Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Harmadik rész
32. fejezet

Visszavonultam s el akartam különbözni magam egy időre mindenfajta társaságtól. Így leltem újabb társakra a magányban a Ká-ká-hárk zeneművész és az agg bölcsész Csiri-csár tat személyében.

Igen, a dolgok érthetőbb rendje ám az ellentmondás, épp abban a viszonylatukban, amit úgy hívnak, hogy: leegyszerűsítés. Például, aki mindenkitől elkülönülten akarja önmagát megkeresni, biztos, hogy találkozni fog olyanokkal, akik ugyanezt az utat járják s kész a társulni nem akarók társulata. Mint hajdan a remeték egyletéből a kolostorok.

Ez volt az esetem két magányt kedvelő barátommal.

De itt mindjárt érdemes úgy ahogy érintenem a városi csókák vallási és bölcselmi felfogását. Ezt a két fogalmat ugyanis teljesen egy kalap alá lehet venni szerintem.

Hát városi rokonaim, mint mondtam is talán, egyházfő nélkül éltek s egyáltalán el is feledték már a dögtemetés minden szertartását. De azért az ősi tant, a Négy Csóka Istenről ők is ismerték még. Igaz, hogy már csak a legegyügyübb kedélyűek hittek benne. Nagyobb képzettségű rokonaim, újabb, természettudományos elméletek hívei voltak. Mégis alapjában ez is csak az eredeti hitregénkbe kapcsolódott. Úgy, hogy ha rövid és megint őszinte lennék, valójában alig is különbözött attól másban akármi új elmélet, mint abban, hogy négy helyett három vagy egy vagy két Égi Hatalmasságot. Világ Szellemet, Örök Erőt fogadott el az élet megteremtőjéül. Csupán olyan nem volt, amelyik nem tartotta magát megdönthetetlennek s elhitte volna, hogy csak új nevet ad a régi megnevezhetetlenségének.

Hogy éppen megemlítsem a saját szerény vélekedésemet is annak érzéséről, mikor önmagunk tudatára riadunk a mindenségben... hát ez bennem olyan elemi kirobbanású rémület, szédület, bámulat és őrjöngés volt, hogy végül is egy bárgyú hahotával kavarodott tova rólam, ha rosszabbul nem akartam járni.

Mindent elhittem róla bizonyára, csak azt nem, hogy valaha valakivel ennél jobban meg tudom értetni szavakkal, ha éppúgy át nem érezte, mint én. De csak ez esetben.

Ez persze nem volt a Csiri-csár tata esete. Ő tudományosan foglalkozva a dolgok értelmével és végokával, teljes eredményre jutott és bízvást állította, hogy mi sem könnyebb, mint szavakba szedni ezt, úgy hogy bárki megértse.

Ide írom minden további nélkül elméletét. Így hangzott:

"A Lét lényegének megoldása az Igenlő és Nemlő Erők összességében van, melyet az is mutat, hogy érzékletünk geometrikusan határolódik el az Eredet és Vég, a Végtelen Nagy és Végtelen Kicsi fogamainál, úgy hogy a Képtelen és Lehetetlen lehet csak az egyetlen cél afféle, ami más, mint amit felfoghatunk, viszont, ha ennek nem állna ellen értelmünk megmásíthatatlan és kizárólagos ama sajátsága, hogy csak önmagán keresztül juthat a megismerés teljesen bizonytalan tényeihez, amik föltétlenek számára annyiban, amennyiben az Igenlő és Nemlő Erők összessége mutatja érzékletünknek geometrikusan elhatárolódó fogalmait az Eredet és Vég, a Végtelen Nagy és Végtelen Kicsi felől, abban csupán, hogy a Képtelen és Lehetetlen az egyetlen szilárd célpontja minden másnak, azonkívül amit felfoghatunk, bár ennek ellenáll értelmünk megmásíthatatlan és kizárólagos mivolta, mely azt jelenti, hogy teljesen bizonytalan megismerési képessége korlátait feltétlennek kell tartania, minthogy egyébként önmagát billentené ki, mint egyedüli támaszpontot, tulajdon ellenőrzéséből".

Ebben az egyszerű, csak nagyon bővített mondatban fejtette meg Csiri-csár tata a világrejtélyt.

Ha azt mondanám, hogy megértettem ezt, azt hiszem, nemcsak elbizakodott, de tiszteletlen is lennék iránta. Elvégre mi különböztetné meg tőlünk, közönséges elméjű halandóktól a nagy szellemeket, ha mindent úgy megértenénk, mint ők maguk?

Ezért tehát nem is beszélek tovább elméletiekben szerzett tapasztalataimról két új barátom körében. Inkább azt mondom el, amit ők tanultak szerénységemtől. És aztán általuk többi városi atyafiam is.

Ugyanis még nem említettem meg, hogy az öreg Csiri-csár tatának legnagyobb tisztelője és elválhatatlan barátja volt Ká-ká-hárk a zeneművész. Mármost, hogy én is körükbe kerültem, a sok hasonló vonatkozás révén, önkéntelen megelevenedtek bennem a Riki-krox mesterrel töltött napjaim emlékei. Így, a szőlőskertekbe való tilos kirándulásaink is.

Hát egyszer, csatangolásaink közben egy nagy épület tetején pihentünk meg, ami mellett óriás szabad kémény állt.

Épp az öreg Csiri-csár tata névnapja volt. Azzal leptük meg, hogy én egy himnuszt szereztem az Igenlő és Nemlő Erők dicsőségére, Ká-káhárk pedig megzenésítette.

Hanem amint elzengedezzük itt újra a himnuszt, közben valami különös, ismerős illat csapta meg az orromat. Rájöttem mindjárt, hogy egy csomó hatalmas kádból ered, amik az épület hátánál egy nyitott fészer féle alatt sorakoznak. Színültig van mind rohadó gyümölccsel s a lé csak úgy szotyog már bennük.

Eszembe jutottak a Riki-krox mesterrel éldelt vidám órák ettől a gezemicétől és nem állhattam meg, hogy mint érdekes természettudományi jelenségről be ne számoljak róla társaimnak.

- Tudják-e uraim, - mondtam, - hogy ha a rohadó gyümölcs csípős levét felszippantjuk, nagyszerű érzéseket támaszt? Az emberek ezt részegségnek hívják s annál, amennyire elítélik, csak kultiválni szokták jobban és nagy általában, mert nem rossz állapot. Én saját kísérleteket is végeztem középiskolai énekmesterem útmutatása alatt ebben a dologban.

- Ugyan! - érdeklődtek társaim.

- Igen, - magyaráztam örömmel, - egészen különös módszere van az élvezetnek magának a sokféle hatása. Ha a gyümölcs még nem állt kissé és nagyon édes belőle a lé, mustnak hívják és túlzott élvezetének eredménye olyan, hogy kívánatos lehet egy versenyfutásban serkentőnek, de nyugodt kvatterkára nem. Ellenben ha már csípős és kissé fanyarabb, akkor kelti az igazán édes hangulatot bennünk.

- Azt hiszem, jobban hozzáférnénk gyakorlatban a kérdés mibenlétéhez, mint így elméletileg. Tegyünk egy próbát talán, - vélte az öreg Csiri-csár tata.

És hát, mit szaporítsam a szót? Addig szopogattuk a kísérleti alanyt a kádakból hármasban, hogy estére kelve úgy szálltunk hazafelé a szeszfőzde (hisz ez volt) mellől, hogy az Igenlő és Nemlő Erők himnuszát a Csicsóné szövegére énekeltük városhosszat.

Persze én abban voltam, hogy itt is tilalmas és a csókák által perhorreszkált üzelmekben utaztunk. De ebben végleg tévedtem.

Ká-ká-hárk-nak volt egy csomó tanítványa a zenében, a legjobb toronybeli családokban, tehát úgy gondolom, ő fecsegte el kalandunkat a csókák társaságában. Így másnap már vagy két újabb társ szegődött hozzánk, mikor a szeszfőzdének tartottunk. És harmadnap ájjahó!... Egész búcsújárás indult meg nyomunkban csóka rokonaimból.

Dehogy is láttak ebben az új élvezetben az én városi csókáim valami rosszat. Sőt! A művelődés rendkívüli emelkedésének tekintették. Hiszen az emberektől vehettek példát és az ő kultúrfölényük színtjére emelkedhettek általa. Mi lehetett volna nagyobb büszkeségük, mint hogy állat létükre olyan részegre szophatják le magukat, mint egy ember?

Engem persze valósággal úgy ünnepeltek, akár valami óriási találmány hősét. Kivált a nők voltak hálásak. Hisz emlékezhettek azokra a gerjedelmekre, amiket a bogyó lé Riki-krox mesterben okozott. Nohát ezúttal is nem egy lankadó csókaszerelem újult fel a mámor kegyéből. Nem is szólva arról a merszről, amit törvényen kívüli egyesülésre ingadozó szíveknek adott. A mersz tekintetében egyáltalán a férfiak részéről számíthattam némi titkos köszönetre. Mert mondtam már, hogy az egész városi csóka-nép kissé elpuhult és így gyáva volt. Ez pedig azt szokta eredményezni, hogy a képzelet telik meg harcias és kegyetlenkedő hajlamokkal, vagy legalábbis a bátorság vágyával. Nos, az én elixírem ezt is felszabadította a csókaférfi-keblekben, úgy hogy pipogyáknak váratlan és hízelgő rettenthetetlenséget kölcsönzött.

Nem vállalkozhattam arra, hogy kitérjek részletesen azokra a murikra, a tánctól, vihánctól a duhajkodásokig és konfliktusokig, amiket rokonaim társaságában bájitalom felidézett a szeszgyár tartalék-kádjai környékén.

Különben is sajnálatosan végük szakadt nemsokára.

Észrevettek bennünket a gyárból és aztán egy szép nap alapos hajcihő kerekedett. A munkások rajtunk ütöttek és velük a gyárigazgató fia flóbertjével, meg a pajtásai parittyákkal. Törött szárnyak és lábak bánták meg a mulatságot. Sőt egy-két elesett is.

Attól fogva tehát veszedelem fenyegetett a főzde környékén.

De a felfedezésem már megvolt a csókatársadalomban, visszaszophatatlan. Egyáltalán, annyira megragadt mindjárt az első kapásra, hogy azután a szívek heve elég legyen köz vagy magán ünnepség emelésére, ha a mámor nem dagadoztatja lobogóvá.

A szeszgyáron kívül természetesen másutt is akadt az új élvezeti cikkből. A baj csak az volt, hogy igen szórványosan. Tobzódni nem igen lehetett benne. A szenvedély vakmerősége kellett hozzá, hogy a szeszgyárból csaklizzék valaki a bűvitalból vagy a mohóság kitartása, hogy beszerezze a kertekből és a gyümölcsbódék tájáról.

Érthető tehát, hogy azóta is a bátorságnak, vagy az állhatatosságnak valódi példányképe városi nemzetségem körében a részeg csóka.

Valamint az sem kétséges, hogy az odavalósi kultúrtörténet évkönyveiben örökidőkre az én szerény nevemhez fűződik ez a korszakalkotó örömbehozatal.