Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám · / · Figyelő

Hatvany Lajos: Ady versek
A türelem bilincse

A régi szerelmesekben tompa, ólmos köznapokon fölébred a vágy: szakítani. Ok nélkül, cél nélkül - csak azért is. Csak azért, mert: "Már elég volt." De ugyanakkor él bennük az érzés: nem lehet. Nem szabad. A szakítás minmagunkat szakítana széjjel. Ezért élni kell tovább, szeretni kell tovább. Nagy türelem kell a nagy szerelemhez. Ezt mondja Ady a türelmetlenkedő Lédának:

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, mig megigazithatom.

A szerelem régi, a bilincs rozsdás. Már a zár is elromlott, de még megigazitható. Úgy látszik, hogy Ady a verset hazulról küldi a párizsi Lédának, ezért kéri az asszonyt: Várj, mig megigazithatom.

A szerelmes levélnek induló vers most szerelmes magánbeszéd lesz, melyben Ady mintegy maga elé mondja, hogy mi volt neki a szerelem. Nem az, ami a szerelem sematikus íróinak: egyetlen, egyöntetű, árnyalat nélküli szenvedély-tömb. A szerelem, két embert jóban-rosszban, hűségben, hűtlenségben, fellobogó és elhamvadó érzésben egyaránt összekapcsoló erő:

Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hüségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk...
Téves sok esküvésünk...

A szerelem: bilincs, Nap, hűség, csók, láng - de ugyanakkor: kikapóság, elernyedés, téves sok esküvés. Ez a második sorozat, melyet a költő nem a hideg analízis hangulatában, hanem érzelmes hevületben mond el, Ady lírai újdonsága. Ez a forró analízis, ez a láva-kiömlésű önismeret, Ady előtt nem volt.

.........................................

(Téves sok esküvésünk,)
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.

Mi ez? mondottuk mi az ilyen versek megjelenésekor, Ady kortársai. Jó bilincs, derék béklyó - fülünket sértették e jelzők. "Voltunk volna mindétig" - ilyen sort nem írt le eddig versbe költő. Az értelem körül is zavarok voltak. Rabok voltunk, bilincses rabok, ahány éve szeretjük egymást, mondják a vers kezdősorai - mire a vers derekán egyszerre kisül, hogy rabok voltunk volna, ha nincs ez a rabság s nincs ez a bilincs.

Az Ady előtti magyar költészet, Berzsenyinek, Vörösmartynak, Petőfinek néhány magafeledt során kívül csak a logikus kapcsolatát ismeri. A próza módja ez. Arany bizonyos tudatossággal bontotta széjjel a közszokás mondatfűzését s állította a szavaknak hagyományos vagy ésszerű rendjének helyébe az érzékelés szemléltető szórendjét. Bármily sikerrel cselekszi ezt Arany, mondatain a módszer megérzik. Ami a mondatfűzésen felül van, a mondatok egymásutánja, marad a régi, prózai rend szerint való, logikus. A magyar lírán mind Adyig - mint a francián Verlaine-ig - megérzett a magyar szónoki, patetikus hajlam. Innét lírai verseink szerkezetének szónoki rendszeressége s innét az ünnepi, ritka jelzők iránt való hajlam. Mindennek nyoma sincs Adyban. Ezért sértett bennünket oly gyakran Ady költészete, ezért tűnt számunkra gyakran laposnak és amellett érthetetlennek.

Mert Ady számára a vers, kiáradt lélek - a gondolatoknak, érzéseknek, szavaknak ama gomolygó összevisszája, mely a lelket feszíti s mely a lélekből süvítve kitódul. Költői célja nem a művészinek mondott kiválogatás, hanem az emberi kitárás (...hogy látva lássanak.) Ezért vannak versei, melyek valami középfaj: a sóhaj, a gondolkodás és az izgatott magánbeszéd között. Ezek közé a versek közé tartozik A türelem bilincse is. A vers szavai reszketnek, mint az idegek, véresek, mint az idegek rostjai - vonaglanak, mint emberi beleink s tisztátalanok is. Ez a költő nem ért rá a pucolásra. Magát, magából valót adott, szinte rakott elénk: Nesze, itt van, vegyétek, egyétek! A húsom ez, az idegem, a rostom, a vérem és azon melegen beleim. aki finnyás, forduljon el.

Jó bilincs, derék béklyó, mondja tehát maga elé a monologizáló, aki nem keresi messze a jelzőit s úgy dicsérgeti a maga régi, viharvert szerelmét, úgy simogatja és paskolja szinte, mint régi, hű lovát a gazdája: Jó lovacska, derék lovacska! Jó szerelem, derék szerelem! Jó bilincs, derék bilincs! - így tolul ki a szó, ha talán nem is ünnepien és melodikusan a lelkét kitáró poéta száján.

Aki versét úgy írja, hogy a publikumnak ír, szükségképpen úgy mutatja be érzését, hogy meg is magyarázza, azaz hogy ösztönét eszével, szenvedélyével, józanságával vezetteti. Ady az érzésfolyamot meg nem szakasztja. Bilincs és rabság: a szerelem - de az elhagyottság, a magány, méginkább az. Ezért lettünk volna abban az esetben is bilincses rabok, ha nincs rabság és nincs bilincs. És ezért érdemes tűrni türelemmel a szerelmet, ha még oly nehéz is:

Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét,
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lerázom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

Az élet teteje és az örömé a sors által ránk mért és türelemmel tűrt szerelem. Ifjú Ady az Üdvök Olympját várta a szerelemtől, férfi-Ady megtudta, hogy a hosszú szerelem nem más, mint a hosszú fegyelem. A romantikus ilyenkor elborul és káromol. Ady elhessegeti az ábrándot, s mint Goethe, az élet költője, akarja az életet olyannak, amilyen s azt akarja, hogy amit ő akar, az asszonya is akarja. Hallod ezt a rettenetes akarást? Érzed-e a három egymás alá írt egy-egy szavas végsornak parancsoló, ellenállhatatlan erélyét? Ady igenis tudta a szó kifejező erejét, tudta úgy, mint Arany János, mint a magyar szó legnagyobb művészei. Sőt mi több, jobban tudta náluk. Mert művészi fogás és fortély nélkül, a maga elevenségének szuggesztióját tudta belevinni a felénk lehelő s mégis művészien kötött szavakba.