Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám

Marsovszky Miklós: Művész és kritikus

A műalkotás - ha teljes értelmében vesszük e szót -: csoda. Csak felfogni lehet, de nem megérteni. Felfogni igen, mert legmélyebb lényege a felfoghatóság. De megérteni nem. Mert leszakadt arról a kauzális láncról, mely elvezet hozzá. Mert nem lehet végig felmérni, végig kitapogatni az útját és valahol ennek az útnak a vége felé, előállási precesszusának a lendülete a megfoghatatlanba ragadja belé. És ha mindent felmértek, kikutattak és megfejtettek majd már égen és földön, ez a titok akkor is titok marad. Erre az utolsó útszakaszra ember még nem tette rá a lábát. A művész se. Nemhogy a kritikus. Mind a ketten csak idáig juthattak.

De idáig a művész együtt haladt a fejlődő művel és egész érző mivoltával részese volt a fejlődés lendületének. Mikor aztán leszakad róla a mű, hogy születési processzusának utolsó titokzatos szakaszát a végső, érvényes formába való teljesülésig egyedül fussa meg, akkorra a művész már közelébe került, talán egészen közelébe a titoknak. Tud róla! És ez a tudása alázatossá és szerénnyé teszi. Padig úgy látszik: valami mégis kioldódott belőle a mű elszakadásának titokzatos pillanatában és elérkezett a diadalig. Mert valami ott ragyog belőle is a mű fényességében.

A művész mégis áhítatos és szerény a saját műve előtt. Csak a kritikus fölényeskedik. Ő többet és mindent jobban tud, mint a művész. Hiszen ő is megjárja a mű fejlődésének az útját. És őt nem vakítja, nem ragadja, nem röpíti semmi. Ő egyedül van. Neki van ideje. Úgy oszthatja be az útját, olyan tempóban haladhat előre, ahogyan jól esik. Ha úgy tetszik, akár gyalogszerrel is, bogarászva. Így pedig csak többet tudhat meg az ember, mint rohanvást. Többet? Mindent.

Csak egyet nem. Csak azt nem, hogy nincs vége az útnak ott, ameddig ő eljuthat. Ezt nem tudja. Hisz itt a mű keze ügyében. Széjjelszedheti, összerakhatja. Eljátszhat vele. Még beszélhet is róla. Itt még értelme és hangzása is van az emberi szónak.

Igaz-e, amit az előbb a műalkotásról mondottunk? Az a hitünk: igen. De az ember nem érheti el a saját szavait.

A kritikussal mégis igazságtalanok voltunk. A kritika, mint professzió, hajlamos arra, hogy olyan kritikusokat termeljen, amilyennek a képmását az előbb fölvázoltuk. Vannak másfajta kritikusok is. Kevesen.

Van köztünk, aki nem fecseg és nem bogarászik. Aki tiszteli a művészetet. Aki, ha képet lát, jül kinyitja a szemét és aztán csendesen és határozottan elmondja róla a maga véleményét. Aki tudja, hogy nem mágus és nincsen birtokában a bölcsek kövének, de úgy gondolja, hogy az átlagosnál nagyobb érzékenységével segítségére lehet a bizonytalanoknak. Az ilyen kritika vitális funkció és az ilyen kritikusokra szükség van. Ma különösen.

Mert a művészet, mint emberi tevékenység megszakítatlan folyamat minden emberi közösségnek az életében és folytonossága teljességgel független attól, hogy eléri-e a célját és sikerül-e a szó teljes értelmében vett műalkotásokat létrehoznia. A művészet élő folytonosságát semmi esetre sem függesztheti fel, ha történetének valamely periódusában hiányoznak is az abszolút értelemben vett műalkotások. Ma is egy ilyen válságos, abszolút értelemben vett műalkotások híján való korszakát éljük a művészet történetének. Ilyen korszakokban kerül előtérbe a kritika.

Ezekben a végső eredményekben meddő művészeti korszakokban a művész munkájával teljesen magára maradna és a közte és a publikum közötti kapcsolat lassanként teljesen lebontódnék, ha nem volna senki, aki a közvetítő szerepet elvállalja. Ilyen korszakokban a művész problémákkal viaskodik, melyek idegen területeken eredtek, idegenül, nyersen áramlanak át a keze alá, behatolnak a készülő műalkotás anyagába és elbizonytalanítják, elmossák ennek az anyagnak a sajátos struktúráját. A művészi munka lendülete pedig megtörik ezen az idegen problémáktól korrumpált anyagon.

Az első feladat ilyenkor: megtisztítani az anyagot a fertőzéstől. Az intellektus munkába lép. Logikus operációkkal sterilizálja az anyagot. Sterilizálja és egyben hallatlanul megszegényíti. Ez a vérét vesztett anyag aztán egyszerű struktúrája, szinte mechanikus megoldási lehetőségeket kínáló. De a művész kifejeződést sóvárgó gazdag embersége nem fér, nem neked, nem torlik meg benne, úgy átfúj rajta, mint a szélroham a készülő házon, melyen nincs még se tető, se ablak és nem ömlik szét és nem keveredik el az anyag szövetével. Ez az anyag megépíti ugyan a maga mechanikus konstrukciós lehetőségeit, de megváltatlan szomorúságban kísért körülötte az a sok minden, amit nem tudott magába fogadni, nem tudott testes valósággal éleszteni a mű épületében.

Keserves vergődés ez, amit teljes részvétlenség kísérne a közönség részéről, ha nem lépne ilyenkor akcióba a kritikus. Itt csakugyan szükség van az ő beszédére. Itt csakugyan szükség van arra, hogy valaki megmutassa, mi oka és értelme van ennek a keserves erőlködésnek, mely szükségképpen csak fél eredményeket tud produkálni, hogy megmutassa: ezek a fél eredmények is értékesek a művészi munka kontinuitásának a szempontjából. Mert megbizsergetik, felélesztik a tetszhalott anyagot, mely lassú lábadozásban újra megtelik majd vérrel, újra visszanyeri a régi gazdagságát és újra képessé válik majd az emberi formáló akarattal való termékeny keveredésre.

De ezek a fél eredmények csakugyan itt vannak a kezünk ügyében: széjjel szedhetően, összerakhatóan, ezekről lehet és kell is beszélni. Ezeket meggazdagíthatja és értelmessé teheti a jóakaratú és okos emberi szó. Felkeltheti irántuk az érdeklődést és határozott állásfoglalásra kényszerítheti velük szemben a közömbös tömegeket. Itt beszédessé válhat a kritikus, itt szerephez, szinte hivatáshoz juthat.

Csak aztán ne szokjon hozzá ilyenkor túlságosan is a beszédhez és ne felejtse el, hogy a megfejthetetlen előtt újra meg kell majd némulnia.

Mert a teljes műalkotás nem tűri a közvetítőket. A teljes műalkotás legmélyebb értelmét erővel és félre nem érthető egyszerűséggel valósítja meg és teszi láthatóvá az átlagos érzékenységű ember szemében is. Nincs szüksége kritikusra, immanens erejével építi meg és teszi termékennyé közvetlen kapcsolatait a közönséggel. És a kritikusnak tüstént el kell hallgatnia, mihelyt ez a bensőséges és gyöngéd párbeszéd a mű és érzékelője között megindul.

De van amelyik nem hallgat el. Van amelyik hívatlan harmadiknak ott marad mindenütt, ahol nincs már rá semmi szükség. Aki "csak a testemen át" elszántsággal áll oda a mű és annak érzékelője közé és nem tágít onnét, míg el nem mondta mondókáját. Aki minden áron be akarja bizonyítani, hogy feltétlenül szükség van rá.

Mikor elhallgatni: ez legyen az első tudománya a kritikusnak. És első erénye: tudni, hogy a művészet élne akkor is, ha valami elemi csapás egy szép napon minden kritikust kipusztítana. De megfordítva: bajosan.