Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám · / · Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége

Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége
I.

a) Alábbiakban azokat a kivételeket fogjuk vizsgálni, melyek látszólag megcáfolják a "ne bántsd a magad fajtáját" elvnek világuralmát.

Leghasonlóbbak hozzánk családunk tagjai, szüleink, gyermekeink, testvéreink. Ha most azt tapasztaljuk, hogy elaggott szülőknek megölését (W. I. 386-390) számos vad nép nemcsak hogy megengedi, de kötelességének tartja, ennek egyrészt az a kényszerű helyzet az oka, mely a vad nomádnál előáll, amikor a magával tehetetlen öregnek segélyezése a törzs ifjabb tagjainak megélését veszélyezteti, másrészt meg oka az a körülmény, hogy a törzs vándorlását megnehezítő agg szülőnek puszta elhagyása az útfélen, ezt kínosabb halálnak (az éhenhalásnak, vadállatoknak, az ellenség fogságának) teszi ki, mintha a fia sajátkezűleg gyorsan kioltja életét. A fidzsi-szigeti fiú az öreg apját ennek saját kérésére, hogy "ne a legvégső tehetetlenség állapotában kerüljön a másvilágra", sűrű könnyhullatások, búcsúzkodás közben temeti el elevenen a sírjába. Nem az emberi természetnek visszájára fordulását, a gyermeki szeretet kialvását kell tehát az ilyen eljárásban látnunk, hanem csak egy olyan kényszerűségnek megoldását, amilyenbe már nemegyszer az éhenhalásnak kitett európai hajótöröttek is kerültek, kik a legelgyöngültebb társukat megölték és megették (W. I. 285-6). Megjegyzendő még, hogy az agg szülőknek meggyilkolása valamikor Európában is megvolt. Le Bon (II. 54.) említi, hogy a svéd családok még a XVII. század elején is emlékül őrizték azokat az "atta-klubbor" nevű fabuzogányokat, melyekkel őseik valamikor megszabadították földi kínjaiktól a szüleiket.

Sokkal elterjedtebb a szülőgyilkosságnál a gyermekgyilkosság (W. I. 393-409). Ennek számos indítéka van. Egyike a gyermeknek természetes alárendelt helyzete szülői irányában, mely a régi római patria potestas-t a gyermek megöléséig terjesztette ki, vagyis feljogosította az apát az ilyen büntetésre. Ettől különbözik az újszülöttnek megölése, ami bekövetkezhetik vagy akkor, ha a gyermek elnyomorodott, életre képtelen testalkotású (a spártai szokás), vagy babonából, ha szerencsétlen napon született, ha anyja belehal a szülésbe, s így nincs, aki szoptassa, ha törvénytelen vagy ikergyermek (ikrek születése a nő hűtlenségének jele számos helyütt), ha valami különösség mutatkozik a testén, pl. foggal születik. Továbbá némely népeknél, ha második leánygyermek, ha az asszonyt az ura elhagyta stb. Mindezek a jelenségek nem a gyermekszeretet hiányára vallanak, hanem arra, hogy az újszülött gyermek, mint fejletlen lény, még nem kelti fel maga iránt azt az embertárs-érzelmet, melyet a felnőtt ember vagy nagyobb gyermek. A gyermek eleinte inkább tárgy a szülei, főleg az atyja szemében, mert műveltség kell ahhoz, hogy a gyámoltalan sarjadékot is a maga fajtájának tekintse az ember. Ahol ez hiányzik, ott nem csodáljuk, ha az apjának gyermeke iránt való magatartását csak saját kényelme szabja meg. Ez magyarázza meg azokat az eseteket is, amikor az egy bizonyos, korlátolt számon fölül született gyermekeket, főleg leányokat, kiteszik vagy megölik. A félig művelt népek (Kína) ezt az eljárást már csak tűrik a nép szegénysége miatt, de nem helyeslik. Hogy pedig az újszülött csakugyan a fejletlenségével vonja magára ezt a tárgyszerű szabad intézkedésre jogosító "birtok" módjára való elbánást, mutatják olyan esetek, mikor az egy hónaposnál idősebb gyermeknek megölése már tilos (észak-amerikai indiánus törzsek). Hasonló az is, mikor az ős-germán apának nem volt szabad gyermekét megölnie, mihelyt ez már valami táplálékot vett magához, szóval ember módjára viselkedett, vagy mihelyt ő már a maga fajtájának ismerte el avval, hogy a földről felvette. Külön elbírálás alá esik a gyermekáldozat, melyről majd lejjebb a VI. pontban esik szó.

A hűtlen feleségnek meggyilkolására vonatkozó engedélyen (W. I. 418-420.) mint vad erkölcsiség jelén nemigen háborodhatik fel az a modern francia irodalom, mely a "tue-la!" elvet hangoztatva az esküdtszékeket a maga pártjára vonta. Ahol meg olyat találunk, hogy a nőn elkövetett gyilkosságot kisebb büntetés éri, mint a férfiét (longobárdok, régi oroszok és angolok), ott eszünkbe jut a "teremtés ura", aki napjainkban csak nagy kínnal tudta ráhatározni magát valamelyes nőemancipációra. Azok az ősgermán, irokéz és szumátrai törzsek, melyek a terhes nőnek vérdíját magasabbra fogták, mint a férfiét, legalább a nőnek pszichológiai jelentőségét méltányolták.

Az az elnézés, mely úgy a gyermek-, mint a nőgyilkosság, valamint másrészt a rabszolga megölése dolgában mutatkozik, annak az elvnek folyománya, hogy a kisebb értékű egyéniségnek bántalmazása csekélyebb bűn. Az emberek értékkülönbségéről szóló nézet olyan elv, mely a mi gondolkozásunkon is uralkodik (lásd címzések!), s az eltérés mindössze az, hogy mi ezt az értékelvet az emberi élethez, testi épséghez való jognak tekintetében már nem vetjük fel. Csökevénye nálunk a régi felfogásnak az a törvénycikk (Btk. 139-141. §§), mely a király személyét és a királyi ház tagjaiét más emberénél szorosabban védi.

Ami pedig a rabszolgatartást (W. I. 422-429) s a rabszolga iránti magatartást illeti, ennek a mi életünkben csak enyhített mása a cselédtartás és a család irányában megengedhetőnek tartott bánásmód. Semmi joga félvállról néznie a rabszolgatartó régibb és újabb népeket annak a mai katonatisztnek, aki a szolgálati szabályzat §-ainak végső kihasználásával gépet igyekszik formálni alárendeltjéből. A mai társadalomnak sok leigázottja csak abban különbözik a régi rabszolgától, hogy ez utóbbi a törvényesség bélyegét, a törvény engedelmének nyilvános biztosítékát hordta a homlokán. Sohase kellett még az emberleigázás példái végett a múlthoz vagy a vad népekhez fordulni, e tekintetben is megvan tehát a szoros kapcsolat a mai és a primitív népek erkölcsei között. Egyébként a népek mentségéül azt sem szabad feledni, hogy a rabszolgatartásnak visszataszító szokása voltaképpen annak a dilemmának éppen az enyhébb irányban történt megoldásán alapszik, mely dilemma előállott a hadifogolynak (minden született rabszolgának valamelyik őse hadifogoly volt) leendő sorsa dolgában, mely az akkori közfelfogás szerint csak vagy a győztestől szenvedett halál vagy pedig ennek örökös szolgálata lehetett.

b) Idáig a gyilkosságnak bizonyos esetekben való megengedését tárgyaltuk, most pedig a gyilkosság megtorlása körül a mieinktől eltérő népszokásokra térünk át. A legfőbb jelenség, melyet e cím alatt idézhetünk, a vérbosszúnak széltében elterjedt intézménye (W. I. 478-491). Nyilvánvaló, hogy ennek a mi mai erkölcseinktől való eltérése nem abban áll, mintha a vérrokonunk meggyilkolásáért érzett bosszúérzetünk különböznék, valami nagyon megenyhült volna a vademberéhez képest, hanem csupán abban, hogy a megtorlásra hivatott végrehajtónak dolgában keletkezett nézetkülönbség a mai és az ősember között. A régi és számos mai vademberek szemében a legközelebbi vérrokon volt a gyilkosságnak hivatott megtorlója. Hogy mai államainkban a sajátkezű bosszú elítélés alá esik, ez tisztán annak folyománya, hogy modern államaink ezen a téren már megtették azt a nagy lépést, hogy melléje állanak a bosszúra jogosult félnek, ügyét elsajátítják, szóval a gyilkosságot a közügy iránti sérelemnek, "hivatalból üldözendő" bűntettnek tekintik. A vérbosszú szokását nem szabad puszta érzelmi kifakadás eredményének, hanem máris bizonyos tételes intézménynek kell tekinteni. Érzelmi jelenség volt mindaddig, amíg puszta jognak tekintették, vagyis amíg egyszerűen csak megengedték az érzelmeiben sértett félnek, hogy bosszút álljon. Intézménnyé vált akkor, mikor e jogból kötelesség lett, s nevezetesen a legközelebbi vérrokonra hárult. Ennek megalakulására az vezetett, hogy a legősibb állapot az volt, hogy a gyilkosságot az egész törzs a maga sérelmének fogta fel (e pontban egyezvén a mai nézetekkel), és a gyilkosnak törzse ellen indított háborúval viszonozta. Az intézményes vérbosszú csak e háborúságoknak volt az egyszerűsített, a többiek részvételét megkímélő formája. Ismeretes dolog, hogy ez intézmény nem közvetlenül engedett helyet az állami igazságszolgáltatás mai formájának, hanem ezt megelőzte, vagyis a kötelező vérbosszú intézményét követte a vérdíjról szóló törvény, mely a sértett fél kibékítését célozta, illetőleg a vérbosszúnak végtelen kölcsönös öldöklésekig történni szokott továbbfolyását elmetszeni volt hivatva. A vérdíj, vagyis a gyilkostól az áldozata rokonságának fizetett kárpótlás eleinte szintén csak jog volt, vagyis a sértett félnek volt joga azt elfogadnia és a személyes bosszútól elállania. Utóbb aztán jogból kötelességgé lett, amire a társadalom szükségét érezte a vérbosszú kiküszöbölésének, de még az állami igazságszolgáltatás fokáig nem jutott el. Ez a vérdíj elfogadásának kötelessége sokhelyütt akadályra talált abban, hogy a köztudalom ezt gyávaságnak tekintette.

Ha elmondhatjuk, hogy a mai állampolgár, ki valamely családtagján megesett gyilkosságért rendes bűnvádi keresetet indít, teljes érzelmi közösséget érez avval a montenegrói és egyéb embertársaival, aki fegyverével lesbe áll, hogy a gyilkost eltegye láb alól, azonban már ott erősen eltér a modern ember érzelmi élete a vérbosszús primitívétől, ahol ennek eljárásába mindenféle babonás nézet játszik bele. Ilyen az, hogy a vérbosszú azért kötelesség, mert a meggyilkolt áldozatnak vére "kiált az égre" (ezért a holttestet sok helyütt betakarják), mivel megbosszulatlan lelke nyugtot nem talál, és bolyongani kénytelen, továbbá, hogy gyilkosságnak csak emberáldozat lehet a megfelelő kiengesztelése. Ilyen az is, mikor a sértett vérrokonok a gyilkos vérének megivásával pótolják a maguk törzsén esett vérveszteséget (egy abyssiniai törzs). Ezek olyan eljárások, melyeknek magyarázatára teljesen elégséges az a tény, hogy primitív népeknek gondolkozásán a babona uralkodik, s nevezetesen ennek az a nagyon tág körű fajtája, mely éppen a vérhez fűződik.

A gyilkosság megtorlásáról természetes átmenet esik a testi sértések büntetésére (W. I. 512-514). A gyengébb fél elnyomására vonatkozó emberi közhajlandóságot ismerve, nem csodálkozunk azon, ha a feleségnek, gyermekeknek, rabszolgának, hadifogolynak verését széltében megengedett cselekvénynek tapasztalják, s csak ezeknek megsebesítésére vonatkozólag találunk, ott ahol, tilalmat. Egészen kivételes helyet foglalnak el azok az eszkimó, ausztráliai, óceániai törzsek, ahol a gyermek megverése tilos. Ami a rabszolgát illeti, ennek idegen ember részéről történt bántalmazása dolgában az, a rabszolgának puszta "munkaállat" (res) voltából megérthető felfogás fejlett ki, hogy testi bántalmazása csak a gazdája birtokállománya ellen való vétség. Ez az elv a régi Amerikában az embertelenségnek oly fokáig csúcsosodott ki, mely szerint az idegen rabszolgán ejtett testi sértés csak az esetben esik büntetés alá, ha e sértés annak munkaerejét valóban megcsökkentette, s így gazdáját megkárosította. Hogy viszont a rabszolga részéről a gazdáján vagy más fehér emberen esett testi sérelem súlyosabb elbírálás alá esik, mint a fordított esetben, ez is természetes folyamánya a rabszolga helyzetének, és egyezik avval az elvvel, hogy a szülőknek a gyermekeik részéről történt bántalmazását primitív népeknél is sokkal súlyosabb büntetés éri. ("Aki az ő atyját vagy anyját megveréndi, megölettessék." Móz. II. 21, 15).

A testi sértés ügye azért is érdekes kérdés, mert ezen a téren fejlődött ki, illetőleg volt szorosan megvalósítható a talio-nak "szemet szemért, fogat fogért" elve. Hogy a testi bántalmazásnak éppen ugyanolyan és akkora viszontbántalom a megfelelő büntetése, ez a nézet sokáig uralkodott az emberiségen, sőt egyik csökevényében uralkodik még ma is, abban a közfelfogásban ti., hogy a gyilkosságnak csakis a halál a megillető büntetése. Mikor aztán beütött a vérdíj korszaka, megesett, hogy egyes népeknél (pl. az angolszászoknál) egész értéktarifa alakult ki az egyes testrészekre vonatkozólag. Az ilyen furcsaságok és a mi mai nézeteink között lévő kapcsolatot felismerjük, ha számba vesszük, hogy a mi büntetőtörvényünk is különbséget tesz a könnyű és súlyos testi sértés között. Az is megemlíteni való, hogy a testi sértést (csonkítást) büntetés alakjában nem csupán szinte ily természetű bántalmak megtorlására, hanem egészen más természetű bűnöknél is alkalmazzák. Ilyen az, mikor a tolvajok kezét, vagy a rágalmazónak nyelvét vágják le. Ez nyilván nem egyéb, mint a bűneszköz elkobzásáról szóló mai elvnek átvitele a test részeire. Hogy pedig az ilyenfajta "elkobzás"-tól a benne rejlő kegyetlenség nem tartotta vissza a népeket, annak éppen az az oka, hogy a kegyetlenség, a más kínjaiban való gyönyörködés, az uralomvágynak e visszataszító hajtása is csak a műveltség terjedésével szűnik.

Talán nem nagy ugrás, ha e helyütt a megengedett gyilkosság is testi sértéssel kapcsolatban felhozzuk a párbaj körül való régibb nézeteket is. (W. I. 497-509). A párbajnak végső csírája nem egyéb, mint két embernek visszatorlás célzatú verekedése, szóval a legkisebb méretű háború, amivel abban is egyezik, hogy valamint a háborút a puszta bosszú érzelme indítja meg, de a győztest megillető nyereségnek, zsákmánynak reménye élteti és szítja, úgy a párbajt, mondjuk az egyszerű verekedést is a segítségével elérhető nyereség, a győztes birtokállományának (legtágabb értelemben véve e szót) a szaporodása tartja felszínen. Ilyen formában, vagyis mint verekedés valami vitás birtokrészért, nőért stb., a párbaj széltében szerepel mindenféle népnél (kamcsatka, eszkimó, csippevéj-indiánus, Ausztrália), s intézménnyé az a gondolat emeli, hogy az erősebb, ügyesebb fél nemcsak tényleg megszerzi, de mivel derekabb legénynek bizonyult, meg is érdemli a vitás nyereményt. Ismeretes dolog, hogy nehéz eldöntésű perekben az európai régi törvényszékek is a döntésnek ehhez a módjához folyamodtak (a törvényszéki párbajok), melyek ama legprimitívebb "aki bírja, marja" természetű párbajoktól abban az ordáliak egyéb fajainál is szereplő járulékos feltevésben különböztek, hogy az igazságos isten mindenkor az érdemesebb félnek juttatja a győzelmet. Ha a verekedés segítségével elérhető nyereségek, értékek közé felveszünk olyan abstractumokat is, amilyen a kárbaveszett becsület, értsd a kihívó félnek az ellenfelétől megsértett jó hírneve, akkor evvel megérkeztünk a mai párbajhoz, melynek kialakulásába kétségtelenül belejátszott a régi ordália-párbajnak az isteni igazságról szóló iránygondolata. A mai párbajozó, aki egyszerűen társadalmi kényszerűséget említ, céltalannak, értelmetlennek érzett eljárása okául nem meri megkezdeni azoknak a sorát, akiknek tömörülése a társadalmat más közmeggyőződésre s evvel együtt a törvényhozást a becsületnek hathatósabb védelmére vehetné rá.

c) Idáig csupán a bántalmak dolgában mutatkozó erkölcsi felfogásokat vizsgáltuk, s most áttérhetünk az a) pont kiegészítéseképpen a mieinktől eltérő oly társadalmi nézetek fejtegetésére, melyek a felebarátaink gyámolítására vonatkozó, vad népeknél is széltében elismert kötelességek terén mutatkoznak. A legérdekesebb jelenség e téren a vendégszeretet (W. I. 574-595), melynek azt az indítékát, hogy a vendég szerencsét hoz, fennebb már érintettük. E babonának az a hit az alapja, hogy mindenféle élőszóval kiejtett kívánság, áldás, úgy mint átok, megfogamzik, vagyis valamelyes pszichikai erő gyanánt szerepel, mely kiviszi a saját maga megvalósulását. A vendég szerencsét hoz, ha kiejti a szíves látásért kijáró köszönetet, jókívánságokat, viszont bajt hárít a maga bosszús átkával arra a házigazdára, aki elutasítja küszöbétől. Nem azt állítjuk, hogy egymagában ez a babona teremtette meg a vendégszeretet törvényét, de mindenesetre hozzájárult egy olyan szokás meggyökereztetéséhez, melyet a magányos, segítségre szorult s épp ezért nem félelmetes vándor iránt feltámadó könyörületesség, s másrészt a tőle kinyerhető érdekes hírek stb. is létrehozhattak. Érdekes ez a babona azért is, mert megmutatja, mennyi önzés rejlik sokszor a látszólag tisztára altruistikus cselekedetekben. Azok a Sinai-hegy vidéki arabok, akik birokra kelnek egymással, hogy kinek a vendége legyen az imént érkezett jövevény, alig igen gondolnak másra, mint a maguk remélt hasznára. A vendégszeretetnek meg egy szinte megfoghatatlan netovábbja az, amikor a gyilkos az áldozatának családjához menekszik, mint biztos asylumba, mert őt itt, mint vendéget, nem bánthatja senki (a kelet-indiai Randh-oknál). Abban is benne van a primitív ember babonája, hogy a jövevényt a gazdának puszta megérintése már ennek vendégévé teszi. Ennek megértésére tudnunk kell, hogy a más ember testének sőt puszta holmijának megérintését az akaratátvitel eszközének tekintik, melynek következtében a megérintett fél az érintő akaratának hatalma alá esik, s így áldása, átka ezen megfogamzik (egy beduin törzs). Megérthetni ebből azt is, hogy a vendéget bizonyos babonás félelem veszi körül, mely megnyilatkozik a többi között abban, hogy a gazda mindaddig nem beszél hozzá (egy észak-amerikai törzsnél), míg csak együttesen valami étket nem fogyasztottak, ami egyakaratúakká teszi őket, illetőleg a vendégben rejlő varázsos erőt megköti. A vendégnek az étele maradékát magával kell vinnie. (Új-Zéland, Hawaii, az észak-amerikai Sziklás-hegység nyugati oldalán lakó törzsek), mert ha ezt a háziak ennék meg, a vendégnek bűbája alatt maradnának. S ugyanezért viszont-ajándékot sem szabad elfogadni a vendégtől, mert ennek holmijában varázsos erő lappanghat (kelet-indiai törzsek). Hogy a gazda még a nejét is átengedi vendégének (eszkimók és egyebütt), ez is csak azért van, mert fél, hogy a vendég az asszonyt sóvár pillantásával megrontja. Az a teuton, angolszász, délszláv szabály, hogy minden vendégszeretet csak három napig tart, szintén a varázsos erőben leli magyarázatát, mely erő ti e néhány nap alatt (értsd: amire megszokták egymást) elpárolog. Nem vendég többé, hanem mint rabszolga a házhoz tartozik az, akitől már nincs miért félni.

Az egészből tehát azt látjuk, hogy a vendégszeretet szokásának csak oly járulékai szűntek meg a modern ember életében, miket tisztán a babona, az idegentől mint bűbájos hatalomtól való félelem, hozott létre, ellenben megmaradt e szép szokásból mindaz, ami a felebaráti szeretet, könyörület stb. érzéséből fakadt.

Valamint a vendéggel, úgy a családtagokkal való bánásmód (W. I. 600-669) is erősen megváltozott az idők vagyis a fejlődő műveltség folyamatában, de a mai állapotokon még sok tekintetben rajta maradt a régiek bélyege. Patria potestas ma is van, csak éppen akkora nincs, mint volt a régi Rómában, ahol az atya megölhette vagy rabszolgául eladhatta a gyermekét, s még a felnőtt fiának is parancsolt. Az idősebb testvér ma is elvárhatja a fiatalabbiktól való megbecsültetést, de azt a régi japán szokást, mely szerint az az idősebbik fiú el sem ment az öccsének temetésére, már sehogysem veszi be mai érzésünk. Másrészt olyan babonás oka is megszűnt az öregek tiszteletének, amilyen az, hogy az öreggel, mint a halálhoz közel állóval vagyis leendő, vészt hozó szellemmel a saját érdekünkben kell jól bánnunk (teutonok, arabok, zsidók). A férjnek neje feletti hatalma is csak csökevénye annak a régi hatalomnak, mely megengedte a férjnek többi között, hogy nejét mint birtoka részét eladja másnak. Ismeretes dolog, hogy a jegyajándék nem más, mint maradványa a régi nővásárlásnak, vagyis az asszonyért az apja kezébe lefizetendő díjnak. Nemek szerint elkülönített foglalkozásköröket ma is ismerünk, s a nőemancipációnak e korlátokat eltörlő törekvései ma is sok ellenzőre találnak. Ha tehát olyasmit látunk, hogy némely afrikai népnél az asszonynak a szarvasmarhához nyúlnia nem szabad, s a tehénfejést is mindenkor a férfi végzi, vagy hogy a földek bevetése kizárólag az asszony dolga, mert mint gyermeket felnevelőnek "a vetés növesztésében is szerencsés keze lesz" - az ilyen szokásokban csak az illető munkakörnek ezt a sajátságos minősítését, odaítélését furcsállhatjuk, nem magát az elvet, hogy némely munkát nőies, mást férfias természetűnek tekintenek. A legkülönösebb mindenesetre az, hogy a nehéz teherhordás, a napszámos munka sok helyütt a nőnek jut ki. Ez nem annyira a nő leigázott mivoltában leli magyarázatát, mint inkább az illető nomád törzsnek viszonyaiban, ahol a férfiúnak, mint a csapat védőjének menet közben a fegyverhasználatra szabad kezének kell lennie, s így a házi cókmók cipelése az asszony dolga marad. A babona is persze kivette a maga részét a nők sorsának irányításában, így ott, ahol a nőt sajátos fiziológiai folyamatai miatt "tisztátlan lény"-nek tekintik, és áldozati tárgyakhoz nyúlni nem engedik, sőt vallásos szertartásból egyenesen kizárják (Társaság-szigetek, Melanesia, vogulok, votjákok, lappok). Nem ítélhetjük fejlettebb felfogásúnak azt az őskeresztényt sem, aki megtagadja a nőtől a keresztelés és prédikálás minden férfiúnak kijáró jogát, és - a legújabb időkig - eunuch énekesekkel pótolta a templomban a női hangot. Szinte ez a férfiétól eltérő fiziológiai természete keverte a nőt a boszorkány hírébe, és hogy mi lett ebből a művelt Európában, az mindnyájunknak tudomásául szolgál. Barátságosabb oldala e félelemnek a "varázsos erejű" nőtől, amikor ezért egyenesen asylumnak teszik meg, hogy ami üldözött bűnös hozzáér, megszabadul a büntetéstől (marokkói törzsek).

A család legkisebb tagjának, a rabszolgának (W. I. 670-716) sorsára s ennek lassankint történt javulására nem terjeszkedünk ki, mert a fejlődésünk ezt a fokot már szerencsésen meghaladta, s a rabszolgának a cseléddel, mai helyettesével való összehasonlítása csupa közismert igazságot hozna felszínre ez utóbbinak jobb sorsáról, nagyobb szabadságáról stb. Csak azt nem szabad elhallgatnunk, hogy az az emberségesebb bánásmód, mely a mai cselédnek kijár, számos vad népnél is megindult már a rabszolga irányában, így a guineai aranyparton a régi mohamedánoknál, zsidóknál s a legrégibb Rómában. Végül mint karakterisztikus vonása erkölcseink fejlődésének, az sem utolsó dolog, hogy a rabszolgaság eltörlését korántsem kizárólag az emberségesebb érzelmek, hanem sok helyütt egyszerűen csak a rabszolgás gazdálkodásnak költséges, nem nyereséges mivolta hozta meg.

A családon kívül állók, szóval az idegenek iránti (W. I. 526-527) eredetileg ellenséges magatartásnak enyhülését minden keresztény befolyásnak közreműködése nélkül ott találjuk már pl. a régi Peru és Mexico-nak közjótékonysági intézményei alakjában, a buddhizmusnak altruista parancsaiban, Zoroaster, a régi egyiptomiak és zsidóknak az alamizsnaosztogatásra vonatkozó tanításaiban. Másrészt viszont annak az elzárkózásnak, mely a jótékonyságot kizárólag a hitsorsosra szorította le, Zoroaster és Mohamed vallásán kívül az őskereszténységben is megleljük a nyomát ("omnem hominem fidelem iudica tuum esse fratrem"). Hogy az ilyen jótékonyságot sok helyütt merő egoizmus, illetőleg babona, az elutasított szegénynek átkától való félelem sugallja, az teljesen egyezik avval, amit fennebb a vendégszeretetnél tapasztaltunk. Ahol az alamizsna a régi templomi áldozatnak helyét pótolja, illetőleg ebbe ment át, ott sem igen beszélhetünk tisztán altruisztikus cselekményről, mert hisz minden áldozat (l. lent VI. pont) a "do ut des" elvén alapszik. Érdekes az is, hogy a genfi "Vöröskereszt" alapeszméje sem olyan új, amilyennek látszik, mert a csírája egyenesen a Mahabharátára megy vissza.

A tulajdonnak sérthetetlenségét (W. II. 3-69), vagyis a lopásnak büntetendő voltát vad népek éppúgy elismerik, mint a modern ember, persze náluk mindig avval a már ismert korlátozással, hogy "csak a saját törzsén belül, nem idegennek irányában". Ez utóbbi elvvel függ össze a széltében elterjedt parti jog (Strandrecht), vagyis az, hogy a hajótörött utastól a megmaradt holmiját is el szabad venni. Ezt a nyilván az idegen iránti ellenséges érzelemből fejlett szokást utóbb palástolják avval, hogy a hajótörött, mint aki az isten büntetését vonta magára, "bűnei miatt" úgysem érdemel kíméletet. Ehhez hasonló az, hogy a lelet a megtalálóé (észak-amerikai huronok), amiben benne rejlik az az elv is, hogy a birtokjogot az első foglalás ténye adja meg. Első foglalónak tekinthetni másrészt azt a vadászt is, aki a többektől meglőtt vadon az első sebet ejtette, sőt aki elsőül meglátta (Grönland), miért is őt illeti meg a zsákmány. Leletnek tekinthető a használatlanul heverő birtok is, melyre épp azért bárki ráteheti a kezét (dél-afrikai törzsek). Az ilyen hosszabb ideig zavartalanul élvezett birtok utóbb elévül (a római usucapio) hindu törzseknél (a Pancsatantra szerint) éppúgy, mint modern időkben. Azt a Locke-tól felkarolt s az ő nevéhez fűződő, de már Paulus római jogásznál meglévő elvet, mely szerint a munka eredménye a munkást illeti (lásd mai szocialisták), megtaláljuk kelet-indiai és afrikai törzseknél, ott, ahol a föld a birtokosáé marad, de az ültetvény azé, aki elültette. Itt megemlíthetjük, hogy a földnek közbirtok természetéről szóló szocialista nézet, mely számos helyütt a gyakorlatba ment át, és régente még több népnél volt meg a Justinianus-féle római jog idejében, mely a "res naturali iure communes" közé csak a levegőt, a folyó vizet és a tengert veszi fel, már elavultnak tekinthető, bár az a körülmény, hogy a vízpartok szabad használatát még közjognak tekinti, talán annak a régi felfogásnak maradványa, amikor a száraz föld is még a res communes-ek közé tartozott (Just. II. 1, 1. §, 5. §). Annyi eredményt mindenesetre leszűrhetünk az e tárgyú kutatásokból (Maine, Laveleye stb.), hogy a föld, a talaj sokkal később lett a népek életében magánbirtokká, mint az ingóságok.

Abban a tekintetben, hogy kicsoda lehet a birtokolás alanya, szintén olyan szokásokra bukkanunk, melyeknek legalább a maradéka megvan mai napság is. A király mint az ország egyetlen birtokosa (Afrikában és a Szamoa-szigeteken) eszünkbe hozza az angol királyt, ki a ma már persze elavult, de jogilag fennálló törvény szerint szintén egyetlen földbirtokosa országának. Hogy gyermek, nő és rabszolga nem lehet birtokos, ez megvan a Manu törvényeiben, úgy mint ahogy megvolt a római jogban. S ennek a fordítottja a mai állapot, viszont előkerül olyan népeknél (Tűzföld, Ausztrália, kafferek), kik a nőnek birtokát elismerik. A hadi jog tekintetében, mely a "barbár idők" óta ma állítólag odáig fejlett, hogy már kímélet alá esik az ellenség nem harcoló, vagyis polgári részének tulajdona, a legutóbbi világháború megmutatta, hogy az ilyen jogfejlődéssel, mely papirosnak bizonyult, kár dicsekedni. Avagy haladás-e, ha a szabad zsákmányolás elvére mindössze is egy új nevet ragasztottak palástul, a "rekvirálás"-ét?

Ami a tulajdon ellen elkövetett vétségek megtorlása körüli elveket illeti, e tekintetben is nagyobb rokonságot tapasztalunk modern és műveletlen népek eljárása között. Ahol a büntetés súlya a lopott tárgy értékével tart lépést (sokhelyütt), ott eszünkbe jut a saját törvénykönyvünk, mely a lopás vétsége és bűnténye között éppen a lopott érték arányában tesz különbséget (B. nov. 48. §). Hogy a nehezen hozzáférhető helyről történt lopás súlyosabb bűn (pápuák, afrikai törzsek), egyezik avval, hogy nálunk is súlyosabb a betöréses lopás, mint a közönséges. A római jognak "fur manifestus"-a (a rajtakapott tolvaj), aki szorosabb büntetés alá esett, mint a "nec manifestus" (Inst. IV. 1., 5. §), sokfelé részesül hasonló megkülönböztetésben. E különböztetés megszüntetésére nyilván annak a belátása kellett, hogy a büntetés kiszabásában kizárólag a tett súlya s nem a felkeltett bosszúérzet lehet az irányadó. Ahol egyes, különösen megbecsült tárgyaknak ellopása súlyosabb büntetés alá esik, mint egyebeké (a lólopás a kalmüköknél, ökörlopás a teutonoknál), ott közel esik az a hasonlat, hogy nálunk is szigorítani szokták az olyan tárgyak (pl. telefondrótok) eltulajdonításának büntetését, melyek nagyon sűrűen ismétlődnek. Érdekes jelenség, hogy a rablás több helyütt enyhébb elbírálás alá esik, mint a lopás, mégpedig azért, mert a rablóban férfias bátorság, a tolvajban meg sunyi alattomosság rejlik. A "harami" (magyar "haramia") szó megtisztelő címnek számít a beduinoknál. Ha a mi törvényes gondolkozásunk evvel homlokegyenest ellenkezik is, de nem ellenkezik a népé, amely rablóromantikát igenis ismer (Rózsa Sándor-, Sobri Jóska-dalokat), de nem ismer tolvajromantikát. Azt pedig, hogy a különösen ügyes, furfangos tolvajt megcsodálják, megtaláljuk nemcsupán a kaliforniai indiánusoknál, de a mi detektívregényeinkben és megfelelő mozidarabjainkban is. Ami végül a büntetés nemét illeti, mely a tolvajnak kijár, ez bizony (az egyszerű vagy többszörös kártérítésen kívül) a legtöbb primitív népnél nem más, mint az embernek legősibb visszatorlásmódja, ti. a nálunk is sokáig divatban volt verés, amelyből könnyen agyonverés, illetőleg halálbüntetés lesz. A tolvajnak megcsonkítása már magasabb fejlemény, mely egyrészt a fent említett "elkobzás" (kézlevágás) elvéből indul ki, másrészt meg a tolvajnak megbélyegzését célozza, s a visszaesés esetére szemléletes módon pótolja az ante-aktákat.

A tulajdonjoggal összefügg az öröklési jog (W. II. 43-57), melynek széltében el van terjedve az az alapelve, hogy a hagyaték a családé, szóval azoké, kik e birtokot már az elhunytnak életében élvezték, részben a maguk munkájával is gyarapították, és az elhunyttól, ha végrendelkezett volna, úgyis ajándékképpen megkapták, végül pedig, mint a halálesetnek legtöbbször egyetlen szemtanúi, mint első foglalók, ezen a címen is megkaphatták volna a gazdátlanná vált birtokot. A római patria potestas elvén alapuló öröklési jog ezt az elsősorban a germán jogban megvalósult elvet a mindenható családapának javára némiképp módosítja ugyan, de hogy az említett elv a római gondolkozáson is uralkodott, mutatja az, hogy a "suus heres" csak határozott kitagadás esetén esett el az örökségtől. (Inst. II. 13. pr.). Érdekes illusztrációjául szolgálhat e családi közös birtokról szóló elvnek az a kínai szokás, hogy enyhébb büntetés alá esik az a tolvaj, aki rokonát lopta meg, mert hisz "annak a birtoka félig-meddig az övé is". Ahol az apai örökség a legkisebb fiút illeti meg (bengál törzsek), ott az a szimpatikus gondolat játszott közbe, hogy ennek van legtöbb szüksége támogatásra, ahol pedig, mint sok helyütt, a leánygyermeket kizárják az örökségből, ez a családi vagyon együtt tartása végett történik, mert ennek megfelelő része a férjhez ment leány révén idegen családhoz kerülne. Viszont az elsőszülött fiúnak, mint egyetlen örökösnek a joga valószínűleg azon alapszik, hogy apja, ki megszületésekor nem tudhatta, lesz-e több gyermeke, neki már akkor odaszánta birtokát. Az öröklés törvényeinek azt az igazságtalan következményét, hogy az emberiség tagjait igen különböző handicap-terhekkel eresztik neki az élet pályafutásának, tekintve, hogy az egyik milliókat, a másik meg koldusbotot örököl, újabb törvényhozások észrevették ugyan, és az örökségi adóknak felemelésével igyekszenek öregjéből-nagyjából szabályozni, de még mindig nem sikerült összezúzni az egoisztikus maradiságnak azt a kapaszkodóját, hogy "a természet sem egyforma bőkezűséggel ontotta a maga adományait az egyesekre, s így a természet igazságtalansága mentségül szolgálhat az emberire". Az öröklés elvének egy másik, szintén világszerte uralkodó következménye az arisztokráciák fennállása és ápolása, vagyis az a gondolat, hogy az érdemes apának fia külön érdemszerzés nélkül megérdemli az apjának jól megszolgált kiváltságait. Ama néhány ország (Egyesült Államok, Svájc stb.), mely ezt az elvet a maga intézményeiből kiküszöbölte, majd talán csak akkor fog követőkre találni, ha elterjed az a pedagógiai igazság, hogy minden nevelésnek valóságos kerékkötője, a növendék alkalmazkodó, tekintélyelismerő érzésének igazi megölő betűje az a benne megfészkelődő tudat, hogy ő már születésénél fogva a többiek s e többi között éppen a saját nevelője felett áll.

A közérzület a lopáshoz hasonló dolognak tekinti a hazugságot (W. II. 73-117), melynek ama fennebbi tétel alapján szintén csak azok az esetei érdekelhetnek bennünket, melyekben a törzsrokon iránti magatartás forog fenn. Mellékesen megjegyezzük, hogy aki az idegen ember iránt való hazugságnak megengedhetőségén szörnyülködik, az gondoljon egy a modern Európában mindenütt nagy becsületben álló egész tudományágra, a stratégiára, melynek mint tudjuk a talpköve az a gondolat, hogy az ellenséget meg kell csalni, tévedésbe kell vinni. Elvül szemmel kell tartani, hogy minden hazugság, vagyis az emlékeinktől szánt szándékkal eltérő, ezeket megváltoztató elbeszélés nehezebb dolog, mint az emléksornak egyszerű, ösztönszerű elmondása, így tehát mindenkor bizonyos fokú kultúrának, az eredeti naivitás meghaladásának a jele. A tények is azt mutatják, hogy a hazugság a vad népek között (indiánusok) a művelődésük arányában terjed. A hazugságnak, a kieszelésnek ez a viszonylagos nehézsége okozza, hogy számos vad nép (négerek, polynesiaiak) az ügyes hazudozót dicsőíti, tettét éppen "dicső"-sége miatt nem tekinti bűnnek. Ez nyilván ugyanaz az eset, mint mikor az ügyes tolvajt, bátor zsiványt megcsodálják (l. fennebb. Közbevetőleg meg kell azonban jegyezni, hogy itt úgy, mint számos esetben, az európai utasnak tévedése tüntet fel, sok naiv népet kedvezőtlen színben, nevezetesen hazugnak olyankor, amikor csupán a megkérdezésnek módja és hangja indította az illető primitív embert az igazságtól eltérő feleletre. Az az ember, akinek valami "ugye, hogy..."-féle szólam kíséretében adták fel a kérdést, ebből megértette, hogy a kérdező igenlő feleletet óhajt, és csupa jóakaratból, meg a szuggesztió hatása alatt hagyja rá, hogy úgy van, bár tudja, hogy másképp áll a dolog.) A hazugság egyike azoknak a pontoknak, melyek a hivatalos könyvmorál és a gyakorlati közfelfogás között levő különbséget a legszembeszökőbb módon illusztrálják. A népek szent könyvei tele vannak a hazugság abszolút tilalmával, s a népek közmorálja mégis mindenütt, "nálunk úgy, mint más nemzeteknél" ismer "Notlüge"-t, vagyis tűrhető hazugságot. Ennek a felfogásnak csak némely helyütt tesznek engedményt a hivatalos morál szószólói, pl. amikor Mohamed bizonyos hazugságokat (jó célúakat) megtűr, vagy Plato menti a "pia fraus"-t, vagy Szent Ágoston szerint "nem minden hazugság egyforma bűn", s Liguori védelmére kel a reservatio mentalis-nak és a kétértelműségnek. A hazugság dolgában is lassankint kialakul az a minden egyéb erkölcsi ítéletnek fejlettségét jellemző alapelv, mely szerint az indíték adja meg mindenkor a tettnek súlyát. Ezért más elbírálás alá esik a másnak megkárosítását célzó hazugság, mint az, amely csak saját védelemül szolgál.

A hazugságnak közvalószínűsége teremtette meg az esküt (W. II. 118-123), mely tudvalevőleg babonán alapszik, azon, hogy az esküvőt abból a "veszedelmes helyzet"-ből, melybe őt a maga fejére feltételesen ráhárított, tehát esetleg "megfogamzó" átok ("vakuljak meg, ha nem...") sodorta, csakis az igazmondása mentheti ki. Az eskü szertartásának és az ordaliá-nak (tüzes vas-, hideg víz-próba stb.) egy a jellemvonása, ti. a veszedelmes helyzetnek megteremtése, épp ezért az eskü nem is egyéb, mint egy neme az istenítéleteknek. A mai eskü, melynek fogalmából mindezek a mozzanatok kivesztek, már csak elhalványodott csökevénye a réginek.

Hogy a gúny, rágalom, lenézés és gőg (W. II. 137-165) irányában a vad ember (a ceyloni veddá, ausztráliai, néger, indiánus, fidzsi stb.) éppoly fogékony mint az európai, ezt már számos utazó tapasztalta. Az egymás közötti érintkezésnek formái, az, amit mi udvariasságnak nevezünk, számos primitív népnél szorosan meg vannak szabályozva, s csak az illető szertartásoknak a mieinktől eltérése nehezíti meg gyakran az európai megfigyelő számára a mögöttük rejlő szándéknak helyes értelmezését. Ilyen az, mikor az afrikai masszáji- és vadzsaggáknál a ráköpés a hálának, jóakaratnak jele. Merő félreértés hozott némely vad népet a hálátlanság hírébe, holott csak az forog fenn, hogy nyelvükből hiányzik mindenféle "köszönöm" jelentésű szó. Másik félreértésre az ad okot, mikor a vad ember csak azért nem mutat hálát az európaitól kapott ajándékért, mert nincs hozzászokva, hogy megajándékozzák, s így furcsa, gyanús eljárásnak érzi az európaiét, ide járul az a felfogása is, hogy akinek annyival több jutott, mint neki, annak kötelessége őt segítenie. Eredményünk az, hogy a szóbeli hála kultúrfejlemény, udvariasság, de az igazi, tettekben nyilatkozó hála, vagyis a jótevőnek gyámolítása megvan akárhányszor a vad emberben is (tűzföldiek, botokúdok, kanadai indiánusok stb.).

A hazafias érzés (W. II. 166-223) megszületésére magasfokú műveltség nem kell. Ezt meglátni azokon a vadakon (indiánusok), akik lenézik a fehér embert, mint náluknál eo ipso alábbvalót, vagy azokon a kínaiakon, kiknek az országuk a világ közepe. A hazaszeretetnek az a kozmopolitikus gondolattal való elegyedése, mely a mai kultúrembert jellemzi, szintén már nagyon régi eredetű, mert nemcsak a Stoa, de már Buddha is hirdetett világpolgárias, általános emberszeretetet. Egyébként magának a hazaszeretetnek gondolatán belül is észre kell venni egy bizonyos fejlődést, azt, mely a legszűkebb értelmű hazaszeretetet, amely voltaképp csak a saját szülőhelyünk iránti ragaszkodással azonos, megtágítja a törzs, a magunk nemzetének szeretetévé. Ilyen fejlődésen ment át a többi között a francia feudalizmus híve, akinek hazaszeretetét mindaddig, míg francia közhaza nem volt, csak a hűbérurához való ragaszkodása pótolta. Hogy pedig a legszűkebb értelmű, a tisztán vérrokonságra kiterjeszkedő hazaszeretet teremtette meg a zadrugákat, mireket stb., ez is szilárdítja azt a kapcsot, mely mai erkölcseinket a múlttal és vad népekével összeköti.