Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám · / ·
Florizel:
Nem pásztorlány, de Kora-Április
Felső virága. Ez a birkanyírás
Találkozója a kis-isteneknek
S te a Királyné.
Perdita:
Én nem pirongatom túlzásodat:
Jaj, - lásd - kimondtam! Rangos en-magad,
Az ország fényét elsötétitetted
Pásztorgubába s földiszítsz - csekély leányt -
Akár az Istennét. De bár bolondság
Van ünnepünk minden táljába s könnyen
Emésztik az itten-valók, pirulnék
Így látva téged, aki most nekem
Tükört mutatsz.
Florizel:
Mikor atyád földjére szállt sebes
Sólymom.
Perdita:
De a különbség engem úgy ijeszt;
Nagy Úr, te nem félsz. Reszketek bizony,
Ha arra gondolok, hogy az atyád
Benyit mihozzánk, mint te. Ó, a Fátum!
Hogy néz, ha látja ily silány kötésben
Dicső művét? Mit szól? S hogy állanék én
Zordon színe előtt ilyen parádés
Díszben?
Florizel:
Maguk az istenek, mikor szerettek, -
Alázva istenségük, - állatok
Képébe jártak: Jupiter bika
Lett és bőgött; zöld Neptunus pedig kos
És mekegett; a tűz-ruhás Nap-Isten
Arany Apolló, kis pásztorlegényke,
Mint én ma. Ők se kellőbb szépleányért
Változtak át s nem volt szüzibb a céljuk,
Mivel a vágyam nem előzködik
A tisztaságomnak s kivánkozásom
Nem izzik úgy, mint a hívségem.
Perdita:
Terved dugába dől, mivel eléje
Szegül - s ez így lesz - a Király hatalma:
Kettő közül majd győzni fog az egyik,
Más lesz tehát: vagy a te szándokod,
Vagy az én életem:
Florizel:
Vad gondjaiddal - kérlek - ne borítsd el
Víg ünnepünk. Vagy a tiéd leszek,
Vagy nem leszek atyámé. Mert hisz én
Én sem vagyok, se senki-más, ha nem
Vagyok a tiéd. Ezt állom akkor is, ha
A sors nemet mond. Hát vidulj föl, édes;
E gondjaid öld azzal el, mit itt látsz
Előtted. Érkeznek vendégeid:
Derítsd föl orcád, mintha lakodalmunk
Laknánk - ami, hogy meglesz -, esküvel
Fogadtuk!
Perdita:
Segíts!
Florizel:
Járulj eléjük nyájasan, szivessen,
S rózsálljon orcánk az örömtől.
(Pásztor, Bangó, Mopsa, Dorcas és mások Polixenes és Camillo álruhában.)
Pásztor:
Sütött-főzött, töltött, serénykedett;
Asszony s cseléd is volt; köszönt, kiszolgált;
Táncolt, danolt; fönn ült a fő-helyen
Aztán odébb; most ennek itt a karján,
Most annak ott; orcája a dologtól
Tűz volt meg attól, amivel locsolta
S bezzeg kocintgatott. Te félreállasz,
Minthogyha vendég lennél ünnepünkön,
Nem gazda-asszony. Üdvözöld szivessen
Hát ösmeretlen jóbarátjainkat
S még jobb barátok lesznek s ösmerősök.
No mit pironkodsz? Légy az, ami vagy,
Az áldomás kis gazda-asszonya.
Mondd, adjon Isten sok jó birkanyirást,
S hízlalja a nyájukat.
Perdita (Polixeneshez):
Apám akarja, hogy a gazda-asszony
Ma én legyek. (Camillohoz.) Isten hozott minálunk.
Dorcas, virágokat. Nemes urak,
Vegyétek, itt a rozmaring, ruta:
Télvizidőn is zöldek és szagossak: -
Friss észt ad ez, az bűnbocsánatot. -
No adjon Isten.
Polixenes:
Öregkorunkra tél virágait
Adod nekünk.
Perdita:
S nem hal meg még a Nyár s a reszketős Tél
Nem érkezik, legszebb virágaink:
A szegfü meg a tarka-viola,
Mi a természet korcsa, úgy beszélik.
Nincs is parasztkertünkben ily virág,
Bújtást se tettem el.
Polixenes:
Kedves leányka?
Perdita:
Hogy a Művesség is cifrázta, nemcsak
Az alkotó, nagy Természet.
Polixenes:
De a Természetet úgy módolod csak,
Ha ő ad módot s így, ha műveled
Az ő műve ez a Müvészet is
S természetes. Lásd lányka, mi beojtjuk
Vad törzseinkbe a külömb rügyet
S a gyatra kérget arra kényszerítjük,
Hogy jót teremjen: ez olyan Müvészet,
Mi megjavítja s tán másítja a
Természetet: mégis, ez a Müvészet -
A Természet maga.
Perdita:
Polixenes:
S korcsnak ne hídv.
Perdita:
Hogy belebújtsam abba a tövét,
Mint nem kivánnám, hogy ez a legény
Csudáljon és nőül vegyen, mivel
Kendőzöm orcám. Itt a virágotok:
Levendula, bors, ménta, majorána,
Az estike, mely ágyba megy a nappal
És véle ébred, sírva. Nyárközépen
Virágzanak mind és így a tiétek,
Középkorú urak. Isten hozott hát,
Camillo:
Én véled is betelnék.
Perdita:
Fölkopna az állad s a bőjti szél is
Átfújna rajtad. Szépséges hivem te,
Bár lenne itt a kikelet virága,
Hogy illenék neked. Ti nektek is,
Kik szűzi ágon még leány-fejet
Viseltek. A virágod, a virágod,
Proserpina, melyet Dis szekeréről
Riadva ejtesz földre! Sárga-nárcisz,
Mely bátrabb, mint a fecske s Március
Szelébe leng; sötétes ibolya,
Puhább, akár Junó szemhéja s Vénusz
Sóhajtozása; halvány kankalin,
Mely szűzen pusztul el és meg se látja
Lángolni Phoebust, mint a hervadó,
Beteg leánykák; büszke kikirics
Császári koronája, liliom, sok,
S a nőszirom közöttük! Ó ezekből
Fonnék füzért, édes hivem, te néked,
S behintenélek.
Florizel:
Perdita:
Nem mint halottat és nem eltemetni,
Karomba zárni. Vedd virágaid hát. -
Ni - azt hiszem, - hogy játszom azt - amit
Pünköstkor láttam itt a pásztoroktól.
Ruhám zavart meg.
Florizel:
Jobb lesz az által. Ha beszélsz, szivem,
Szeretném, hogy beszélj: ha énekelsz,
Szeretném, hogy dalolva mondj imát,
Így adj-vegyél: sőt házi dolgodat
Szintén dalold; ha táncolsz, azt kívánom,
Légy tengeren hullám, hogy ott örökre
Táncolj; mozogj, mindig izegj-mozogj csak
És mást se művelj: az, amit csinálsz,
Ha megszokott is, oly különvaló,
Hogy koronát rak minden tetteidre
És mindegyik Királyné.
Perdita:
Túlontul is dicsérsz: ha ifjúságod
S hív véred, amely átdereng ezen,
Nem mondaná, hogy jó pásztorfiú vagy,
Félnék bizony, kedves Doriclesem,
Hogy csak hamiskodsz.
Florizel:
S nincs szándékom olyant müvelni, hogy
Te félj. De jőjj a táncba Perditám,
Add a kezed: akár a gerlepár,
Együtt leszünk örökre.
Perdita: