Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám

Marsovszky Miklós: Kiállítások

Nincsen akarat, mely teljesebben és parancsolóbb erővel valósulhatna, mint a művészé a műalkotásban. Műtárgyak előtt - hacsak átlagos érzékenységgel rendelkezünk is - szempillantás alatt határozott magatartást vesz fel a testünk. Ahány kép, annyi különböző íz az ínyünkön. A műalkotás természetében van, hogy nem tűri a közömbös szemléletet, helyeslésünket vagy tiltakozásunkat nagy hirtelenséggel és kifogyhatatlan változatosságú színpompában szabadítja ki belőlünk.

Keserves küzdelme a szónak megbirkózni evvel a benyomásgazdagsággal. Akármit is mondunk: hazugság. Mást éreztünk a kép színe előtt. És recenzió, mely képet képpé eleveníthetne az olvasóban: lehetetlenség.

Evvel a rezignációval fogunk munkánkhoz, tudván, hogy az egyes képek élménye mindig a szemeké. De a száz kép - együtt és egyszerre - fájdalmas káosz a testben és a száz kép élményében talán mégis megtalálhatja sajátlagos feladatát a szó.

*

A Nemzeti Szalon két egymás után következő kiállítása - a KUT-é és a Szinyei Merse Társaság kitüntettjeié - tanulságosan kapcsolódik egymás mellé.

Fiatalok - minden idegükkel beléfonódva a mába. Ez a ma - mint minden ma, mióta világ a világ - komplex valóság. Tér és idő együtt. Az idő beléáramlik és felzaklatja a teret. Teljes látású szemekbe csak ez a felzaklatott tér kerülhet. És van-e teljesebb látás, mint a művészé? Impasszibilis tér - örök, változhatatlan természet - nem a művész igazsága.

Az idő sodra nem egyenletes: hol lassan szüremkedik, hol meg valósággal belézuhog a térbe. A tér aspektusváltozásainak tempója: ez a művészettörténelem.

Az a ma, amibe fiataljaink érzékelése fogódzik, zuhogása az időnek. Semmi filozófia meg nem csendesítheti ezt a zuhogást. Ha mégis megcsendesedik, ez csak az érzékelés megfáradása lehet.

Ennyit a fölényeseknek. Igen, ezek a műalkotások egészen más ábrázatúak, mint amilyenek valamikor nyugalmasabb időket dokumentáltak. De mások: szükségképpen, históriai kényszerűségből.

A KUT második kiállítása ez. Lényegben újra elismételhetnénk, amit már tavaly megírtunk. A munka folyik, nehéz gazdasági viszonyok között, hősies önmegtagadással. De szabad-e a művészt ezért az önmegtagadásért dicsérnünk? A művész munkája vitális kényszerűség, mint a lélegzetvétel.

Mikor fölértünk a lépcsőn és türelmetlen pillantásunk végigszaladt a nagyterem falain, az élményvárás izgalma fogott el. Közelebb kerülve munkáikhoz - elkomolyodtunk. Problemáik körülfelhőztek. Az új természetlátás még nem elég tiszta és nem elég mély bennük, hogy új természetet építhetett volna. És az új természet még nem eléggé matéria, hogy formákat adhasson, még nem elég féke érzékeiknek.

A művész munkája: metodikus erőfeszítések sorozata a formáért. A forma misztikus teljesedés: boldogság. A KUT emberei még nem jutottak el eddig a boldogságig.

De a munka folyik: következetesen, kemény tudatossággal. Azt mondják róluk: műveik befejezetlenül, vázlatszerűen hatnak. Ez a befejezetlenség a mi szemünkben: becsületességük. Nyugtalanságaikat nem hazudják el kölcsönvett nyugalommal.

Itt-ott mégis idegen formák kísértete jár. Patkó figurái - minden piktori gazdagságuk mellett - értelmüket vesztik az akadémikus pózban. Új akadémia: ma még hazugság. Szobotka heterogén stíluselemeket igyekszik egyensúlyosítani.

Néhány vásznuk mégis elénk villantja már - vagy tévednénk? - az új természetet, ami még nincsen. Elénk dereng ez Egry sugarasan szétomló, színgazdag színtelenségében, vagy Kmetty új tájaiban, melyek élőbbek és lelkesebbek festőjük minden eddigi művénél.

Egy termet a meghívottak töltöttek meg. Jórészükkel ezúttal találkoztunk először. Megzsúfolódtak a kis helyen. Mindnyájan egyszerre beszéltek. De jól esett a fülünknek friss, fiatal perlekedésük. Két-három darabból, amit egy-együk kiállított, nem mondhatunk ítéletet. De fogunk még külön-külön is találkozni velük. Érdekes jelenség, amivel szintén külön kellene egyszer foglalkozni, hogy mennyire megszaporodtak az utolsó időkben a komoly, férfi-mértékkel mérendő nő-munkások.

A KUT után a Szinyei Merse Társaság kitüntetettjei következtek a Nemzeti Szalonban. Tanulságos egymás után. A fiatalok után a legfiatalabbak. Javarészük iskolás még. Nem hisszük, hogy akárhol a világon szégyenkeznünk kellene velük. Ennyi pompázó tehetség egy csokorban: valóban szívet pezsdítő látványosság.

De a tanulság: ezek a legfiatalabbak már sok mindent készen kaptak, amiért a csak néhány évvel korábban indulóknak még verejtékezniük kellett. Sok minden önkénytelenség, beidegzett gesztus már bennük, ami amazoknál még tudatos akarat volt. Az indulásuk könnyebb? Azután? Nem tudjuk. Hátha közöttük rejtőzik már a boldog építő, akiben az idő majd megteljesedik.

Az a kultúrmunka, amit a Szinyei Társaság végez, eredményeiben még beláthatatlan és fel sem is értékelhető teljesítmény, de ez a kiállítás már nyilvánvaló dicsőség.

Hasonló kiállítások ma - bárhol Európában - merevebbek, doktrínásabbak. Itt is érezni az intellektus erőfeszítéseit - enélkül nincsen művészet máma -, de a tehetség élő ereje itt megtöri a doktrínába merevedés veszedelmét. A tanárok hatása is meglátszik még - de nem megkötően, hanem termékenyítően és a felszabadulás útjait egyengetve. Ez a kiállítás a Képzőművészeti Főiskola kitűnő tanárait is dicséri, nemcsak a kiállítókat.

Az izmusoknak nyoma sincsen, de az új természetlátás mindenhol bontakozik. Grafikájuk a legsúlyosabb, legkészebb eredményeket mutató. Varga Nándor, Vörös Béla, Förstner Dénes, Goebel Jenő, Istókovics Kálmán - egy csomó nevet kellene itt felsorolnunk. A szín problémája még nyitva maradt. Szőnyi István néhány új vásznán a tájformákat szinte megdöbbentően újszerű színakkordokkal iparkodik egységbe foglalni.

A szobrászok - legalább látszatra - megállapodottabban hatnak. Mintha az ő anyaguk forrongása már megcsöndesedett volna. Mintha - bátortalanul mondjuk ezt - a művészet problematikussága ma már elsősorban a piktúra problematikussága lenne.

A régi Műcsarnokban a Benczúr Társaság. Néhány száz méternyire a Nemzeti Szalon fiataljaitól. De ez a néhány száz méter olyan szakadék, melyet még a gondolatnak is nehéz feladat áthidalnia.

Nagy csend. Végigjárjuk a termeket, csak a kötelességérzet állít meg itt-ott egy-egy vászon előtt. Százszor láttuk már ezeket a képeket. Mire volt jó százegyedszer újra megfesteni őket? Talán mert van még néhány polgári szalon, melyeknek üresek a falai?

Nem történt semmi - mondják ezek a képek. Európa térképe megváltozott, a régi világ vérben és lángok között összeomlott: csak káprázat az egész, moziban ülünk, izgalmas filmet pergetnek le a szemünk előtt. A természet örök és változatlan, ez az igazság.

De bizony silányka, kopottas, valóság nélküli valóság ez az ő örök és változhatatlan természetük. A Benczúr Társaság kiesett az időből és ez elmossa és megvalószínűsítleníti a munkájukat.

Nem tudunk és nem is akarunk hinni a Benczúr Társaság nyugodtjainak. Az elefántcsonttorony, a ragyogó izoláció szép ábrándja szép álom volt, összeomlott. A művészet ma munka - nem játék, nem úri időtöltés, nem kenyérkereset. Nem érzéki gyönyörűség, de metodikus erőfeszítések sorozata a formáért. A nagy jutalomért, a nagy boldogságos megnyugodásért. A formáért, ami nincsen, ami talán csak a fiainknak jut majd osztályrészül.

Az anyag, amin ez a forma majd kivirágzik - mondottuk - még nem valóság, még posztulátum csak, melynek ébrentartásához az intellektus egész erőfeszítésére van szükség. Mihelyt alábbhagy ez az erőfeszítés, a magára maradt test tüstént elveszíti az amúgy se szilárd talajt a lába alól és belezuhan a semmibe. Ezért nincs valóságuk a Benczúr Társaság képeinek.

Az intellektusnak ez az anyagot teremtő vergődése az a színjáték, melynek most Európa-szerte tanúi vagyunk. Nézni is izgalmas és emberi gyökereinkig megindító látványosság.

Igen, kiállításba járni is munka máma, nem csupán úri időtöltés, nem csupán könnyű érzéki gyönyörűség!