Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
VII.

Május vége volt. S elindultak egyszer egy délután, ők ketten a hegyekbe.

Magdának jutott ez az eszébe. Ő volt olyan hangulatban, hogy járni akart, a szabad levegőn.

Ilonkának mindegy volt, hogy merre mennek. És különben is, ő is jobb szeretett a szabadban sétálni. Ott vannak virágok, amiket csokorba lehet kötni. Mindenütt meg lehet pihenni. És aztán szebb is kint, a hegyekben. Nem is kell beszélgetni és mégse unatkozik az ember.

Felmentek a nagy kórház mellett, a hegyoldalon. A vörös téglás épületek elmaradtak mellőlük. Egy mély útba értek, a hegyoldalban, árok partján. Mentek, mentek. Nem találkoztak senkivel sem. Kellemes, enyhe májusi délután volt. Csendes, derűs nap.

Madarak csipogtak, darazsak duruzsoltak. A Fogaskerű rossz tüdejű kis masinája lihegett, puffogott, sistergett, zakatolt a hegyoldalban. Aztán az is elhaladt a hegy túlsó oldalán.

Egy dombhajláshoz értek. Keskeny gyalogút vezetett fel. S eljutottak egy kis faházikóhoz. Az oldala nyitva volt. Mikor közelebb értek, akkor látták, hogy az egy kápolna.

Bementek, leültek a padra. Önkéntelenül is elmondtak egy miatyánkot s aztán kíváncsian bekukucskáltak a vasrács mögé, ahol egy sovány kis mécses pislákolt egy törött üvegpohárban, néhány megfakult szentképet világítva meg.

- Látod - mondta Magda. - Milyen szép képek!

Ilonka is meg volt illetődve.

- Te - mondta -, itt biztosan egy csodatevő szentnek a sírja van. Különben miért építették volna ide ezt a kápolnát?

- Persze - mondta Magda. - Valami okának kellett lenni, hogy éppen ide építették. Talán valahol fel lesz írva...

S Magda hátrafordult s a következő pillanatban felsikoltott, összekapta a szoknyáját s rémülten ugrott fel egy padra.

Ilonka csodálkozva nézte.

- Vérebek! - visította Magda. - Segítség! Vérebek!

Csakugyan két pompásan kifejlett bulldog ált tőlük néhány lépésnyire. Egész békés pofával nézték a két leányt, de az állkapcsuk még így sem vált barátságossá.

Ilonka is kényelmetlenül érezte magát, de azért próbálta csillapítani Magdát.

- Ne visíts úgy, Magda. Még felbőszíted a kutyákat.

- Jézus Mária! Jézus Mária! Segítség! - visított tovább Magda. - Segítség! Vérebek!

- No, mi a baj? - hangzott kívülről. S egy gavalléros külsejű, negyven év körüli férfi jelent meg a kápolna előtt.

- Vérebek! Mentsen meg! - kiáltotta Magda.

- Ugyan - mondta a férfi. - Ezek a legszelídebb kutyuskák.

S lehajolt s megsimogatta a nagyfejű állatokat. S azok barátságosan elkushadtak.

Magda most már leszállt a pad tetejéről.

- Ilyen vérebeket még a moziban is ritkán látni - mondta.

A férfi nevetett.

- Ritka szép állatok, ugye? - mondta nem csekély önérzettel. - Ilyen bulikat nem gyakran látni. Ugye?

- A magáéi? - kérdezte Magda.

- Hát persze. Különben én sem merném őket megismogatni - nevetett az idegen.

Aztán Ilonkára pillantott, aki szemlesütve állt. S megemelte kalapját s bemutatkozott:

- Vencel Ernő vagyok, magánzó.

- Az jó foglalkozás - nevetett Magda. - Az egy nagyon is jó foglalkozás. Ugye, Ilonka?

Ilonka nem szólt semmit.

Az idegen még egyszer szemügyre vette Ilonkát. S közelebb lépett.

- Errefelé laknak a kisasszonyok? - kérdezte barátságosan.

- Oh, dehogy - felelte Magda. - Mi lent lakunk a városban. Csak éppen erre sétáltunk.

- Mindjárt gondoltam - mondta az idegen. - Mert még kegyeteket sohasem láttam errefelé. Én pedig itt lakom, abban a villában.

S kutyakorbácsa nyelével a hegyoldalban álló villák egyik felé bökött

- A magáé? - kérdezte Magda élénk érdeklődéssel.

- Igen, az enyém - felelte a férfi közömösen.

Aztán hozzátette:

- Különben, ha kíváncsiak reá, megmutathatom. Elég szép kertje van. S a ház is be van rendezve úgy, ahogy. Azt hiszem, több látnivaló van benne, mint ebben a káppolnában.

- Oh, ez a kápolna nagyon érdekes - mondta siete Magda. - Olyan... Hogy is mondjam... Olyan romantikus. Igen, romantikus.

- Ugyan mi? - kérdezte az idegen és csodálkozva nézte a kis fabódé szegényes falait. - Itt ugyan igazán nincs semmi látnivaló, azt hiszem

S kérdőleg nézett Ilonkára. De az csak nem nézett reá. Úgy szégyelte magát, maga sem tudta, miért, de majd elsüllyedt.

Az idegen növekvő érdeklődéssel mustrálgatta Ilonkát. Magdával az első pillantásra tisztában volt, de ez a másik kisleány valami jobbfajtának látszott.

Magda, észrevéve, hogy az idegen őt nem sokba veszi, idegesen megszólalt:

- Kérem, vigye le az undok vérebeit, hogy elmehessünk, kérem.

- Azok miatt ugyan elmehet - felelte az idegen nagyon nyugodtan. - Mondtam már, hogy nem bántanak senkit. Legfeljebb, ha én akarom. De ha kívánja, elmehetek. Nézzék csak tovább békességben ezt a romantikus kápolnát.

És hozzátette mosolyogva:

- Különben, van is ebben némi romantika. Legalábbis abban a mesében, hogy állítólag miért is építették ide ezt a bódét.

- Ugyan miért? Mesélje el - mondta Magda érdeklődve.

- Hát... Magam sem tudom biztosan - kezdte az idegen. - Várjon csak, hadd gondoljak utána egy kicsit... Várjon csak... Hogy is volt. Hát igen. Egyszer nagyon régen, sok évszázaddal ezelőtt egy páncélos lovag vágtatott le a Svábhegyről. Nagyon sürgős dolga lehetett, hogy éppen errefelé jött le, mikor pedig itt a legmeredekebb. Sarkantyúzta a lovát, nagyon sietett s nem vette észre, hogy itt egy kút van, tele vízzel. És belepottyant. Megjegyzem, egy nagyon-nagyon gonosz lovag volt az, hitetlen, romlott, erkölcstelen ember. És amikor a kútba pottyant, hát azt hitte, hogy most mindjárt meghal és a pokolba kerül. És nagyon megijedt. És egy nagyot fohászkodott és könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy legyen irgalmas irányában. S az utolsó pillanatban, mielőtt megfulladt volna, egy repedést pillantott meg a kút falában s ott megkapaszkodott. S csakhamar kint volt a vízből. De ő igazi lovag volt, nem vonta vissza a megtérését, hanem megjavult és levetette az uniformist, és szerzetes csuhát öltött. S ide a kút fölé építette ezt a kis kápolnát, az ő csodálatos megmenekülése emlékére. Hát ez csak elég romantikus? - fejezte be az idegen mosolyogva a mondókáját.

Ilonka révedezve hallgatta. A páncélos lovag... A kút... A fogadalom... Igen, ezek mind ismerős dolgok voltak neki. És ez a kis kápolna, amely valóban itt áll... Milyen érdekes... A régi korokban egész más emberek éltek. Akkor minden lehetséges volt. milyen szép lehetett akkor élni!

Szinte látta a nagy fekete lovon vágtató páncélos lovagot. Leeresztett sisakrostéllyal száguldott itt le a hegyoldalban. Csak a fénylő fekete szeme látszott. Elszánt volt és merész.

Egy pillantást vetett a mesélő idegen úrra. De gyorsan lesütötte a szemét. Meg volt lepődve. Mert épp olyan elszánt és merész arckifejezése volt ennek az idegennek s épp úgy fénylettek a fekete szemei, mint ahogy az imént a büszkén vágtató lovagról elgondolta volt. Milyen különös...

Az idegen elhallgatott. S Magda fölnevetett, harsányan:

- Na ilyen buta históriát! Ilyet az apám se hallott! Nahát!

Aztán elismeréssel hozzátette:

- Jól tud dumálni, annyi bizonyos. Nahát.

És nevetett, szívből, közönségesen.

Ilonka ijedten nézett rá. Milyen közönséges ez a Magda. Aztán félénken az idegenre pillantott. Az ott állt mosolgyogva, fölényesen, s egyáltalán nem lehetett megállapítani róla, hogy jó kedve van-e vagy bosszankodik?

Magda karonfogta Ilonkát:

- De most már menjünk, hallod? Ez az úr kinevet minket. Nem látod?

És gyűlölködő pillantást vetett az idegenre, aki rá sem nézett, csak mindig azt a buta Ilonkát falta a szemével. Milyen egy neveletlen ember. Semmi modora, semmi ízlése!

S megindult Ilonkával, lefelé a domboldalban. Ilonka engedelmesen követte.

- Milyen buta egy alak volt - mondta Magda útközben. Űgy mondta, hogy az idegen is meghallja.

Ilonka nem szólt semmit.

Magda egy ideig tűrtőztette a kíváncsiságát, de amikor már messzebb voltak, nem állhatta meg, hogy ne nézzen vissza.

Az idegen ott állt még mindig a kápolna előtt s nézett utánuk, mosolyogva.

Magdában felforrt a düh. Úgy utálta ezt a fölényes embert, aki őt az egész idő alatt láthatóan semmibe se vette. Ezt még megkeserüli!

Jó ötlete támadt. Hirtelen odaszólt Ilonkának:

- Jézus Mária, ott felejtettem a káponában, a padon, a zsebkendőmet! Üljél csak le itt, Ilonkám, a fa tövében, felszaladok érte, egy pillanat alatt itt leszek.

Ilonka állva maradt, Magda pedig futott fel a domboldalban, a kápolna felé. S mit sem törődve a kissé gúnyosan mosolygó idegennel, a padhoz futott s úgy tett, mintha keresgélne.

- Itt felejtett valamit? - kérdezte az idegen.

Magda valami nagy, de nagy gorombaságot akart neki válaszolni. Csakis azért jött vissza, hogy azt megmondja neki. De most, amikor a férfira pillantott, úgy vette észre, mintha elismerés volna a tekintetében. S Magda egyszeriben ellágyult. És szendén felelte:

- Csak... Csak valami apróságot felejtettem itt. Már meg is találtam...

És barátságosan és biztatóan mosolygott a férfira. Az most egészen közel lépett hozzá:

- Mondja csak, kisasszony...

És kutatva nézte végig a leányt. Még nem volt egész biztos a dolgában, de azt hitte, hogy emberismerete ezúttal se csalta meg. Igen, ez egy egészen közönséges és romlott leány, lehet evvel okosan beszélni.

- Kisasszony, nem akartam tolakodni, de volna egy jó ötletem. Ha nincs terhére, elmondom.

- Micsoda ötlet! - mondta szigorúan Magda. - Nem vagyok rá kíváncsi.

- Hát nem az, amit gondol. - mondta mosolyogva az idegen. - Ha akarja, elmondom. Ha nem akarja, nem mondom el. Igazán nem akarom feltartani. Nem akarok alkalmatlankodni. Csak mivel úgy gondoltam, hogy mindkettőnket érdekel...

- Hát akkor csak mondja el - mondta Magda s idegesen nevetett.

- Engedje meg akkor, hogy egy kissé hosszadalmas legyek. Ugyanis, amint az előbb említettem, én itt lakom abban a villában. És, őszintén szólva, meglehetősen unatkozom. Nincs semmi dolgom, pénzem van sok, dehát az nem minden. Nagyon unatkozom. Érti?

- Ühüm - mondta Magda, akinek kellemesen érintette fülét az, hogy: pénzem van sok.

- Hát ha érti - folytatta az idegen -, akkor azt hiszem, nem kell soká magyarázgatnom. Egyszóval én nagyon örülnék, ha például maguk ketten engem felkeresnének. Mondjuk, hogy holnap.

- Ketten? - kérdezte Magda csodálkozva. - Minek?

- Csak úgy... - mondta az idegen szórakozottan. - Talán akkor jobban érzik magukat. Mégis úgy gondolom, jobb, ha ketten jönnek. Úgy illőbb... Mert mégis, egyedül, egy magányos férfival... Az talán nem olyan biztató?

És az úr egy kissé gúnyosan elmosolyodott.

Magda elgondolkozott egy percre. Nem látta tisztán a helyzetet. Nem értette egészen, hogy mi ez az úr? Ártatlan hülye vagy pedig egy nagyon tapasztalt és romlott ember? És miért teszi ezt az ajánlatot? S mi lesz annak a látogatásnak a következménye?

- Nem tudom... - mondta határozatlanul.

A férfi kissé türelmetlenül nézett reá. Aztán egy hirtelen mozdulattal elővett a zsebéből egy bankjegyet és nyersen rászólt Magdára:

- Itt van! Érti már? És ha holnap szállítja nekem azt a kis barátnőjét, kap még tízszer ennyit. Hát most már érti?

Magda az első pillanatban felháborodottan akart tiltakozni. De még idejében megnézte a kezébe gyűrt papirost. Egy ezerkoronás volt! Istenem, ennyi pénze még sohasem volt! Ez már teszi! Ez már igazán nem egy link alak!

Gyorsan keblébe gyömöszölte a bankót s alázatosan mondta:

- Igenis kérem, Hát akkor, holnap délután eljövünk.

Az idegen helyeslően bólintott, Magda pedig futott le a lejtőn, Ilonka felé.

- Megtaláltam a zsebkendőmet, Ilonkám. Most már mehetünk.

Megindultak.

- Tudod, megszólított az az úr, Ilonkám. Azért jöttem egy kicsit soká.

Ilonka semmit sem szólt.

- Tudod, megszólított... - folytatta Magda. S mély meggyőződéssel jelentette ki:

- Az egy igazi úriember. Te... Ilonkám, igaz is, mit szólsz hozzá?... Meghívott minket holnap délutánra, a villájába. Azt mondja, az nagyon érdekes lesz mindhármunknak.

- Nekem nem - mondta Ilonka röviden.

Magda nevetett.

- Ugyan? - mondta barátságosan. - Hát persze... Csak tréfa az egész. Mi sem jut az eszébe? Ugye, Ilonkám?

Aztán egy idő múlva újra megszólalt, egész ártatlanul:

- De tulajdonképpen... Tulajdonképpen el is mehetnénk hozzá. Elvégre is, ketten vagyunk. Nem történhetik velünk semmi. Tudod, az mégis olyan érdekes lenne. Tudod, én rém kíváncsi vagyok. Te, az valami nagy úr lehet...

- Én nem vagyok kíváncsi - jelentette ki Ilonka.

- Hát persze... Szó sincs róla. Mit is látnánk ott? Igazán nem volna érdemes. Még meglát valaki és aztán megszól. Még azt hihetné rólunk valaki, hogy tudj' isten, mit is csináltunk mi ott a villában... Persze. És aztán ez az idegen, tudj' isten, nagyon gyanús nekem. Furcsa egy alak. Ugye, Ilonkám? Csúnya pofa, mi?

- Az éppen nem - mondta Ilonka.

- Ugyan? - csodálkozott Magda. - Hát tetszik neked? Hát miért nem mondtad?

Majd egykedvűen folytatta:

- Hát jó, nem bánom. Ha tetszik neked, akkor elkísérlek ide holnap délután, ha te is úgy akarod. Eljövök én is, hogy vigyázzak rád. Tudod, az veszedelmes lehet, ha ez a fiú tetszik neked.

És pajkosan nevetett.

- Arról szó sem lehet - mondta Ilonka.

- Miről, drágám? - kérdezte Magda. - Hát akkor megint nem értelek. Különben, nekem egészen mindegy. Nekem semmi közöm a te szívügyeidhez. Csak éppen gondoltam, hogy kellemesebb neked, ha én elkísérlek...

Ilonka összeszorította a fogait s nem szólt egy szót sem. Nem is sejtette, hogy miről van szó, de azt érezte, hogy Magdának most valami terve van vele. És hogy Magda nem őszinte. Bizalmatlan volt Magda iránt. A viselkedését a kápolnában tűrhetetlennek találta. Kivált azt a harsogó, csúfondáros nevetését. S aztán minek ment vissza a kápolnába, egyedül? S mit tárgyalt avval az idegen úrral olyan sokáig? Nem, nem, itt valami hiba van...

Magda újra megszólalt:

- Te... Ilonkám... Hát... Mondd csak... Mégis mit gondolsz... Olyan mulatságos volna...

- Mi? - kérdezte Ilonka határozottan. - Mondd ki, hogy mit akarsz?

Magda hamarjában nem tudta, hogy mit szóljon. Félt, hogy egészen elrontja az ügyet.

Ösztönszerűen megtapintotta a blúzába gyűrt ezerkoronást. És hallgatott.

Ilonka se szólt semmit. Önkéntelenül is gyorsabban lépkedtek az elhagyatott ösvényen. Nem jött velük szemközt senki. A fogaskerekű elnyűtt mozdonya sziszegett, nyögött a domb túlsó oldala mögül.

Elhaladtak a kórház mellett is. Esteledett. Ilonka fázósan húzta fel vállait. Valami nagyon kellemetlen érzés fogta el, a piszok sejtelme. Az a férfi milyen furcsán nézett reá. És Magda is különös volt.

Magda most már határozottan ellenszenves volt neki. Eddig is sejtette, de most már egész bizonyosan tudta, hogy Magda valami egészen más, mint ő. Félt is tőle és utálta is. Igen, ő ezentúl óvakodni fog Magdától. Mert amikor csak vele együtt volt, mindig kínos helyzetekbe jutott s mindig valami furcsa és kellemetlen érzés maradt benne.

Ezentúl lehetőleg kerülni fogja Magdát.

És a férfi? Ez az idegen ember, ott a kápolnánál? Furcsa ember volt. De nem volt csúnya, sem közönséges, sem érdektelen. Igen, határozottan érdekes volt. Volt benne valami... Csak ne nézett volna olyan különösen.

Hazaérkeztek.

A kapu alatt Magda hirtelen elbúcsúzott.

- Szervusz, Ilonkám, most jut eszembe, még venni akarok valamit a Müllernénél. Hát szervusz, Ilonkám. Holnapig még meggondoljuk, hogy megnézzük-e azt a furcsa majmot a villájában. Ugye, Ilonkám?

S vígan nevetett s szaladt ki a kapun.

Ilonka pedig megkönnyebbülten ment fel a lépcsőn. Jólesett neki, hogy megszabadult Magdától.

Megvacsorázott s hamar lefeküdt. Fáradt volt a hosszú sétától, a friss tavaszi levegőtől. És csakhamar elaludt.