Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Harmadik rész
33. fejezet

Nem tudom mennyire legyek büszke a fentiekre, bizonyos, hogy újabb változást hozott életembe.

Nemcsak összekerített újra a csókák társaságával, hanem ott is fogott köztük.

Emlékeztek még arra a csóka párra, akikkel először ismerkedtem meg a toronyban. Hát ők voltak azok, akiknek nem térhettem ki barátsága elől, oly ellenállhatatlannak mutatkozott.

Narolkó, a férj, lefegyverező modorú, de nagyon zajos múltú és nagyon anyagias gondolkozású egyén volt. Egészen a piac hulladékainak élt.

Norelka asszony, a felesége, finom, művelt lélek. Rokonszenve igazán csak hízeleghetett nekem. Sőt ennél többet is tett, valósággal megfélemlített, kivált első ízben.

Nagyon különös szokásai voltak, mondhatom. Mintha valami különös örömét lelte volna abban, hogy zavarban láthat azzal, hogy őt kell féltenem félreértésektől.

Például egész nagy csókatársaság jelenlétében megesett, hogy egyszerre csak álmatagon és epedően hajolt hozzám és ezt súgta fülembe:

- Tyákó, maga még új ember itt. Elfeledtem figyelmeztetni, hogy nagyon jó lesz óvakodnia egyik toronyőrtől. Roppant mogorva, vén totyi. A múltkor is egyik imádómmal, a legszellemesebb csevegésünk közben, kivágta ránk a csuszpájza maradékát. Alig tudtam lecsipkedni a savanyú krumpli latyakját a toalettemről. Nézze!

Ezzel kissé félrehívott és élveteg pillantással felemelte előttem farktollait.

Zavaromban csakugyan főzeléknek néztem a püspökfalatját is. Hiszen valósággal úgy tett, mintha kompromittálni akarta volna magát velem a társaság és a férje szemében, hogy valami kényes szövetkezésről selypegünk.

Igaz, hogy sem a társaság, sem férje részéről nem észleltem semmi nyugtalanítót. De mégis rémüldöztem.

No persze nem annyira, hogy ha ilynemű kacérkodását valami meghittebb helyen képzeltem el, okvetlen a 9-ik parancsra gondoljak utána.

Nos, ez Jakrikáék és aztán visszavonulásom miatt, csak ezúttal következett el egyszer, a toronynak egyik rejtettebb párkányán. És tényleg Norelka asszony most is így kezdte:

- Magáért annyira rajonganak itt a csókanők, hogy nem csoda, ha magamfajta szimpla asszonyon úgy néz át, mint egy vizes palackon.

- De hogy gondolhat ilyet? - hebegtem tiltakozva.

Nekem mindig olyan érzésem volt számításba kerülhető nők mellett, hogy valósággal megbántódnak, ha legalább valamiféle példálózást nem tesz nekik férfi, hogy kívánja őket. Ezt még akkor is elvárják, ha semmi ági-val nem szolgálnak rá. Hát ha még ágira sem tesszük meg, akkor az már gorombaság. Azért tehát, mikor erre a szabadkozásomra Norelka asszony kedvesen így kíváncsiskodott:

- Szóval érdeklem kissé?

Ekként válaszoltam ötletesen:

- Csak éppen kappan nem lennék magáért, elhiheti. Más minden a juhászkutyától a diurnistáig. De remélhetnék-e valami viszonzást?

-És nem gondol rá, hogy férjes asszony vagyok? És hozzá férjem imád. Ezt a szenvedélyt csalnám meg? Hiszen meg is ölném vele szegény embert.

Így áradozott nekem. Holott általában beszélték, hogy olyan a házasélete férjével, mintha két külön spirituszos üvegben tartózkodnának egymás mellett a természetrajzi múzeumban.

- Nézze édes! - közeledtem hozzá.

De szemérmesen menekült tőlem.

- Nem-nem, nem akarom meg sem hallgatni. Maga csak egy percnyi gyönyörének áldozna fel. Míg én mindent vesztenék miatta.

Hát erre nem erőltettem a dolgot. De akkor megint ő kezdte elölről piszkálni bennem lobbanékonyságomat:

- Nem tetszem magának, én biztos vagyok benne, - mondta. - Csak most, a pillanat hatása alatt akar megtántorítani. És holnap eldobna. Vagy hihetnék?

Hát őszintén szólva, tetszeni tetszett nekem. De ha ilyen árakat szabott magáért, elrettentett vele. Abban pedig nem téved, hogy sok lett volna, hogy úgy ékelődjünk egymásba örökre a szerelemben, mint egy kéményt építenek a ház falába.

A második együttlétünkkor így kezdte:

- Valami hatalmas, nyers erőtől illatos maga. Az erdő érzik magán. Mi oly elpuhultak vagyunk itt a városban. Ó a férjem, akárhogy veszkődik utánam, sohasem tud egyszer igazán, vadul megölelni. Higgye el, ha valaha megszédülnék, csak az tenné, hogy egy ilyen pozsgás, magához hasonló fiókát szeretnék költeni magától.

Tettleges kísérlettel feleltem erre. De a feltételes módját megőrizte viaskodásunk közben s nem mentem vele semmire.

A harmadik találkánkat mindjárt egyenes támadásom vezette be mórikáira.

Már-már ott tartottunk, hogy nincs több kérnivalóm tőle s neki átengedni valója.

De az utolsóknál lihegve, így esdett:

- Egy szót, egy szót, csak egy szót!

Hát eleresztettem karmaim közül:

- Nos? Mondja! Mondja!

Mire ezt rebegte:

- ó mindenem, szerelmem! Ne akarja, hogy testemmel is a magáé legyek. Szeressük egymást lelkileg.

Úgy éreztem, a felhalmozott gerjedelmek szikrában sülnek ki a csőröm hegyén, mint egy agyondörzsölt Wolfkorongból.

- És mit tegyek maga mellett ezzel a dühös reszketéssel, amellyel minden porcikám tele van? Tébolyodjam bele? - pattogtam, elhűlve ekkora esztelenségen.

- De nézze, - tilinkózta - hiszen ha csak a testemért szeret, azt megkaphatja azoknál a könnyelmű teremtéseknél is s engem megőriz tőle, hogy rossz legyek.

Ez már sok volt. Durva lettem:

- Hát ha maga angyalom paprikajancsit akar játszani valakivel, akkor hozok egyet magának a piaci sátorból. Engem ne ugráltasson. Isten áldja!

Ezzel meg is fordultam és már libbent is a szárnyam. Abban a pillanatban éles sikollyal utamat állta:

- Nem, nem, nem bírom, hogy elvesszelek! De egyet akarok tudni.

- Nos? - vettem újra karmaim közé.

- Azt akarom tudni, - törleszkedett hozzám - csakugyan nem Jakrikáékhoz akarsz tőlem röpülni? És kívánod a csókomat?

- Hát most meg épp az ellenkező miatt aggódsz? Micsoda sok badar beszéd ez?

Ezzel úgy neki estem, hogy egészen kárba veszett legutolsó, önfeláldozó megtántorodása amellyel ő akart karmaim közé hanyatlani.

- Íme! Vedd az ajkam! Nem vagyok többé ura eszemnek! - suttogta műaléltsággal és álmámorba bódultunk.