Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám · / · Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban

Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban
- Egy magányos lélek szemlélődései. -
Előzmények: a XIX. század.

A filozófia történetének céhbeli tárgyalásaiból, különösen azokból, amelyeket olaszok írtak, nem derül ki, hogy Olaszországnak valaha is lettek volna Arisztotelész vagy Kant értékű filozófusai. Nos, ezt a tényt bizonyos bonyolult és nyakatekert okoskodás révén igyekeztek megmagyarázni, amelynek során arra lyukadtak ki, hogy az olasz filozófia jellege és lelke az egyetemességben ismerhető fel, amelyben minden ellentét egybetorlódik, és a harmonikus egységben, amelyben az európai szellem minden megnyilvánulása felszívódik. Vagyis az olaszok tulajdonképpen csak úttörők voltak és lesznek, akik a maguk fejéből csak ködös gondolatokat tudnak kitermelni, amelyeket csak valami tüzesebb nap sugara tudna felderíteni. - Nem vesztegetem időmet annak hiábavaló bizonygatására, hogy milyen megalázó és egyúttal milyen, nagyzoló ez a formula, amely magyarázatát igyekszik adni egy jelenségnek, amelynek így eltorzítja az értelmét, csupán azért, mert megkívánjuk, hogy minden tény valami okhoz igazodjék. Csakhogy ezek a történetírók sehogysem akarják megérteni, hogy az a vállalkozásuk, hogy a történetfilozófiájuktól kölcsönvett valamelyik kategóriába beszorítsák az olasz gondolat történetét, tökéletes vakságba torkollik, valahányszor a gondolkodók értékeléséről van szó.

Tessék átvizsgálni akármelyik munkát - hogy tanulmányunk tárgyára szorítkozzunk - amely XIX. század olasz filozófiáját tárgyalja. Ezek a munkák, amelyek kivétel nélkül egy és ugyanazon filozófiai iskola szellemét lehelik, amely hivatalosan gúzsba köt minden lelkiismeretet és ennélfogva, egy-egy dicséretreméltó kivétel híján, a szerzők lelkiismeretét is, mind ezek a munkák, hasonlítanak egymáshoz abban, hogy több lapot szentelnek ennek a bizonyos, mint amannak a bizonyos gondolkodónak, s még jó, ha nem abban egyeznek meg, hogy egy-egy kiváló férfiút éppenséggel agyonhallgatnak.

Körülbelül azt mondhatjuk, hogy a XIX. század olasz filozófiája empirista és pozitivista volt. A cselekvések korszaka ez: ennélfogva a gondolat hozzátapad az érzékelhető valósághoz és együtt lüktet vele. Nos, e korszak két legnagyobb gondolkodója, G. Leopardi és G. Ferrari, közül az egyiket száműzték a hivatalos kézikönyvekből, a másikat pedig éppen csak hogy valami kis utalásra méltatták, vagy kivégezték. Pedig a dolgok másképpen vannak. Mindenekelőtt ez a két gondolkodó éles eszű és biztos kezű birtokosa volt ellenfeleik logikai műszereinek. A gondolkodás mechanizmusa tökéletesen működött bennük, azonban ez a tökéletesség nem maradt önmagában zárt, mert éppen ellenkezőleg, kiáradt és csillogó hajnali harmat gyanánt elömlött az egész valóságon. Ennélfogva töredezett, de potenciájában mindig azonos gondolkodásuk felismerte a dolgoknak egyidejűleg különböző megközelítési formát, ezután a folyamat egyidejűségének erejénél fogva az önmagába visszatérő gondolat a spekuláció pillanatában felölel egész anyagot szemügyre vehette és megállapíthatta: «a tünemények, amelyeket ebben a pillanatban láttam, tapintottam, véghetetlenül sokfélék, egymástól elütő színek szemfényvesztő játéka». Ez a tapasztalat válasza, amely ha megismétlődik, megkétszerezi, megháromszorozza, megsokszorozza a minden alkalommal elütőn jelentkező benyomásokat, valahányszor a megismerés folyamatának alkalma volt kiteljesednie.

Ez a két gondolkodó, sajátos eredetiségükkel, az egyik (Leopardi) a valóság és a szokványos filozófiák értelmi sémáinak szembeállításával, a másik (Ferrari) logikai és történelmi tapasztalás révén, arra a tételre jutott, hogy értelem nincs és hogy mindenről, minden esetben bármit lehet állítani. Ez a végső következtetése ennek a két gondolkodónak, akik megnyitják és bezárják a harmadik Itália kialakulásának korszakát.

*

Az olasz gondolat valami antilogika és antimetafizika közbeszövődésével szőtte ki a maga történelmi és emberi tapasztalását Leopardi Canti-jában, Manzoni Promessi Sposi-jában (ebben a katolikus és mégis mélységesen szkeptikus műben) és G. Ferrari Histoire des Révolutions d'Italie c. munkájában. Ez a mi gondolatunk nagysága és mentsége.

Más, a maguk idejében nagynevű gondolkodókat ma már nem olvasnak: Rosmini irrelát transzcendentalizmusa miatt, Gioberti, mert erőszakot követ el a történelmen, valami előre kieszelt sematizálás révén, amely egy bebizonyíthatatlan és teljesen egyetemes oksági összefüggésen alapuló metafizikából van elvonva, Mamiani, siralmas szétforgácsolódása miatt, - a fiatalok lelkében csupán holt bábok, akiket egy-egy sírásó (ma az iskolareform vállalta ezt a feladatot) nagy buzgón ki akar ásni sírjából unalmas értekezéseivel, ellenben munkái újranyomtatásával aligha, hiszen senki sem olvasná, vagy ... mert - bár elfogytak s bár ide s tova száz éve már megjelenésüknek - könnyűszerrel és olcsó pénzen megszerezhetők, naptól sárgultan és penészesen, az utcai könyvárusok asztalkáin és padkáin.

Azonban Leopardi és Ferrari filozófiáját, ha közvetve is, olyan mozgalom termékenyítette mag, amely racionalista volta mellett egyénileg kialakult arcvonásokkal vezette be Itáliát a XX. század küszöbén. Ez a mozgalom a pozitivizmus. Kifejlesztésére szilárd támasztópontot találtak már G. Ferrari filozófiájában. Ez, miután megmutatta a logika hiábavalóságát és a belőle folyó szkeptikus végkövetkeztetést, felvázolta az élet filozófiáját, amely nem konstruktív, de éppen azért, mert az élet filozófiája, mindig szkeptikus, és tette ezt úgy, hogy felvette a valóságot és kifejezte, de nem egyetlen formulával, hanem egy egészen egyetemes és éppen ezért mindennemű alkalmazást megálló ténnyel. A logikában rejlő abszurdumot «a cselekvésünkön kívül fekvő szférába kell száműznünk», ennélfogva minden, bármiféle ténnyel szemben azt kell mondanunk, hogy «mutatkozik, tehát van» vagy mi még világosabban azt mondhatnók: «minden igaz».

Ezt: «mutatkozik, tehát van » így átalakítani: «a lét, a valóság mutatkozófélben van a tapasztalatban» bizonyára elég könnyű volt, ámbár az átmenet nem is törvényszerű. Az ekként kialakult pozitivizmust, amelyet Cattaneo (1801-1869), Villari (1827-1918) és Angiulli (1837-1890) kezdeményezett, Roberto Ardigo (1828-1918) öntötte rendszerbe. Ennek a tanításnak az alapmotívuma abban az erőfeszítésben van, hogy kényszeríteni akarja a tényeket arra, hogy túlemelkedjenek önmagukon, és egyidejűleg létezőkként és önmaguk kategóriájaként jelentkezzenek, a tények törvénye, Ardigo szerint, maguknak a tényeknek a méhében rejtőzik, bármily változandók egyébként ezek a tények, amit semmiféle empirizmus sem tagad. A pozitivista felülemelkedik ezen a világon, amelyben hovatovább semmi mást nem lehet állítani, mint azt, hogy a dolgok ilyenek vagy amolyanok, hogy megtalálhassuk a változandóban magának a változandónak az értelmét.

De a pozitivizmustól gúzsbakötött logika szorongattatását természetesen nem vette észre Ardigo, miközben szabaddá oldozgatta, tanításának összefoglaló vizsgálatának céljaira. Vagyis a logika felszabadul bilincseiből és megcáfolja a pozitivizmust, mert úgy veszi észre, hogy el volt nyomva a szubjektum-objektum szintézisének korlátozottságában, amely csupán a posteriori, olyan értelmi tényben oldódik fel, amely a valóságot egyetlen sémába rögzíti. Ez önmagában véve egyetemes és éppen ezért minden tartalomra alkalmazható, egyúttal pedig ijesztően részleges, mert nem kellőképpen tartalmatlan, úgy, hogy megengedi ezt az állítást: «minden igaz.» Íme tehát a valóság leegyszerűsödik a noumenonra, amely magában foglalja az egyes megismerés (fenomenon) motívumait: egyetemes abszolút és részleges abszolút, világegyetem és egyed, objektum és szubjektum semmiféleképpen sem tudnak szabadulni ebből a szenvedélyes, de természetellenes ölelésből. Végül is az embert, mint megismerőt elkapja a természet harapófogója s a természet rákényszeríti a maga gondolatát, őt magát pedig olyan ismeretelméleti relativitásba taszítja, amely megfelel a lüktető és sokalakú én érzetei lüktető és megragadhatatlan változatainak.

Ez a hatalmas erőfeszítés, hogy megmagyarázza a világot a világgal, úgy hogy minden pillanatban megvonja ennek a határait, de egyúttal meg is akadályozza abban, hogy túlterjedjen a szintézis (mozdulatlanság) mesterséges sáncain, nem sikerül, mert

naturam expellas furca, tamen usque recurret:

a természetnek mindig más költői bélyege rányomódik az emberre és felbomlasztja, ha nem filozófus költői lélek lakik benne. Ardigónak ez a tanítása, amelynek én csupán a motívumát s az elégtelenségét tárom itt fel, rendkívül fontos, mert kifejtése során szigorú rendszerben és mélységes meglátásokkal és az európai gondolat zseniális értelmezésével halad végig a maga útján.

Ekként a pozitivizmus, különféle más, például dualista (Bonatelli és Cantoni) vagy újhegelánius (Maturi, Jaaja) vagy újkantiánus (F. Fiorentino, F. Masci) motívumok kíséretében, egészen a XX. század elejéig hivatalos filozófia gyanánt uralkodik, amely megteremtette a maga jó gyümölcseit még a nem szoros filozófiai értelemben vett tudományok (Lombroso) területén is. A pozitivista gondolat a nemzet életévé izmosodott.