Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - 6. folyt., vége.
21.

Két napig egészen magamra voltam hagyatva. Rosszkedvű voltam és nem találtam sehol a helyem, ahol megnyugodhattam volna. S még az éjszakáim sem voltak az enyémek. A napi gyötrődések után, amik testben és lélekben kimerítettek, legalább ha ezek az órák az enyémek lehettek volna. De most új szokásokat kezdett a nagymama, s ezzel az egész család éjszakáit tönkretette. Már évek óta feküdt az öreg az ágyban, s ez a tétlenség teljesen elválasztotta őt a ház többi embereitől. Nemcsak a sovány, lerongyolódott testében, de most már a természetében is egészen más volt, mint mi. Bennünket a napi munka és apró-cseprő bajaink estére holtfáradtan törtek be az ágyba, őhozzá pedig, aki nappal szundikálhatott, sehogysem akart eljönni az álom. És alig aludtunk el, hangosan nyugtalankodni kezdett.

Eleinte csak ide-oda dobálta magát a csikorgó ágyon, az edényével csörömpölt, aztán hangosan énekelni kezdett. Az óra elütötte az éjfélt, s ő mintha templomban lett volna, énekelni kezdte, kolduló, recsegő hangon a karácsonyi énekeket.

- "Pá-ász-to-rok keljünk fel,

Si-et-ve menjünk el -"

A fáradt nagy csöndbe először szinte valami rémítő, túlvilági szomorúsággal nyikorogtak föl ezek a hangok. Fölébredtünk, és nem tudtuk fölfogni, hogy mi történik körülöttünk.

- Mi az, mi történt? - kérdezte az anyám magából kikelve az ijedtségtől. - Gyerekek, ébren vagytok?

- Igen - mondtuk mind a hárman.

- Ugye a nagymama énekel? - kérdezte megint az anyám.

- Igen!

- Uram isten, hány óra lehet? Kelj fel, Lajkóm, ha mersz, nézd meg, mi történt!

Nem hittem a babonákban és nem féltem a kísértetektől, de ez most annyira furcsa és idegen volt előttem, nem mertem a sötétben megindulni. Kinyúltam az ágyból, s ruhámból előtapogattam a gyufát.

Tizenkét óra volt.

- Mit jelenthet ez? - kérdezte megint az anyám. - Valami történni fog!

- Ah semmi! - mondtam. - Most már égett a lámpa és komolyan és eltökélten nem féltem. - A nagymama már biztosan megint máshova akar menni, s most így akar megharagítani bennünket!

A lánykák kócosan, kiugró szemekkel ültek az ágyukban. A kisebbik szólni sem mert, de a Mariska, aki különben is kísértetlátó és babonás volt, siránkozón kérdezte:

- Mi fog történni, mamácska? Én úgy érzem, hogy valaki meghal!

- Hallgass csak, hallgass! - mondtam már dühösen. - Már megint boszorkány vagy! - álmos voltam és dühösített ez az egész komédia. Kint álltam a szoba közepén a lámpával, s az egész testem remegett a hidegtől.

- Valami történni fog - mondta az anyám. - Te hitetlen vagy, de még mindig beteljesedett, amit én éreztem.

Ő is fölkelt az ágyból, és a lámpával kimentünk a konyhába.

A nagymama hanyatt feküdt az ágyban, s a plafonra meresztett szemekkel még mindig énekelt.

- Mama, az isten áldja meg, mi történt magával?! - kérdezte tőle az anyám, és odament az ágyához, s mint az alvót megmozgatta. - Éjfél van, és az embereket nem hagyja aludni!

És az öreg csak nehezen hagyta abba az éneket, s mintha valóban álomból ébresztették volna föl.

- Mit akartok, gyerekeim? - kérdezte. - Mi van veletek, bogárkáim?

- Ne énekeljen! - mondtam kedvetlenül. - Mi egész nap dolgozunk és aludni akarunk!

- Énekelni? Hát elment az én eszem, hogy énekeljek?!

- Talán álmodott, mama. Forduljon szépen oldalra. - Az anyám sokkal szemben beszélt hozzá, mint én, megigazította a vánkosát, takaróit, és az egész testét oldalra fordította. - Álmodjon szépen! Nemsokára munkába kell mennünk, és oda van az egész éjszakánk!

S én már nem is tudtam csak egészen reggel felé elaludni. Szinte betegen és kedvetlenül mentem be a műhelybe. Egy katlanházon dolgoztam, de nemigen ment a munka. Két fiatal inas segített a szögecselésnél, módfelett ingerelt az ügyetlenségük.

- Tarts rá becsületesen, mert agyonütlek! - ordítottam. - A fene még a gyökerét is ennek az egész életnek!

Mennyivel jobb dolga lehet most a Rozsdának - gondoltam. - Ő szabad ember, s azt csinál, amit akar. - Azóta, hogy együtt voltunk a lányoknál, csak egyszer találkoztam vele, de hallottam, hogy még mindig nem dolgozik sehol. És azt is hallottam, hogy állandóan a Vörös lámpásban ül, mintha az lenne a második otthona. Ezt butának és utálatosnak tartottam, s talán ez volt annak is az oka, hogy elkerültem a Rozsdát. Én azóta feléje se néztem annak a háznak. Azóta leszoktam a magam kínzásáról, vágyaimat elvittem a Verához, s néha még megkívántam más idegen lányokat is, akikkel az utcán találkoztam, vagy akik ott bent ültek a finom szobákban, ahova dolgozni jártunk. De ezek előtt most még gyávább voltam, mint azelőtt. Kétféle embert ismertem magamban. Egy vágyakozó, durva kamaszt s egy félénk, szégyenlős fiúcskát. És ez nagyon jól volt, hogy majdnem mindig ez a látszatra gyöngébb volt bennem az erősebb. Ha a másik, a vad, az éhes csak egyszer is felülkerekedett, akkor bajok lettek belőle. Nem voltam hencegő a munkámban, de biztos, hogy becsületesen tudtam dolgozni. Nem voltam érzelgősen szerelmes, de követelődző és kíméletlen voltam a lányokkal szemben. Nem jött volna ki a számon, hogy "kezét csókolom", de valaki lánynak megfogni a mellét, megszorítani a karját, rácsapni a hátuljára, az nagyon sok mindennél jobban esett nekem. És úgy éreztem, hogy a lányok maguk sem haragudtak rám ezért a természetemért. A Vera egyszer azt mondta, hogy a cigánylányokat nehezebb elcsábítani, mint a városiakat, és ebben igaza is volt neki. A cigánylányok erősek és egészségesek voltak, azokhoz holmi boltoslegények nem tudtak közel férkőzni, azokat nem megcirógatni, hanem mint a virágzó ágakat, le köllött törni és kalap mellé szúrni.

A Verát megvertem a múlt este, hogy elment tőlem, de tudtam, hogy vissza fog jönni hozzám. Nehezen vártam rá, fájt utána az egész testem, de arra mégsem tudtam volna rászánni magam, hogy hízelegni, könyörögni menjek hozzá.

Vártam rá és nyugtalan és embertelen voltam mindenkivel szemben.

S két nap múlva a mester egyik gyereke belopózkodott a műhelybe:

- Lajos! - mondta. - A kapuban vár egy cigánylány, azt üzeni, hogy menj ki!

Tudtam, hogy ő az, és nem törődtem azzal, hogy valaki meglát, kimentem hozzá.

- Haragszol még? - kérdezte. - Ha haragszol, akkor elmegyek megint!

Egészen rendesen fel volt öltözve, a nap sütött rá, és olyan volt, mint valami szép, barna bőrű fa.

- Bolond vagy! - mondtam nevetve. - Én nem is haragudtam!

- Akkor csókolj meg!

- Itt az utcán?

- Csókolj meg, ha nem haragszol!

Nem tudtam ellentállni, megcsókoltam.

Boldog volt és nevetve beszélt:

- Milyen csacsi lakatos vagy te! Ha nem lennél ilyen bolondos, akkor már nem is szeretnélek!

Hallottam a nevemet kiabálni. A gyerek, aki az üzenetet hozta, az anyjának is elmondta azt, s az asszony most mint a sárkány csatázott az udvaron.

- Menj, menj! - mondtam a lánynak. - Ha kijön, fellármázza az egész utcát. Estére várj meg az iskola sarkán!

Az asszony a konyhaajtóban állt és kiabált. A gyerekei mind ott voltak körülötte, mint valami vércsét látó tyúk körül a csirkék.

- Várj, te szégyentelen, várj, elmondom az anyádnak! Erre nevelt fel szegény, ezért vesződött veled, hogy leadd magad ilyen szeméthez?! Tudd meg, ha még egyszer idejön, kiforrázom a szemeit!

Csak hagytam, hogy kiabáljon. Mit érdekelt engem az ő szitkozódása. Ha az ő lányával beszélgettem volna a kapuban, akkor most biztosan minden jó lenne. Két inast odaállítottam a katlanházhoz, ütötték a kongó, vastag pléhet, s az ördög sem hallhatta meg többé az asszony piszkolódását.

Elment a műhely előtt és befenyegetett.

- Várj, te kutya, te háládatlan!

A mester egész inaskodásom alatt talán kétszer se mondott nekem ilyesmiket, s ha most mondott volna ilyesmit, alighanem visszabeszéltem volna neki, vagy talán elmentem volna, nem törődve azzal sem, hogy maholnap úgyis itt van a szabadulásom ideje. De ennek az asszonynak a pörlekedése miatt a kisujjamat sem tartottam volna érdemesnek meggörbíteni. Dolgozni, dolgozni, hogy minél előbb itt legyen az este.

Nyolc óra után az iskolasarkon találkoztam Verával, sokáig együtt voltunk, s minden bajomat elfelejtettem.

Másnap este nálunk voltak a rokonaink. Én későn mentem haza, akkor már nagy volt a dohányfüst, s a férfiak ütötték a feleségük hátát, mintha asszony helyett valami bőrdarabot tartottak volna az ölükben.

- Látjátok ezt a gyereket? - mondta az anyám. - Mindig ilyenkor jár haza!

- Hát mit csináljak itthon? Üljek itt a lánykák között?!

Leültem az asztal végére, anyám elém adta a vacsorámat, és kényelmesen ettem.

- Igaz, hogy te már nagy gyerek vagy, Lajkó! - komolykodott a Gizi néni -, de bizony még ráérsz megkezdeni az éjjelezést!

- Hát hol van még az éjjel? Tizenegy óra! Csak a nagymama ne énekelne reggelig, akkor minden jól volna!

Az asszonyok most erről kezdtek beszélgetni. A nagymama aludt, s ők összedugott fejjel sugdostak az ágya előtt.

Mihály bácsi közelebb húzta hozzám a széket:

- Vannak-e még galambjaid? - kérdezte. - Máma egy altiszt megszólított, hogy kérdezzem meg tőled, vannak-e blondineljeid, kicserélné valamivel.

- Az már nincsen, van még három kék purclim és két fehér törököm. Nagyszerűek, ha akarja, eladom neki az egészet. De cserélni, köll már a fenének!

- Nem is valók már neked ezek a dolgok. Itt vagy a szabadulás előtt, ha készen leszöl, majd csak valahogyan behozunk a vasútra. Aki szereti a mesterségét, az mindig meg tud élni belőle.

- A vasútra? - mondtam. - Nem sok kedvem van a vasútra menni. Nem azért tanultam ki a mesterségemet, hogy most eltemessem magam. Szeretnék kimenni a világba. Vannak nagyvárosok, nagyüzemek, gyárak, amiket még nem is láttam, ott szeretnék dolgozni.

Az anyám is meghallotta, amit mondtam, kétségbeesetten lamentált.

- Otthagytad az iskoládat, és halálosan elszomorítottál bennünket, s most el akarsz menni világgá, hogy egészen elveszítsünk! Ezért neveltelek föl, hogy most itthagyj magamra, mikor már segíteni tudnál rajtam!

- Maguk már lassan megöregszenek, s egészen másképp látják az életet, mint én! De én nem lehetek mindjárt olyan öreg, mint maguk. Tanulnom és próbálnom kell a világban, hogy egyszer becsületesen meg tudjak nyugodni.

A Mihály bácsi azt mondta:

- Én a gyereknek adok igazat! Próbáljon! Tanulja meg, hogy milyen az élet, ő okos gyerek, nem kell félteni. Egyszer, ha visszajön, rendes, értelmes ember lesz belőle.

Az anyám nem tudta mindezt megérteni.

- A mai gyerekek mind ilyen háládatlanok! Alig várják, hogy lehulljon róluk a tojás héja, elröpülnek, mint a madarak.

- Majd visszajövök, mamácska, s akkor majd meglátja, hogy milyen jó dolga lesz mellettem. Én nem magát akarom elhagyni, hanem szeretnék kicsit élni magamnak. Látni és tapasztalni akarok.

- Jól van öcsém, ha úgy érzed, hogy menned kell, csak menj! - mondta a Mihály bácsi. - Az ember járjon a végére minden kíváncsiságának. Próbáljuk megszerezni azt, amiről úgy érezzük, hogy még hiányzik nekünk. Addig úgysem tudunk nyugodtan elaludni, amíg úgy érezzük, hogy táncolni szeretnénk.

Örültem és messze utakat láttam magam előtt.

- Gizkám, galambom! - szólt most a Mihály bácsi a feleségéhez. - A Lajkó elsején eljön velünk a bálba! mit szólsz hozzá?

Az asszony megint gyáva és akadékoskodó volt:

- Nem lesz ez furcsa, hogy egy inas bálba járjon?

- Ki szólhatna valamit, ha ő az én rokonom? Jól van öcskös, készülj el, velünk jössz! Sohse félj attól, hogy ki mit szól a dolgaidhoz. Az a fő, hogy neked kedved legyen hozzá!

- Elmegyek - mondtam. - Van ruhám és pénzem is lesz akkorra!

Ez az este sokat jelentett az életemben.

Anélkül, hogy különösebben készültem volna rá, látnom és éreznem kellett, hogy szinte máról holnapra mélyebben kerülök bele a világba. Mintha csónakon lettem volna, de maga a csónak már nem a fűzfabokros folyókon, hanem magán a nagy, ismeretlen tengeren úszkált. Az élet többé nem üres játék a számomra. Egyre inkább arra a pontra érek, ahol a játék harccá változik, s ezután mindannak, amit teszek, kell, hogy valami megkülönböztetett értelme legyen.