Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám

Trócsányi Zoltán: Szily Kálmán (1838-1924)

Nagy, évtizedeken át dúló harc bajnokát szállítja át Charon a sötét vizű Styxen. A harc már régen szünetel, az ellenfél öt évvel előbb adta vissza lelkét teremtőjének, mint matuzsálemi korú ellenfele. Ma már bizonyos történeti távlatból nézzük ezeket a szörnyű küzdelmeket, és csodálattal, áhítattal, szeretettel tekintünk föl a harcok engesztelhetetlen két lovagjára, a két fiatalos hévvel harcoló öregúrra, akik évtizedeken át döngették egymás pajzsát, és nyugtalanították egymás álmát, nem hatalomért, nem anyagi javakért, nem is a harci dicsőségért, hanem a magyar nyelvtudomány szent igazságainak kiderítéséért. Harcuk nem gyilkoló fegyverekkel, hanem ceruzával, tintával, epébe mártott tollal folyt, és mennyi keserűséget okoztak egymásnak, mennyi kárörömöt - a harc szemlélőinek!

A harcot kemény idegekkel állta a két ellenfél, két szomszéd várnak, a Magyar Nyelvnek és a Magyar Nyelvőrnek félelem és gáncsnélküli lovagjai. Simonyi Zsigmond hatalmas monográfiáival: a Magyar határozók, Magyar kötőszók, Jelzők mondattana, Tüzetes magyar nyelvtan stb. stb. szerzett messze országokra szóló hírt, dicsőséget magának, Szily Kálmán egy nagy szellemi mozgalom, a nyelvújítás korának szótárával tette naggyá a nevét. Simonyi Zsigmond szerkesztette (Szarvas Gáborral) a Magyar Nyelvtörténeti Szótárt, és - micsoda diadalmenet volt az Akadémia gyönyörű könyvtárának méltóságos oszlopsorai és kék boltívei alatt, mikor sikerült az ellenséges várfalról egy téglát lebombázni: sikerült a Nyelvtörténeti Szótár egy-egy adatáról bebizonyítani, hogy hibás, helytelen az idézet, hiba van vagy magában az adat leírásában, vagy a mondat szórendjében, vagy a lapszámban.

Valóban gondolkodóba ejti az embert, hogyan volt lehetséges az, hogy a szótárírók és a szerkesztők a Nyelvtörténeti Szótárban oly rengeteg hibát ejtettek, amelyeket gondos, figyelmes másolás és lelkiismeretes ellenőrzés mellett el lehetett volna kerülniök. És bocsásson meg nekem a Nyelvtörténeti Szótár két nagy kritikusa, de ma sem tudom elhinni, hogy a Nyelvtörténeti Szótárban kimutatott hibák mind valóságos hibák. Hiszen régi magyar könyvekben egy és ugyanazon kiadás egyes példányai között szövegbeli eltérések vannak, és ha én az egyik példányból idézett adatot a másik példánnyal ellenőrzöm, könnyen bukkanhatok olyan eltérésre, ami hibának látszik. Így van-e, ahogy én gondolom, azt a változatok kérdésnek alaposabb tanulmányozása fogja eldönteni.

Szily Kálmánnak és lelkes táborának sikerült Simonyi hatalmas építményeiből sok falat lerombolnia, a főépületek azonban szilárdul állanak, mert nagy tudással, kitűnő anyagból vannak építve. Szily Kálmánnak és lelkes táborának az érdeme, hogy szigorú kritikával kirostálták adatai és elméletei közül a selejteseket, és épületeinek megbízhatóságát ezzel lényegesen fokozták.

*

Rákosi Jenő 1911-ben vagy 1912-ben - már nem emlékszem pontosan az évszámra (naplómba később jegyeztem föl), az Akadémia ünnepi lakomáján "az Akadémia legcinikusabb főtitkárára" ürítette poharát. Rákosi ezt tréfásan mondta, de komolyan gondolta. Talán fölösleges is megmondanom, ki volt ez a "legcinikusabb főtitkár" - hiszen a köztudatban a demokritoszi filozófiájú Heinrich Gusztáv valóban így is élt.

Pedig ez egészen helytelen megítélése volt Heinrich Gusztávnak, aki hitt a filológia szükséges és üdvözítő voltában, ötven éven át lelkes buzgalommal művelte a tudományt, egész életén át kutatta, nyomozta a német-magyar filológiai kapcsolatokat, és küzdött a filológus által elérhető külső elismerésekért. Szerkesztett tanügyi lapot, filológiai közlönyt, német nyelvű folyóiratot, amelyekben a magyar tudomány eredményeit mutatta be a külföldnek, nagy munkákat, filológiai cikkeket és bírálatokat írt, tanügyi bizottságokban, tudományos társaságokban, akadémiai bizottságokban mint elnök vagy előadó működött, az egyetemen lelkesen és lelkiismeretesen tanított, tanítványait tudományos munkásságra buzdította, fenntartotta velük az összeköttetést az egyetemen túl is, és kitűnő utódokat nevelt a germán filológia számára. Az az ember, aki szakadatlan filológiai munkában töltött el ötven évet, minden egyéb lehetett, csak cinikus nem. A cinikus megveti az ablaut-, umlaut-problémákat, Heinrich Gusztávnál komolyabban talán senki sem vette nálunk. És a köztudatban mégis úgy élt, mint a legcinikusabb főtitkár. Miért?

Két jelszava volt. Az egyik ugyanaz, ami a Görgey Arthuré: Fumigo mundum! (Nem törődöm vele, mit mond a világ), - csak éppen Heinrich Gusztáv ezt, sajátos, drasztikus modorában németül szokta volt mondani. A másik: Minima praetor non curat (apró-cseprő dolgokkal a praetor nem törődik). Parasztul egészséges gondolkozású, jó ízlésű ember volt, aki utált minden ünnepélyességet, természetellenességet, minden fellengősséget, minden affektálást, bombasztot és pózt. Őszinte, egyenes, szókimondó, szótartó, szinte a durvaságig nyers természet, akiből hiányzott minden pátosz és minden álpátosz. Az igazságot bátran megmondotta mindig, mindenkinek, és nem törődött vele, mint mond róla a világ, mit írnak róla az újságok.

Mint akadémiai főtitkárt ezek a tulajdonságok hozták ellentétbe elődével, Szily Kálmánnal, aki előtte 1900-tól 1905-ig töltötte be az Akadémia főtitkári székét. Mind a ketten rajongó szolgái voltak a tudománynak, de Szily Kálmán a földbirtokos magyar úr fia - az Eötvös Loránt-féle elvnek megfelelően - "mi tudósok arisztokraták vagyunk, és kötelezve vagyunk arisztokratikus viselkedésre" -, mindig nyugodt, méltóságos és előkelő volt, Heinrich - a Szily Kálmán meghatározása szerint - "frivolul" viselte magát, sőt sokszor "bursikóz"-módon intézte el a legkényesebb kérdéseket is. (A nagy purista nem talált megfelelő magyar szót ellenfele jellemzésére.) A "furor grammaticus" égette mind a kettőjük lelkét, és nagyobb diadalérzést keveset volt alkalmam látni, mint amikor Simai Ödönnek a Heinrich "Kazinczy tübingai pályaműve" című könyvéről szóló lesújtó bírálata Szily folyóiratában, a Magyar Nyelvben megjelent. Heinrich nyers, sokszor hihetetlenül indulatos volt, és a papiros nem bírná el azokat a kitöréseket, amelyeket mint az Akadémia főtitkára az Akadémia főkönyvtárnokának fejére szórt. Szily diplomata volt - így is emlegették többek közt -, és óvatos, diplomatikus lassú munkával, igyekezett lejáratni, megbuktatni, megsemmisíteni a "kivénült" főtitkárt. (Szily tíz évvel volt öregebb Heinrichnál.) És Beöthy Zsoltnak, meg a Beöthy-féle körnek a segítségével sikerült megbuktatnia Heinrichot az emlékezetes 1914. évi akadémiai nagyjutalomnál, aztán sikerült kibuktatnia a főtitkári székből is. A "cinikus" Heinrich szívére vette a dolgot, és a második bukásba hamarosan belehalt.

Néhányszor láttam őket, amint hófehér szakálluknál fehérebb arccal, remegő ajakkal, reszkető kezekkel, de még udvarias hangon beszéltek meg valami akadémiai közügyet, aztán Heinrich fölpattant, Szily vette kalapját, gyorsan kitipegett, és az Akadémia főtitkári irodája utána még percekig visszhangzott azoktól a féktelen kritikáktól, amelyekkel az Akadémia főtitkára az Akadémia főkönyvtárnokát illette.

*

Szily Kálmán tudományos pályafutását, mint fizikus kezdte meg. Külföldi tanulmányútja után tanársegéd, aztán a Felső Ipartanoda, később a József Műegyetem tanára lett. Fizikai kutatásainak eredményeit jelentékenyebb tudományos munkák nem jelzik de mint tanár nagy hatással volt hallgatóira, és a magyar mérnökök ezrei gondolnak hálával vissza mindig világos és mély tanításaira.

Tudományos pályája és érdeklődése azonban sajátságos, szinte példátlan elkanyarodást mutat. Mint a közművelődés lelkes apostola - a nagyközönség számára Természettudományi Közlönyt alapított, amelynek programja közérdekű természettudományi kérdések népszerű formában való ismertetése volt. A program szép volt, a cikkek jók voltak, csak éppen a magyar nyelvvel volt egy kis baj. Természettudományi szakkifejezésekre vagy nem csináltak még magyar szót, vagy valami lehetetlen formájú, torz, Bugát-féle nyelvújítási szót használtak, amelyeket a közönség sokszor még kevésbé értett meg, mint az idegent. Ezen a bajon - a magyar nyelv épsége és a magyar közművelődés érdekében segíteni kellett. És Szily Kálmán alkotó erejének javát egy nyelv megteremtésére szentelte, ami nagyszerűen sikerült is neki. Érdeklődése azonban ezzel más irányt nyert: fizikai problémák helyett nyelvtudományi problémák kezdték érdekelni. Ötvenéves korában végképpen lezárja fizikai kutatásait, és ettől kezdve - fiatalos hévvel szenteli magát új tudományszakjának, a magyar nyelvtudománynak. Itt rengeteg részletkutatás - különösen a szótörténet terén, és hatalmas műve, a Magyar Nyelvújítás Szótára teszi - nem sablon, ha azt írom: halhatatlanná nevét. Mert amíg a magyar nyelv életével, történetével fognak foglalkozni, Szily Kálmán művét kénytelen lesz forgatni mindenki, aki a magyar szavak története iránt érdeklődik.

Az Akadémia főtitkárává választott nyugalmazott műegyetemi tanár, az elméleti fizikának közel harminc éven át előadója átalakul humanistává, a - kanti értelemben vett etikai tudományok művelőjévé. Szaktudománya alig érdekli többé. A természettudós magyar szavak első előfordulásait keresgéli régi könyvekben, a régi könyvek forgatása történeti, irodalomtörténeti, könyvészeti és néprajzi problémákhoz, majd ezek megoldásához vezeti. Mint az Akadémia főtitkárának főszempontja a "magyar nyelv művelésére alapított tudós társaság" munkásságának, elsősorban az anyagi feltételeknek a biztosítása. Nem volt még egy olyan főtitkára az Akadémiának, aki az anyagi ügyeket annyira rendben tartotta, és az Akadémia munkásságának anyagi feltételeit úgy tudta biztosítani, mint ő. Utána az Akadémia egyre sorvadt, és - ha nem gondoskodnak idejében olyan adminisztrátorról, aki az Akadémia munkásságát biztosítani tudja (mert emberek tehetségétől függ az intézmények felvirágzása vagy bukása) - az Akadémia, mint könyvkiadó, hamarosan be fogja csukni a boltot. Mint az Akadémia főkönyvtárnoka a legideálisabb könyvtárnok volt. Bárki fordult is hozzá tanácsért, útbaigazításért, Szily Kálmán a legnagyobb örömmel állott rendelkezésére. Nem túlozok, ha azt mondom, hogy fiatal kutatóknak, akiket "uramöcsém"-nek szólított, egy-egy adat megkeresése érdekében heteken át bújta a könyveket, és az utolsó évtizedek tudományos műveiben sokszor olvashatjuk csillag alatt: "Szily Kálmán szíves közléséből van tudomásom a fenti adatról".

Széchenyi műveinek egyik legalaposabb ismerője. A Széchenyi-múzeum jórészt az ő buzgólkodására fejlődött az ország legelső ereklyemúzeumává. Az 1711 előtti régi magyar könyvekben jobb kalauz nem volt nálánál. Magyar urak, "nemesek", akiknek a családfáját kellett összeállítani, gyakran keresték föl, és Szily - aki kitűnő genealógus hírében is állott - sokszor adott nekik hasznos fölvilágosítást. A magyar codex-irodalomban senki sem tájékozódott jobban nála, és ebből a körből is több jeles értekezése őrzi emlékét. Ma, a tudományszakok specializálódása idején polihisztor, aki a természettudományok és a humanista tudományok minden ágában alkotott valamit. Mint szervezőerő a legnagyobbak közül való. Az ő agilitása teremtette meg a Természettudományi Társulatot és a Magyar Nyelvtudományi Társaságot, tudományos világunk két legvirágzóbb és legtermékenyebb társulatát.

Világfelfogásában a retrogradizmussal határosan konzervatív, ami egyébként élete utolsó éveiben, amelyek az átlagos emberi életnél hosszabbra nyúltak, természetes is volt. Az új irodalmi irányokat és törekvéseket, Ady Endrét és társait már nem értette meg, és a modern eszmék, irányok folyóiratait mélyen megvetette. Takarékosságával vagyont gyűjtött azoknak az intézeteknek, amelyeket alapított és vezetett, maga pedig puritán egyszerűségben élt, összeköttetéseit nem használta föl vagyonszerzésre, sőt élete második felében az a vagyon is elkopott, amelyet mint családi vagyont kapott kezéhez.

Igazi idealista, lelkes, önfeláldozó papja volt a tudománynak. Erős akarat, hatalmas munkaerő.

Emlékezetét hálás tudományos gárda őrzi.