van a kölcsönös megegyezés, amiben a megadásnak, illetve a felsőbbség elismerésének éppúgy helye juthat azért.

- Mint a mi esetünk lenne nemde? - sikerült ezúttal nekem kapnom szóba.

- Úgy van! - hagyta helyben Gürinka.

- Szóval, - vontam le ebből a pontos következtetést, - talán kezdhetnénk is, mint mondta, annak a bizonyos selejtes testiességnek a kiküszöbölésével, hogy aztán fönnakadás nélkül szentelhessük magunkat a szellemieknek.

- No igen, - felelte, - hisz magam állítottam föl ezt a tételt. Csakhogy nem tárhattam még fel teljesen maga előtt.

Már rosszat sejtettem. De folytatta:

- Ugyanis nem szabad elfelejtenie azt, hogy mi ketten kivételek vagyunk a nagy tömegből. Így nem is szükségeljük okvetlen, hogy túlessünk a dolog selejtjén. Mert tudatos lények létünkre, ha már számba vettük a dolgot, ez majdnem annyi, mintha túl is volnánk rajta egyelőre...

Hüjj! Azt a szarkagéberit!

Akkor sem ugrottam és szisszentem volna nagyobbat, ha tövisbe hágok. Hisz itt már a visszájára fordított következtetést fordítja őnagysága újra fonákjára.

De mielőtt megmukkanhattam volna, Gürinka megelőzött:

- No-no-no, ne rökönyödjék meg ennyire. Egyelőre! Mondtam, egyelőre! Tehát arról van szó, hogy én nem zárkózom el semmitől, de magának is be kell látnia annyit, hogy előbb kissé meg kell ismerjük érdeklődéseink ütközőpontjait, ha tartósabb barátságra akarunk lépni.

Hát ezzel ugyan következtetései fonákja megint odatérült, hogy az első rendes eset maradt meg. De már mindegy volt. Várni kell. Tudtam. Tisztességes hölgyek drágábban és nem eggyel-kettővel adják oda magukat.

Ezt mindig természetesnek találtam, mint tényt. Mint elvet semmi esetre sem. Mert ha lehet célja a várakoztatásnak, csak kettő lehet: hogy őnagyságák vágyottabbá tegyék magukat és ugyanezzel fokozottabbá a gyönyörűséget is az egyesülésben, azonkívül pedig majd tartósabbá a kölcsönös vonzalmat is. Már pedig mondhatom, az eset legtöbbször az alkunál agyonpróbált, agyonhúzott kötélé, mely aztán a használatban szakad könnyebben, holott erre vásárolnák.

De ha már mögéje kukkantottam így a szituációnak, nem igyekeztem újra vitába ereszkedni Gürinkával! Megfékeztem mohóságomat s csak arról puhatolóztam szerényen: mégis, mikorra remélhetek, ha türelmes vagyok?

Válasza, hogy úgy mondjam a biztosságával hagyott teljes bizonytalanságban. Ez volt:

- Nyugodt lehet, én magam fogok szólni, ha megérett rá az ügy.

Ezzel váltunk el aznap. És hát, ha nyugodt semmiképp sem voltam, elhatároztam, hogy várni fogok.

Nos, másnap az irodalom, a képzőművészet kérdéseit intéztük el. Harmadnap a zene és a tánc jött. A következő napokon sorra kerültek: a szüzesség, a féltékenység, a gyermekáldás, a rendellenességek, s így tovább... Aztán a társadalmi és politikai kérdések őserdője elé érkeztünk.

De ekkor már a harmadik hete tartott a barátságunk Gürinkával és még mindössze csak képzeteinket társítottuk. Sőt majdnem csak ő társított. Így például azon a kérdéses napon a következőket szögezte le:

- Tulajdonképpen minden általánosítás teljesen relatív, a legelemibb természeti törvények kivételével. Mert, hogy egészen útszéli példával éljek, ha azt mondom: "a vágy rosszabb, mint a kielégülés, mert fáj, míg amaz élvezet"... és ha erre azt mondom: "a kielégülés rosszabb, mint a vágy, mert ezt a csömör követi, míg amazt a gyönyör"... hát mind a kettő teljes igazság s azt mutatja, hogy minden általánosításnak az ellenkezője is igaz. Így lévén azonban, megállapíthatjuk, hogy minden általánosítás haszontalan, amellett, hogy minden fejtegetés értelmetlen és minden megállapítás bizonytalan, ha valami pozitív, egyetlen, tehát ismételhetetlen jelen esetre nem vonatkozik. És persze, amennyiben ez is, amit most mondok, éppen egy ilyen általánosító megállapítás, akkor ez bizonyos tekintetben a szavak csődjét jelenti, hogy általuk valamit megérthessünk és elérhessünk, ha csak ...

Itt Gürinka már nem bírta folytatni, mert teljesen berekedt.

Nyugodtan közbe szólhattam tehát.

- Ugye kedves Gürinka, még sok megbeszélni valónk lenne?

Bólintott.

- De hát mondja csak, szigorúan meg kell-e mindent tárgyalnunk?

Bólintott.

- Nos, akkor gondolja meg, hogy még jó néhány ezer fogalom van hátra s vegye hozzá ezeknek összes variációit, akkor kiszámíthatja, hogy körülbelül néhány esztendeig kellene élnünk, hogy mindent sorra keríthessünk. Erre azonban papagájnak vagy elefántbah kellett volna születnünk, amelyek tudvalevően igen hosszú életkorúak. De hát csókák vagyunk, igaz-e?

Erre is kénytelen volt bólintani.

- No igen, - folytattam, de hát maga kilátásba helyezett valamit, ami miatt én három hete rémesen emésztődöm, mégis amint látja, sohasem kerülhet rá a sor. Azt ígérte, maga fog szólni, ha megért rá az ügy. De most már beszélni sem bír. Mi megoldást kereshetek? Nemde csupán csak azt, hogy lelkiekben a magáé leszek, ámde, hogy ez fönnakadás nélkül történhessék, mint maga is elismerte, ki kell küszöbölnöm magamból azokat a gyatra gerjedelmeket. Magával ez lehetetlen, tehát csak másutt tehetem. Holnap Jakrikáék egy táncestélyt rendeznek, amire meghívtak. Nem haragszik tehát ugyebár, ha...

Nem! Ezúttal a bólintás helyett Gürinka a fejecskéjét rázta.

- Hát ne menjek? Hát remélhetek? - faggattam. - Akkor azt hiszem, itt volna a legfőbb ideje és a legjobb alkalom.

Hogyan folytassam? Nyilvánvaló, hogy ezzel a jelbeszéddel a finomabb disztinkciók elestek. Gürinka csak igent bólinthatott vagy nemre rázhatta fejecskéjét. Minden mást, ami e kettő közé esett, úgy magyarázhattam félre, ahogy akartam.

Sejthetitek, hogy további ellenkedése volt az első, amit nemcsak hogy félreértettem, de el sem értettem egyáltalán.

Az már egyre megy, hogy az eredmény ezúttal sem volt teljes. Fontos az, hogy itt indult meg az útján.

A többire csak azt mondhatom, hogy ettől kezdve nem sok kívánni valóm akadt a boldogságból. Azok a bizonyos alja gerjedelmek nem avatkoztak bele többé zavarólag eszmecseréinkbe. Sőt mikor engem nem is háborgattak volna, úgy tetszett Gürinka jótékony rekedtsége ismétlődött meg, úgy hogy már a bevezető suttogása elárulta nekem jelentkezését.

Természetes, hogy bármennyire is aggálytalan volt városi csóka atyámfiai társadalma a felelőtlenebb fajta vonzalmakat illetőleg, azért nem siettünk az orrukra kötni frigyünket. Az irigység és a szóbeszédek kásája már megégette a csőrömet. A hivatalos látogatásokat leszámítva, nagyon jól beértük egymás társaságával. Csiri-csár tata, Ká-ká-hárk s még néhány, hason tollú csókatársunkkal alakítottunk kisded kört, ahol a szépnek és derűsnek búvárlatain andalogtunk.

Egyáltalán az, az idő volt az, amely tökéletes harmóniája révén, teljesen értelmetlenné és igaztalanná avatta a sorsnak később rám mért csapásait. Úgy van! Megértette velem, hogy csak a holt elemek világában érvényesek a fizika törvényei az akcióra következő föltétlen reakció szükségéből. Az emberi érzés nem olyasvalami, hogy az öröm okvetlen a kín szőnyegére hímeződhet csupán. Mert, hogy úgy mondjam, kínszükségletünket elimitálhatjuk a sétán kezdve, a kedves de megfeszített munkán át egy sereg olyan cselekedettel, ami azért nem kín, hanem negatívumával is az élvezethez sorolható. Így sohasem jön csömörünk az örömtől.

Hónapokig éltem itt egyszóval föltétlen és szakadatlan jó közérzésben s képtelennek tartottam, hogy másként is lehessen, szemhéjam felfordultáig. De így válhat utólag maga a boldogság is gyötrelmek kútforrásává és súlyosbítójává. Mert, ha gonosz körülmények közt nem bírnánk jobbakat visszaidézni, akkor elégedettek volnánk.

Különben egy nap ott ültünk első találkozásuk helyén Gürinkával, a kaszárnya kéményének szélhadaróján és akkor épp effélét jegyeztem meg neki:

- Tudja kis bogaram, velünk most oly szép és jó az élet, hogy úgy érzem, ha így nem folyik tovább, ezután csak rosszabb, talán nagyon gonosz következhet csak.