Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány
Mind a ketten megkönnyebbülten lélegzettek fel, amikor végre beléptek a kapu alá.
A lépcsőházban a törött gázlámpában a szakadt harisnya bizonytalanul világított.
A lépcső hihetetlen piszkos volt, különös tekintettel arra a háborúskodásra, mely az öreg házmesterné és az ifjú viceházaspár között hetek óta eldöntetlenül folyt ama fontos hatásköri kérdés körül, hogy melyikük és milyen időközökben köteles a lépcsőt lesikálni?
- Tudod, mit? - mondotta Magda. - Bejöhetnél hozzám egy percre. Úgyis korán van még.
- Korán? Hány óra lehet most?
- Talán fél kilenc. Igen, legfeljebb fél kilenc. Na gyere be, ne félj Palkótól, nem fog bosszantani, azért kezeskedem.
Ilonkának nem sok kedve volt ehhez a látogatáshoz. Magdát se nagyon kedvelte, de az öccsét, a Palkót, azt szívből utálta. Annyira neveletlen, szemtelen és tolakodó volt, hogy Ilonka irtózott tőle. Azután a Krémer néni, a Magda mamája se volt éppen valami csábító jelenség. Örökké piszkos, gyűrött, szakadt, kimondhatatlan színű flanel pongyolájában, szertezüllött hajzattal, folyton pergő nyelvvel szakadatlan szinte a leányát s Ilonka számára is volt mindig egy pár kellemetlen megjegyzése.
Ez a családi kör tehát nem volt éppen valami élvezetes Ilonkára nézve. S éppen mondani is akarta, hogy már késő van, nem térhet be hozzájuk, haza kell mennie, de közben kinyílt a Krémerék ajtaja s Palkó lépett ki rajta, teljes utcai ruházatban.
- Na, mit álltok itt, ti bambák! Szerencséd Magda, hogy anyád nincs itthon, különben adna neked, hogy ilyen későn jársz haza. Éppen jókedvében volt, amikor elmentél!
- Ugyan? - mondta Magda gúnyosan. - Hát te most hová csavarogsz?
- Semmi közöd hozzá! Különben... Ti talán templomban voltatok? Pont úgy néztek ki, mondhatom, ha-ha-ha.
S gúnyos arcfintorítással ugrándozott le a lépcsőn.
- Pimasz kölyök! - mondta Magda meggyőződéssel. - De különben jó, hogy elment. Most már nyugodtan bejöhetsz hozzánk, Ilonkám, senki sincs otthon.
Beléptek. Savanyú ételszag terjengett a kopár előszobában.
- Várj csak, mindjárt hozok lámpát - mondta Magda s a konyhába lépett, ott motoszkált a vak sötétségben s nemsokára baljóslatú csörrenés jelentette, hogy egy bögrét sikerült levernie.
Gyufa sercent s Magda vígan megszólalt:
- Nem baj, nem kár érte, úgyis repedt volt már.
Meggyújtotta a lámpát és csakhamar megjelent a küszöbön. A lámpa, a legolcsóbb vásári petróleumlámpa amúgy is gyér világossága még sokat vesztett azáltal, hogy az üvegje egészen fekete volt a koromtól.
Beléptek a szobába.
Magda az asztalra helyezte a lámpát s annak pislákoló félhomályában Ilonka bizonytalanul nézett körül.
Kenyérdarabok hevertek a repedezett linóleumterítőn, kilöttyent kávészerű folyadék száradozott rajta itt-ott. S egy lekapart szalonnabőr a kenyérmorzsák között.
- Itt a szék! Ülj le! - mondta Magda. S elvett a székről egy szürkés rongyot, mely eddig eltakarta. Most látta Ilonka, hogy az a szürkés rongy valaha egy női ing volt.
- Tudod, épp ma váltottam tisztát, ezt pedig sietségemben itt felejtettem. Istenem, hisz ma egész nap olyan voltam, mint egy bolond! Azt se tudtam, hogy hol áll a fejem. Teljesen össze voltam kavarodva, pedig igazán nem is tudom, mitől? Úgy vártam, hogy ma valami nagyszerű fog történni, aztán éppen minden rosszul sikerült. Ilyen pechem még sohasem volt. És a Pityuval is összevesztem... Tisztára bolond vagyok. Pedig még egy olyan jó pali, mint ő, a világon nincsen! És nekem mégis össze kellett vesznem vele. Én állat!
Ilonka semmit sem szólt. Leült a székre s félénken tekintgetett maga köré. Náluk otthon, ha szegényes is volt, de rend és tisztaság mégis volt, édesanyja és Pepi néni örökösen takarítottak, sikáltak, port töröltek, súroltak minden nap.
De itt minden, amihez ért, ragadt. A falon pedig mintha sötét, lencsenagyságú pontok imbolyognának...
- Az mind poloska? - gondolta riadtan Ilonka s észre sem vette, hogy Magdus befejezte mondókáját s várakozóan pillant reá, hogy szóljon már valamit, vigasztalja meg a Pityu-ügyben. Nyugtassa meg, hogy az egész szakítás nem volt a Pityu részéről komoly.
- Nahát, mit szólsz mindehhez? - kérdezte végre, kissé türelmetlenül.
- Mihez? - kérdezte szórakozottan Ilonka.
- Hát gondolod, hogy most vége, mindennek vége?
- Miért? - kérdezte Ilonka ártatlanul.
- No ugye? Hát persze. Látom, okos leány vagy - mondta Magda elégedetten. - Ugye, hisz ily semmiség, egy kis összeveszés, az nem változtat semmit az igazi szerelmen? És az, hogy ő olyan durvaságokat mondott aztán, hogy mi külvárosi csőcselék vagyunk meg moslék, hogy aki közénk keveredik, azt megeszik a disznók... Azt ugye, nem ránk értette?... Meg aztán igaza volt, ha én szemtelen lehettem, hát neki kellett még gorombábbnak lennie. Ez így férfias. Hát ugye?
Ilonka nem tudott mit szólni. Annyira idegen volt neki Magda gondolatvilága, hogy egyáltalán nem értette. Miről is van szó? Arról a fiúról, aki az utcán kiabált, mert Magda gorombáskodott? És aztán?...
- Egész el vagy butulva - mondta Magda türelmetlenül. - Na, szólj már végre valamit! Mit bámulsz ilyen hülyén?
- Hát persze... - mondta Ilonka zavartan. - Hogyne... Én is úgy találom...
- No ugye? - mondta Magda, aki a válasszal nagyon meg volt elégedve. - Persze, hogy persze. Majd csak megleszünk valahogyan. Mégis tudod, jobb ember, tanult ember, jobb családból való úriember, meg pénze is van, az apjának... Különben, nekem egészen mindegy, csak már egyszer innét szabaduljak!
És undorral nézett körül a szobában.
- Utálom ezeket az ócska vacakokat! Pfuj! És ez az örökös rendetlenség, ez a piszok! A teménytelen poloska! Uh!
Ilonka riadtan nézett körül. Tényleg, milyen utálatos ez a szoba...
- Látod - mondta Magda -, ugye, igazam van? És ti is hogy éltek! Hát élet ez! Fiatal leányok vagyunk, elég csinosak is, s itt penészedünk ebben a nyomorban! Semmiért! Bánom is én, mi lesz a vége, de én ezt nem bírom tovább! Vagy... vagy. Hát nem? Mondd meg őszintén, Ilonkám, hát mi értelme van annak, hogy mi játsszuk a szende kisasszonyt, amikor rongyokban járunk, krumplit zabálunk s csak lyukas harisnyánk van! Én jól akarok élni és mulatni akarok!
- Majd mulatsz! - hangzott az ajtóból Palkó hangja. - majd mulatsz, ujjé! Már jön is az anyád a lépcsőn, mindjárt leken neked két frászt a pofádra. Kellett leverni a bögrét a konyhában, mi?
- Fogd be a szád! Egyen meg a fene ott, ahol vagy! - mondta Magda nyugodtan. - Ilonkám, édes, ne menj még.
De Ilonka mindenáron menni akart. Nem volt szokva a veszekedésekhez, elég volt neki annyi is, amit most hamarjában hallott. Nem volt kíváncsi a közeli percekre, amikor majd a Krémer néni megérkezik s a Palkótól megjósolt pofonokat kiosztja leányának.
Sietve megölelte Magdát s kifutott az ajtón.
Amikor otthon belépett, mindjárt látta Pepi néni arcán, hogy egy kissé megkésett.
Pepi néni nem szólt semmit. Csak végignézett rajta lesújtóan hátat fordított neki s ment be, a maga szobájába. Pepi néni nem akart beleavatkozni Ilonka nevelésébe, isten ments! Ő elvből nem avatkozott bele semmibe sem. De viszont azt őneki sem tilthatja meg senki, hogy a nemtetszését ne nyilváníthassa. Márpedig neki sehogy sem tetszett, hogy Ilonka sötétben egyedül kint járkált. Vagy ha nem volt egyedül, hát annál rosszabb... Mire jut még ez a leány? A mai fiatalság olyan léha! Hogy ezt az anyja nem veszi észre? Vagy nem akarja észrevenni? Mégis csak furcsa. Hát majd lássa, hogy mi lesz mindennek a következménye! Jó semmi esetre sem. Ő különben nem avatkozik bele semmibe sem. Csak, amikor látta, hogy nyolc óra elmúlt s Ilonka még mindig nincs otthon, szükségesnek találta figyelmeztetni a sógornőjét. Dehát amilyen önfejű és makacs az, hát azt felelte, hogy ő nem aggódik, majd hazajön az Ilonka... Hát ne aggódjon! jó!
Mikor Ilonka aztán végre megjött, Pepi néni szükségesnek tartotta, hogy éreztesse vele rosszallását. S mikor látta, hogy ez meglehetősen sikerült, megelégedetten vonult szobájába. Most az anyján van a sor, majd az alaposan megmossa a leánya fejét.
Özvegy Domokosné azonban egy szót szem szólt a későnjövésről. Úgy tett, mintha nem is vette volna észre, hogy eljárt az idő. Tett-vett a konyhában, elrakosgatta az edényeket, aztán - mert nem volt otthon spiritusz - puhafából tüzet rakott és rántottát sütött.
Ilonka a nagykendőbe burkolózva ült a konyhában. A kis petróleumlámpa gyönge világába bámult szórakozottan. Tulajdonképpen semmire sem gondolt, csak néha-néha kuszán emlékezett egy-egy képre a moziból, egy-egy arcra. Zsibbadásszerű érzés szállta meg tagjait, álmos volt és mégis szeretett volna ébren maradni, sokáig, s így mozdulatlanul ülni s belebámulni a lámpa fényébe. A sarló alakú láng hol kitágult, hol összehúzódott aranysárga peremével és kékes magja olyan volt, mint egy titokzatos szem.
A rántotta elkészült, az özvegy asszony kifordította a lábasból egy tányérra. Aztán ők ketten hozzáláttak s csakhamar megették. Ilonka kitörölte kenyérdarabkákkal a tányért, egészen tisztára.
Aztán bementek a szobába. Ilonka vitte be a lámpát s letette az asztalkára. Aztán megvetette az ágyat és a maga fekhelyét is, a pamlagon.
Aztán lefeküdtek. Az anya eloltotta a lámpát. S feküdtek csendesen a sötétben. Ilonka várta, hogy az anya fog neki mondani valamit, talán kifogásolni fogja az ő késői hazajövetelét. Már készen is volt a válasszal előre, de az anyja csak nem szólt semmit.
Végre elnyomta az álom és elaludt.
Az özvegy asszony nem tudott ilyen hamar elaludni. Pedig fáradt volt, hisz reggel óta mindig dolgozott. De ő mindig nehezen aludt el. Szegény fejének túlságosan nehéz volt az élet, megviselte és nem hagyta nyugton.
S az álmatlan éji órákban a gondok tovább kínozták. Olyan lassan múlt az idő a sötét szobában, a nagy csendben. Lámpát nem gyújtott, hogy olvasgatott volna, mert sajnálta a petróleumot. Így hát csak feküdt, összeráncolt, felhúzott homlokkal töprengve ezer apró gondon, emléken.
Leginkább az járt az eszében, hogy mi mindent kell holnap csinálnia. Mit fog főzni? És fáért is el kell mennie. A Müllerné ígért egy liter tejet. A szövetkezetben mosószappant osztanak, igaz, csak egy fél kilót, de mégis olcsóbb, azért is el kell menni. Messze van pedig. Talán Pepi néni elmegy. Vagy ha nincs kedve, akkor talán itthon marad és megvárja az öreg Tónit, aki a fát hozza. S addig elmehet ő... Vagy esetleg Ilonka. De Ilonkának holnap délután el kell mennie a Gyula bácsiékhoz. Akkor pedig délelőtt ki kell vasalnia a ruháját, okvetlenül. Hát akkor mégsem mehet el a szappanért. Majd inkább holnapután, amikor a csarnokba megy.
A sok-sok apró gond, ami a világháború szűkös éveiben egy kis háztartásban is szakadatlanul felmerült, terméketlenül emésztette az özvegyasszony még meglévő életerőit.
Ilonka pedig aludt mélyen, nem horkolt, nem szuszogott, lehelete sem hallatszott. Aludt, mosolyogva, mint egy kis gyermek. Hisz még az is volt, tulajdonképpen.