Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
VIII.

A lovag vágtatott lefelé a hegyoldalon. A leeresztett sisakrostály mögül fenyegetően, kegyetlenül villantak elő fekete szemei. Páncélja csupa vér, keze csupa vér. Megölt valakit az imént, ott fent a hegyen, az erdőben. Egy lovagot ölt meg, párviadalban. És most megy, hogy megöljön még valakit.

Virágot szedett a hegyoldalban s énekelt, szerelmesen. De egyszerre csak sikollyá vált az ének. S tágra nyitott szemekkel nézte a feléje vágtató sötét lovagot, amint szörnyű dárdáját előre szegezve közeledett feltartóztathatatlanul.

Hiába nézett jobbra és balra, kétségbeesetten, nem volt senki, aki védelmére kelhetett volna. A véreskezű lovag kegyetlen dárdája már egész közel volt, még egy perc és keresztül döfi. De hirtelen eltűnt a lovag lovastól. Igen, a kút, a kút, abba esett bele... Igen, a kút, a kút...

- Talán te tudnál magyarázatot adni - hallatszott.

Ilonka felpillantott. A nap már besütött az ablakon. Az ő pamlagja mellett Pepi néni állt s szigorúan nézett reá.

- A kút... a kút... - ismételte Ilonka, még félálomban.

- Kútról most nincs szó - mondta Pepi néni ridegen. - Nem arról van szó. Értsél meg vége, Hiába teszed, mintha aludnál. Te nagyon is jól tudod, hogy miről van szó. Elvégre is...

És Pepi néni sopánkodva ég felé emelte sovány karjait.

Ilonka most már egészen magához tért. Felült s riadtan nézett Pepi nénire:

- Mi történt? - kérdezte.

- Én is éppen azt kérdezem tőled: mi történt? - mondta Pepi néni nyomatékosan. - Neked kell azt a legjobban tudnod, azt hiszem.

- Nem értem... - hebegte Ilonka. Igazán nem is sejtette, hogy miről lehet szó.

- Nem érted? - mondta gúnyosan Pepi néni. - Én sem értem. Nem tudom megérteni, hogy egy leány... egy leány... Hogy lehet ennyire romlott! Nahát!

- Ki? - kérdezte Ilonka ámulva.

- Ki? - ismételte Pepi néni gúnyosan. - Talán én?

- Édes néni, ezt már igazán nem értem - jelentette ki Ilona nyugodtan. - Akár hiszi, akár nem, én ebből egy szót sem értek.

- Jó - mondta Pepi néni szárazon. - Beszéljünk komolyan. Mert azt hiszem, elég fontos dologról van szó. Ha manapság másként is gondolkoznak az ilyesmiről a leányok... De szerintem, az még mindig elég fontos. Tehát: hol voltál tegnap délután?

- Tegnap délután? Kirándultunk a hegyekbe a Magdussal.

- Kirándultunk? Ezt te úgy hívod? Ezt manapság úgy hívják? Jó. És ott mit csináltatok?

- Sétáltunk.

- Sétáltatok? Ezt ma úgy hívják? Sétáltatok. Jó. És kérdem, kivel sétáltatok?

- Csak mi ketten - felelte Ilonka nyugodtan.

- Csak ti ketten. Jó. És... És más mondanivalód nincs? - kérdezte élesen Pepi néni és szigorúan, gyorsan hozzátette:

- De vallj be mindent, hallod! Talán még lehet segíteni rajtad. Mert én mindent tudok!

A várt hatás elmaradt. Ilonka nem ijedt meg, hanem tágranyitott szemekkel, csodálkozva, sőt érdeklődve kérdezte:

- Mit tud a néni?

- Azt, amit te! - kiáltotta Pepi néni dühösen. - Nos, hát felelj!

- De mire feleljek? - kérdezte Ilonka szendén.

- Az ezerkoronást ki adta? És miért kaptátok? - rivallt Pepi néni a kisleányra.

Ilonka azt hitte, hogy Pepi néni megőrült. Sejtelme sem volt, hogy micsoda ezerkoronásról beszél.

Felült az ágyban, aggódó szemekkel nézte a pulykavörössé vált, rikácsoló idős nőt. S aztán szelíden mondta:

- Ugyan, édes néni, igazán, ne izgassa fel magát... Ha hallott valamit, vagy ha gondol valamit, mondja el. Én felelek mindenre, ha csendesebben kérdez is.

Pepi néni nem tudott szóhoz jutni felindulásában. Milyen szemtelen ez a leány! Hogy adja a szelídet és az ártatlant! Pedig...

Egy megsemmisítő pillantást vetett a leányra s aztán szó nélkül kiment a szobából s bevágta maga mögött az ajtót.

Ilonka csodálkozva nézett utána. Aztán körülnézett a szobában. Igen, itthon van. Valami furcsát álmodott. Pepi néni felébresztette? De mit akart? Micsoda ezerkoronásról beszélt?

Ah, mindegy. Pepi néninek nincs egészen rendes esze. Tudja isten, mi jutott az eszébe, hogy ilyen patáliát csapott.

Felkelt és öltözködni kezdett.

Halkan nyílott az ajtó s majdnem félénken jött be özvegy Domokosné. Az ajtónál megállt, szomorú szemekkel nézte leányát, aztán egészen közel ment, átkarolta Ilonkát s most már fuldokolva mondta:

- Mit tettél, szerencsétlen gyermekem, mit tettél?

Ilonka most már komolyan megijedt. Istenem, mi történhetett!

- De mama, semmit... Én igazán nem értem... Pepi néni úgy felizgult... Én igazán nem értem...

Az özvegyasszony az ócska székre roskadt. Kezeibe temette arcát és úgy sírdogált.

- De mama... - mondta félénken Ilonka. - Mi bajod?

- Istenem... Istenem... - sóhajtozott a szegény özvegyasszony. - Istenem... Istenem...

- De mama... - kezdte újra Ilonka. - De mama... Mi történt?

- Istenem... Istenem...

És a szegény özvegyasszony szipákolva sírdogált, öregasszonyosan, tehetetlenül.

Ilonka most már minden bátorságát elvesztette. Leült a pamlag szélére s riadtan nézte megtört, sírdogáló anyját.

Mi történhetett? Talán Pepi néni megbolondult és... Vagy... Vagy... Valami nagy szerencsétlenség történt. De mi lehet az? És az ezerkoronás, amit Pepi néni emlegetett? Talán eltűnt valami pénz? Talán valami lopás történt a házban és azt rájuk fogták? De nem, az lehetetlen...

- Mama - kezdte félénken. - Ne sírj. Én igazán nem értem... Az az ezerkoronás...

Elakadt a hangja, mert az özvegyasszony az ezerkoronás említésére hirtelen felegyenesedett. Arca egészen elkeseredett s kétségbeesetten kérdezte:

- Hát tudsz róla? Hát igaz?

S visszarogyott a székre és a támlára támasztva karját, zokogott újra, de most már hangosan, minden tartózkodás nélkül.

Az ezerkoronás! Hát erről van szó! De mi lehet az az ezerkoronás?

Ilonkának soha életében nem volt ezerkoronása. Nem is igen látott olyat másnál sem. Náluk a százkoronás volt a legnagyobb pénz, abból kapott minden hónap elején hármat a mamája. Ez volt a nyugdíja a férje után. Ebből a három darab százkoronásból éltek egész hónapban. De ezerkoronás... Az nem volt soha náluk.

- Mama - kezdte újra Ilonka félénken. - Én ezerkoronást sohse láttam... Mama, ne sírj, mondd meg kérlek, mi van avval az ezerkoronással...

Özvegy Domokosné ereje fogytán végre abbahagyta a sírást. Csak ült vörös, kisírt szemekkel, kábultan és kétségbeesetten. Kuszán kavarogtak a gondolatok megkínzott, gondterhes agyában. Milyen szerencsétlenség! De ő a hibás. Neki kellett volna jobban vigyáznia Ilonkára. Ez a szegény tapasztalatlan kisleány! Istenem, észre se vette, hogy felnőtt!... És most... Milyen szégyen!

Ilonka letérdepelt eléje. Átkarolta s a fejét az anyja ölébe fektette. Aggódva nézte a fonnyadt, fáradt, kisírt arcot. Istenem, szegény anyuska, valami nagyon fájhat neki.

- Anyuka... Anyukám...

Özvegy Domokosné feleszmélt erre a lágy gyermekhangra. Mikor Ilona még kicsi leány volt, és őneki valami baja volt... Igen, a foga fájt, akkor simult így hozzá Ilonka s akkor mondta evvel az aggódó melegséggel:

- Anyuka... Anyukám!

Istenem, milyen kedves, meleg, jó kisleányka volt mindig az Ilonka! És most már felnőtt. S ő nem tudja többé megvédeni. Elveszi tőle az élet, az a csúnya világ! Elveszi az ő gyemrekét! Ez az ő aranyos kisleánya gonosz emberek prédája lesz! Oh, miért teremtette az isten őt ilyen gyönge, tehetetlen, ostoba, ügyefogyott asszonynak! Miért nem tud őrködni egyetlen gyermeke fölött!

Kimeredt szemekkel nézett Ilonkára. Ez az ő leánya, ez a nagy leány. Hihetetlen.

Emlékezetében újra látta Ilonkát, mint apró pólyást. Aztán amikor már járt. Amikor először nevetett. Amikor beszélni kezdett. Amikor először ment az iskolába, kis táskával, fontoskodó arcocskával, nagyon ünnepélyesen. Amikor kanyarója volt s nagy lázban feküdt s félrebeszélt. Hogy ragyogtak akkor a szemei! Aztán mikor első áldozásra ment, fehér ruhában...
És most itt állt előtte ez a nagy leány, aki, Isten tudja, mire gondol. S Isten tudja, milyen utakon jár...

S kitört belőle fuldokolva a kérdés:

- Hol... Hol jártál tegnap?

Alighogy kimondta ezt a kérdést, már szerette volna, ha nem mondta volna ki. Mert most feleletet kap rá, Ilonka felelni fog. Talán igazat fog mondani, talán hazudik. Istenem, minek is kérdezte, minek az a sok beszéd, úgysem változtat az semmin, akármi is történt. És ha történt, hát megtörtént. Ki tehet róla? Csak... Csak... De még az is gonosz, hogy engedi, hogy az emberek annyi gyalázatosságot vihessenek végbe! Hogy megengedi, hogy szegények, ártatlanok, védtelenek gonosz emberek áldozatai legyenek.

Ilonka merően nézett az anyjára. Az a kérdés, az a kétségbeesett hangon kimondott kérdés megdöbbentette. Mit hisz róla az anyja? Nem bízik benne? Valami rosszat tételez fel őróla... Igen, egész biztosan, valami nagyon rosszat, nagyon csúnyát...

Ilonka ebben a percben sokat öregedett. Most először jutott eszébe, hogy ő különálló az anyjától. Hogy ők egymással szembekerülhetnek, hogy az utaik elválhatnak. Eddig mint kisgyermek élt az anyja mellett s minden áldozatot, amit az őérte hozott, észre se vett, annyira természetesnek találta azokat. Mint kisgyermek élt mostanig az anyja mellett, teljesen hozzánőve. Most először látta az anyját, mint idegent. Most, hogy az ott állt előtte s kérdőleg s bizalmatlanul nézte őt.

És most vette észre Ilonka azt is, először életében, hogy egyedül van. Nincs, aki föltétlenül és minden körülmények között azonosítja magát vele.

Észrevette, hogy egyedül van. S csak tőle függ, hogy mit tesz. Önnönmagának tartozik számadással. De ha más valaki, akárki, kérdőre vonja, gondolkozhat azon, hogy feleljen-e igazat vagy sem?

Most mit feleljen? De hisz ezen nem kell gondolkoznia, mert nincs mit eltitkolnia.

S nagyon nyugodtan felelte:

- Hol jártam? Hát Magdussal kirándultunk.

- Igen... - mondta az özvegyasszony. - Csak... Csak... Oh, istenem, úgy telebeszélték a fejemet, pedig egy szó se lehet igaz abból!

És zokogni kezdett újra.

Ilonka hidegen mondta:

- Édes mama, ne sírjon, kérem. Hanem mondja el szép sorjában, hogy mit hallott. Aztán majd én elmondom, hogy mi igaz abból. De mondjon el mindent, kérem, mert tudnom kell végre valahára, hogy micsoda ostobaságról van szó?

Az anya a szokatlan hangra felijedt. Így még sohasem beszélt vele Ilonka.

Összeszedte magát és csendesen, majdnem suttogva elmesélte, hogy reggel volt a Kovácsnénál a boltban és az mesélte, hogy tegnap este itt mentek el a bolt előtt Ilonka és Magdus. Magdus leszaladt a pincébe fügét venni. És egy ezerkoronással fizetett! Hát ő nem tudja, hogy honnan lehetett ezeknek a leányoknak ezerkoronásuk, de kell, hogy figyelmeztesse Domokosnét, hogy a kislánya, úgy látszik, nem jó úton jár. Mert ezerkoronások nemigen szoktak ilyen kisleányoknál lenni...

- Én nem szóltam volna semmit neked, Ilonkám - fejezte be bocsánatkérően az anya. - Csakhogy Pepi néninek is elmondta az a boszorkány és aztán Pepi néni... Tudod, hogy ő milyen... Úgy felizgatott...

S a szegény asszony újra sírni kezdett.

Ilonka elhalványolva hallotta ezt a történetet. Tehát Magda kapott ezer koronát... Biztosan attól az idegentől.... De hát miért?

Aztán eszébe jutott, hogy Magda mennyire igyekezett őt rábeszélni, hogy látogassák meg azt a furcsa idegent. S egyszerre derengeni kezdett Ilonkában.

És elpirult. Vérvörös lett szégyenében.

Most először életében érintette meg a pénz és piszok ocsmány közelsége Ilonát. A bőrén borzongás futott végig s torkát fojtogatta az undorodás.

Domokosné dermedten meredt reá. Hogy felizgult Ilonka! Tehát igaz!

S tompán megszólalt:

- Igaz?

Ilonka feleszmélt. Indulatosan dobbantott a lábával s dacosan mondta:

- Ostobaság! Egy szó se igaz belőle. Annak a leánynak volt valahonnan ezer koronája. Hogy honnan szerezte, nem tartozik reám! De azt az egyet megmondom magának, hogy soha többé szóba nem állok vele.

Aztán felhevült hangon folytatta, parancsolólag:

- De azt is mondja meg Pepi néninek, hogy nekem többé jelenetet ne rendezzen! Mert akkor vagy én megyek el innét, vagy ő! Megértette? Hagyjanak nekem békét ezekkel a népekkel és az undok pletykáikkal! Én senkire se vagyok kíváncsi. Megértette? Ha nem tetszik, én elmegyek innét világgá. De amíg itt vagyok, hagyjanak nekem békét!

Az özvegyasszony egész kicsire húzta össze magát. Ilonka hangja fenyegető volt. Amit mondott, az nem tűrt ellenmondást. S látszott rajta, hogy komolyan mondta, amit mondott. És megteszi azt, hogy elhagyja őt és elmegy...

Istenem... Istenem...

És a szegény öregedő asszony félénken, alázatosan sompolygott ki a szobából.

Ilonka pedig felöltözködött. Megnézte magát a tükörben. Aztán kiment, lement a lépcsőn, végig az utcán, a város felé. Környékbeli ismerősökkel találkozott, azok köszöntek neki, ő nem viszonozta. Hideg arckifejezéssel ment, nem törődött senkivel, nem nézett senkire.

Most először életében érezte, hogy neki semmi köze ezekhez az emberekhez. Ő szép, ő okos, ő erős. Az emberek pedig csúnyák, gonoszak és gyávák! Mi köze lehet hozzájuk?

Semmi.

Ilonka egy rövid óra alatt szelíd, bízó, ártatlan, anyás kisleányságából feleszmélt az élettel szembeszálló s az embereken s az ő világukon diadalmaskodni akaró erejére. Most már tudta, hogy neki az életben csak győznie vagy elbuknia lehet. De nem tengődhetik napról-napra egyszerű viszonyok között, apró és kényelmes megalkuvásokkal. Mert ő szép, okos és erős, és halálos ellensége neki mndenki, aki nem olyan, mint .

Nem élhetne szerényen, hétköznapiasan, még ha akarna, sem. Mert akkor megaláznák, gyaláznák, lehetetlenné tennék az életét.

Ilonka még nem tudta, hogyan van a világ berendezve. Ő azt hitte, hogy mert ő különb, mint sok más leány, neki különb életre van joga.

Ment az utcán, határozott léptekkel, mint aki tudja, hogy hová megy.

Pedig nem tudta.

Hazulról elment, mert hisz azok után a jelenetek után, melyeket Pepi néni és az anyja ma délelőtt rendeztek neki, igazán nem maradhatott otthon. Hadd csillapodjanakegy kissé a kedélyek.

De most hová megy?

Nincs hova mennie. Nem ismert senkit közelebbről. Nem voltak kis barátnői. A rokonságból is csak Gyula bácsiékat ismerte. Ott is már hónapok óta nem volt. Nem is akart többé hozzájuk menni. Egészen másfajta emberek. Semmi köze hozzájuk.

Ment előre, határozott léptekkel, az utcán, és nem tudta, hogy hová megy. Ment az emberek között, akikhez semmi köze sem lehetett. Elhagyva bizalmatlan anyját, rosszindulatú nénijét és aljas barátnőjét.

Hová menjen most?

Csak ment előre. Utcák, terek, házak, boltok. Automobilik, zörgő konflisok, fogatok, temetési kocsi. Katonák, polgárok, proletárok, asszonyok, lányok, gyerekek. Poros fák, csenevész bokrok. Művirágok egy kirakatban. Piszkos utcák, hepehupás kövezet. A háború kezdete óta elhanyagolt házak.