Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám

Gyergyai Albert: Schöpflin Aladár

Három regénye, melyek közt az első még a háború végén íródott, s a legújabb, Kitli János, nemrég hagyta csak el a sajtót, amellett kötetben kiadatlan s lapokban szétszórt novellái immár teljes képet adnak a szépíró Schöpflinről. E kép első felvázolása nem lesz tán haszontalan kísérlet, nemcsak egy vonzó írói egyéniség ugyancsak vonzó megnyilatkozása miatt, mert bármily kezdetleges is a vázlat, valami mindig maradhat benne az eredeti szelleméből, s akárhány kritikai mű főképp ennek köszöni kedveltségét - hanem, mert Schöpflin regényei sajátos, szinte megvesztegethetlen, s mindenképp tanulságos fényt vetnek a regény, a társadalmi regény hirtelen felvirágzására, s nem kevésbé hirtelen megfonnyadására, s végül, mert Schöpflin kettős pályája igen könnyű és hálás talaj bizonyos örök babonák s kávéházi közhelyek felburjánzására, amelyeknek irtása elsőrangú nobile officium. Ilyen közhely többek között, s éppen Schöpflinnel kapcsolatban, a kritikus és a szépíró antagonizmusa, ez viszont csak egyik arca annak a furcsa, formulahajhászó, merészen általánosító, s naivul mechanizáló folyamatnak, amely, hála a restségnek, az egyszerűsítő kedvnek, a megszokás hatalmának, a szólamok hatóerejének, s talán, nem utolsósorban, a művészetben is dúló programláznak, az irodalmi élet teljét, a művészi fejlődés milliónyi változatát, az alkotás és a lélek legrejtettebb bonyodalmát holmi goromba általánosításokkal, s kátékba való közhelyekkel hengeríti laposra. Aki, költő létére, prózát, regényt, korrajzot mer írni, annak e vakmerő kihágását, eleve, vagyis: olvasatlan, kísérletnek, eltévelyedésnek, s legjobb esetben "lírának", megint csak lírának minősítik. Jaj annak, aki pályája kezdetén idegen művészetekbe mélyedt, s fordításban, tanulmányban számolt be ilynemű élményeiről, hiába tér el első mintáitól, hiába alkot újat és rokontalant, az úgynevezett közvélemény nem azért tanult, hogy felejtsen, s mindig fejére olvassa majd angol vagy francia kedvteléseit. Hát még, aki ifjúkorát nem a szent Bohémia berkeiben, hanem a Tudomány-egyetemen, sőt: az Eötvös-Collegiumban tölté! írhat az prózában vagy versben, harsoghat roppant epopaeákat, álmodhat ősi misztériumokat, a tanulmányok gyalázatát semmi se moshatja le róla, s "tanár" marad, így állítják, még akkor is, ha forradalmár! Aki meg elmúlt negyven- vagy ötvenéves, az már "újat" úgysem adhat, így hát nem is haladhat a korral, legjobb ha hallgat, hogy elfelejtsék, vagy ha hasznos himnuszokat szentel annak az új generációnak, amely az előtte-járót csak lépcsőül, mérték-képpen, en repoussoir tűri meg... Igaz, a példák mást mutatnak, igaz, hogy legnagyobb írónk, írástudónk, ma is, mint tíz vagy húsz éve, a Midás király hatvanon túl járó s ma is töretlen művésze, hogy csak nemrég jelent meg az új magyar társadalom kínosan pontos, víziós hevületű s japánosan aprólékos rajza, oly költőnek tollából, aki méghozzá kritikus is, vagy ha a külföldi példa döntőbb: Proust rég elmúlt negyvenéves, amikor kiadta nagy regényét, Spitteler túl az ötvenen ért el az Olymposi Tavasz magasára, André Gide ugyan micsoda? költő? kritikus? regényíró? annyi biztos, hogy művész, mégpedig a legjavából, Bourget írói arcképeit éppúgy ismerik s élvezik, mint akár legjobb regényeit, s hol a nehézkesség nyoma Pierre Benoît mulattató, hetyke és súlytalan regényeiben, aki pedig történész, tanár, s az École Normale volt növendéke, ami, viszonylag és a franciáknál, még az Eötvös-Collegiumnál is gyanúsabb... Dehát mindez csak holmi példa, s mennyivel szebbek a kész normák! Mit Gyulai, mint Babits! a kritikus nem alkotóművész, a kritikus nem szépíró, maradjon hát a mestersége mellett, dicsérjen, szidjon (de inkább dicsérjen), jutalmazzon, osztályozzon, s szaporítsa, ez a főcél, a kényelmes formulák s a megnyugtató közhelyek sokadalmát... Naiv és örök gimnazistalelkek, akiket mintegy végképp megbűvölt a retorika s poétika iskolai elmélet-kincse, s azt hiszik: héroszi tettet végeznek, ha cáfolgatják régi leckéiket (amikor egyszerűbb volna, ha elfelednék) - naiv lelkek a kritika és az alkotóművészet viszonyában egyfelől a tanultságot, szerzett tudást, olvasmányt, a gépies anyaghalmozást, a sok könyvnek egy könyvvé tákolását, másfelől korlátlan feltaláló kedvet, szűzi ignorantiát, s a semmiből mindent-teremtést értékelik, aminek első s kézenfekvő következményei, hogy a teremtés kizárja a tudást, az alkotás feltétele a tökéletes tudatlanság, a teremtés öntudatlan, önkívületi, víziós, viszont a tanulmány meddővé tesz, s a kritikus munkássága nem más, mint született meddőségének műveltséggel való kendőzése...

Schöpflin egész pályája eleven cáfolata e formuláknak. Minden írása - tanulmány vagy regény - egyazon alkotókedv megnyilvánulása. Nincs itt ugrás a sötétbe, holmi műfaji kirándulás, vagy, képletes nyelven szólva, hernyóból pillangóvá vedlés (amely esetben a hernyó csakis a kritikust jelképezheti). Schöpflin a művet és a művészt egymásnak közvetlen viszonyában, gyökerestül, érzékelhetőleg, életjelenségként szemléli, s ily módon, megmerevítésük helyett, fokozottabb életre kelti őket, e tekintetben egyedül áll a mai magyar kritikában, éppoly távol azoktól, akik, mint Schöpflin maga mondja, a kritikát fémjelzett tantételekben, s a hibák és erények pontos méricskélésében látják, mint azoktól, akik, jó szem és érzékenység híján, rapszódiákba, Gesamtkunsba, történetfilozófiákba takaróznak, s egy dal, egy kép, egy vers magyarázatára nemcsak mind a kilenc Múzsát, hanem az egész világtörténetet is mozgósítják... A "Magyar Írók" akárhány szép lapja olyan, mint egy eleven novella, az egyikben a régi Pestnek vidékies egyhangúságával, a másikban az alföldi város keleties lomhaságával, s mindegyik mintegy háttérként simul egy-egy költői életsors köré. Gondoljunk Baksay paplakára, vagy a nemesi költőnek, Bárd Miklósnak úriházára: a részletek rendezése, az arányok megosztása, egyes tények hangsúlyozása, s az alakok beállítása mindenütt oly élethangulatot áraszt, aminőre, Schöpflin előtt, talán csak Gyulainál van példa, Vörösmarty édesanyjának, vagy Katona letörésének, vagy Arany gyermekségének rajzában, s amit bátran nevezhetnénk a tények, az adatok, a teorémák életének, a logika, a józanság, az értelem és a tudás költészetének. Megfordítva: Schöpflin regényei, olykor, s tán legjobb részeikben, egy pártatlan történész meggyőző tanúságaképpen hatnak, aki közvetlen szemlélet alapján, szigor és érzelgés nélkül ítélkezik. Legelső s leglüktetőbb regényének a művész, egy vidéken élő művész a hőse, s e művész polgári helyzete, hivatásáért való vergődése, s a polgári jólétnek a művészetért való elvetése a fő témája. Egynémely átmeneti fejezet, már csak céljánál fogva is, amely főképp abban áll, hogy nagyjában elmesélje a regény megindulása előtt, vagy a regénnyel párhuzamosan történteket, s épp ezért mindent csak pár vonással, s nagy általánosságban vázolhat, egynémely ilyen fejezet (mint Vaymár Sándor pesti ifjúsága, a Piros Ruhás Nő elején), éppoly eszközökkel készült, éppoly hangú s tán hitelű, mint egy-egy történeti életrajzé. Amellett egyes regényepizódok mintha csak illusztrációk volnának a tanulmányok egy-egy tételéhez: a felvidéki tanárság lélekrajza, amelyre Mikszáth tanárfigurái adták meg Schöpflinnek az indítékot, ezek a furcsa kabinetfigurák, tanult, sőt többnyire tehetséges, de fejlődésükben megrekedt emberek - vonásról vonásra megelevenednek Vaymár kollégáiban, a "disznólkodó" Mocsáryban, a nagyképű igazgatóban, s főképp az öreg Mányokiban, akinek tébolya, tudománya egyformán intőjelül szolgál a lemondásnak és a nagyravágyásnak... Vagy például Mikszáth első, ifjúkori parasztrajzainál, Schöpflin ugyanolyannak látja az író és alakjai sajátos lelki kapcsolatát, mint "Mossóczy Pál szép nyarában" a kisbáró és az ispán barátságát: itt is, ott is az úri fiú érintkezik a paraszttal, fesztelenül, szeretettel, s mégis bizonyos távolságból. Ha tehát Schöpflin e megfigyelése regényben s tanulmányban is helyet talál, vagyis élmény és olvasmány egyformán serkentette az alkotásra, kérdés, megállapítható-e, s jelenthet-e valamit annak a megállapítása, hogy vajon az irodalom irányította-e az élményt, vagy a gyermekkor élménye táplálta-e az irodalmat? Azaz: hol az a bizonyos határ az emlék öntudatlansága és az öntudatossá vált, vagyis irodalommá emelt emlék között? Lehet-e korlátok közé szorítani a lélek ama rugalmas tevékenységét, amely mindennek kitárul, s mégse fogad magába mindent, ezt kiveti, azt megtartja, ezt akarja, azt csak tűri, s amelyet talán, jobb szó híján, temperamentumnak nevezhetnénk? Nos hát, Schöpflin temperamentuma, akár könyvekből táplálkozik, akár regényeket épít, lényegében ugyanaz.

Bizonyos mélyről fakadó, s mintegy veleszületett higgadtság, nem az a fáradságosan szerzett s erővel féken tartó objektivitás, amely érzékeny s forrongó kedélyeknek mintegy páncéltakaróul szolgál, nem is az a választékos, inkább csak modorbeli mértéktartás, amely a külső csiszoltságnak, az úri egyensúlyozottságnak velejárója, s még kevésbé az a bágyadt, kissé lomha egykedvűség, amely soha, semmin fel nem indul, mivel önző békéjén kívül minden más iránt közömbös. Schöpflin nyugalma tényleges, titoktalan nyugalom, melegség, láz és líra nélkül, józanság híján minden vaskosságnak, amely, olykor, polémiákban, bizonyos férfias eréllyé feszül, s itt-ott, drámaibb helyzetekben, érzelmi reflexióvá olvad, főképp első regényében, ahol még szemmel látható birok folyik a nyersanyag bősége és az alkotó forma között. "Türelem, méltányosság, bizalom": ezek, Molitorné szerint, a jó élet feltételei, s e rokonszenves Molitorné, aki a Piros Ruhás Nőben a művészlelkű Vaymár Sándor s "úricseléd" felesége, vagyis a művészet és társadalom között állandó ütközőként szerepel, nemcsak mint a regényben mondják, "a jóság, az okosság és a bölcs kompromisszum szelleme", hanem talán, alapjában, magának Schöpflinnek is serkentője... Jóllehet egy táborban harcolt az új magyar irodalom, s az új regény elsőivel, s valóságos keresztapja s állandó panegyrikusa Móricz Zsigmond és Kaffka Margit első, nagyobb műveinek, egyáltalán nem olvadt fel, temperamentumának hála, a feltétlen magasztalás vagy az utánzás tüzében. Mint kritikus, szeretettel, de azért elfogulatlanul nézi a Sárarany vagy az Isten Háta Mögött féktelen s lázadozó világát, s a vidéki diákélet keserű rajzával kapcsolatban, őszintén s kertelés nélkül vallja, hogy míg Móricz mindenbe, tehát iskoláskorába is beleviszi pattanásig feszülő indulatát, benne, Schöpflinben, ha e korra gondol, csak szeretet, csak gyöngédség, s némi komikum ébredezik - amiről Mossóczy Pál is tanúskodhat. Ugyanígy, Mária éveiről vagy a Színek és évekről szólva, bámulattal említi meg, bár nem minden idegenkedés nélkül, Kaffka sajátos zsúfoltságát, szavai ömlő záporozását, a szavaknak enyhítő, mámorító, megváltó, s itt-ott már modorossá váló túlbecsülését, az asszonyi teremtőkedv szavakban való széjjelpazarlását - mikor a szó, Schöpflin szerint, magában véve nem rejt életet, s mikor a beszéd arra való, hogy mint egyik regényében mondja... "öntudatossá tegye, belevigye a realitás világába, amit az érzés, a gondolat kóválygó homályossággal életre hív benne..." A kritikus érzi, látja, szeretettel magyarázza, esetleg, mással szemben meg is védi pályatársai "túlzásait", azonban többre nem hajlandó, többet nem várhat tőle senki, többet, ha tudna, sem tehet, mert önmagát megtagadná, másokon viszont nem segítne. Az igazi kritikus helye Philinte-é Alceste-tel szemben, vagy Horatio-é, Hamlet mellett: barát, kísérő, közvetítő, akinek rokon élete külön, bár párhuzamos pályán halad, vagy talán még helyesebben, viszonylagos nyugvópont, az örökké keringő s nyughatatlan bolygók között, mintegy a pályák kereszteződésén - s talán ezért is lett Schöpflin az új magyar irodalom legvérbelibb kritikusa... Legszebb írói arcképei az elegáns Lovikról, a szeretetreméltó Heltairól, az örökvidám Mikszáthról szólnak, viszont a sokkal bonyolultabb s inkább befelé élő Babitsról többé-kevésbé általános, s itt-ott elmosódó képet vázol, mivel egész természeténél, s épp ezért módszerénél fogva, szívesebben pihen meg, akár egy francia elődje, az enyhébb fekvésű halmok, a "coteaux modérés" tövében... Regényei, hasonlóképpen, csak súrolják az örvényeket, egy zökkenő, egy perc feszültsége, aztán megint nyugalmas siklás az élet mindennapi vágányán. Hangban, mesében, jellemzésben semmi túlság, semmi féktelenség. Csupa kerek, kitűnő szerkezet, bámulatos gazdasággal felépítve: a Piros Ruhás Nő cselekménye egyetlen nyár, egyetlen kép, s egyetlen ellentét köré csoportosul, Mossóczy Pál szép nyara még csak egy hónapig se tart, Kitli János egész "szerencséje" egy kis kirándulás a nagyvilágba a fűszeresbolt pultja mellől, s ugyanoda visszatérve... Kitérésnek, kalandozásnak, aprólékos lélekrajznak, holmi színes hangulatnak sehol semmi nyoma, se hajlandósága, a mese bizton halad tovább, egyenletesen, fel nem tarthatón, s mintegy a logika fonalán. Világos, tágkötésű mondatok, cicomátlan periódusok, minden sor és minden lap egy-egy újabb s előre várt lépés az előre látott cél felé, szabályos menet, egyféle táj, semmi váratlan, se veszedelmes. Sehol semmi tobzódás, a schöpflini szavaknak mozgékony, dolgos seregén nem fog sem a széphangzásnak, sem a lírai ritmizálásnak kísértése, a józanság ismeri bár, de azért, vagy: épp azért nem vállalja az alkotókedv kicsapongásait, a szószivárványt, a hangulat mámorait, a kalandok halmozását, s a mániákus keresgélést a lélek furcsa, homályos útvesztőiben, s megmarad rendes magatartásában, amely az egyszerűséget olykor már a pongyolaságig s a nyílt egyenességet nem egyszer a merevségig hangsúlyozza. Semmi művészi modorosság: maga a mindennapos társalgó hang. Semmi egyénieskedő modor: Schöpflin úgy ír, amint beszél, s úgy beszél, mint a művelt ember, akiben kor és tapasztalás, környezet, ízlés és tanultság szerencsés összhanggá olvad, s akiből, ha író nem lesz, akár elsőrangú bíró, akár kitűnő kutató válhat, mert dolgokat s embereket józanul tisztán, logikusan szemlél, sine ira et studio. Minden tanult és eszes ember, mondja Taine egyik levelében, írhat egy-két jó regényt, ha egybegyűjti tapasztalásait, mert hiszen mi más a regény, mint egy jó csomó tapasztalat? - s egyben utal az angolokra, akiknél szinte mindennapos egy-egy jó regény vagy útirajz. Igaz, hogy Taine egyetlen regénye, ha Graindorge-ot nem számítjuk, örökké töredék maradt, de ez semmit sem változtat e regényelmélet tanúságán. Következőleg: semmi regényesség, mert hisz minden: "tény" és "tapasztalás", minden megtörtént vagy megtörténhet, nincs szükség bonyolult mesékre s romantikus héroszokra - s csakugyan Schöpflin regényei tökéletes példányai a Taine-féle tapasztalati, egyszóval regénytelen regényeknek. Legfeljebb a témáik válnak ki a mindennapiságból, ez bennük az a "csodálatos elem", az a deus ex machina, amit a neoklasszikusok lélektannal füstöltek ki antik tárgyú drámáikból, s amit Schöpflinnél, s nemcsak Schöpflinnél, a mindenható környezetrajz hangol a mindennapiság tónusára. Így a Piros Ruhás Nő egyrészt a meg nem értett asszony, másrészt a vergődő művészlélek története, csakhogy a hősnő igen higgadt, jóvérű vidéki úrihölgy, akinek minden regényessége a közepesnél jobb zongorázásában, kissé feltűnő ruháiban, s elvált állapotában rejlik, a hős pedig törekvő, bár kissé erélytelen rajztanár, akit fojtó környezete, szerelme, s családi viszályai egészen az öngyilkosságig űznek, de aztán elül minden vihar, győz az élet jobb belátása, és győz a jó Molitorné, ennek az életfelfogásnak rokonszenves szimbóluma. Mossóczy Pál szép nyarában látszólag még regényesebb a helyzet: hisz itt a nép feltörekvő fiát a várúrnő szerelme boldogítja - csakhogy a Schöpflin bénédict-je igen jámbor lutheránus diák, aki maga se tudja, hogy jut egy unatkozó szépasszony kegyeihez, s aki, mire magához térne, máris visszahullt a hétköznapba. S Kitli János, ez a mesebeli herceg, akinek a szerencséjét csak mennyei együgyűsége múlja felül, s akiről épp ezért azt várhatnók, hogy végképpen elmerül a mai rossz üzelmek iszapjában, s áldozati báránya lesz egy minden rendet felrúgó s öngennyében fetrengő világomlásnak - Kitli János alig érzi s talán csak álmodja kalandjait, idejekorán visszatér a rendes élet jászolához, amelyet a fűszeresbolt és a manikűrös kisasszony képvisel, és így a drámai korkép idillé, erkölcsi mesévé, szelíd családi képpé enyhül. Nincsenek "drámák": a józan élet nem tűri a rendellenességet. S nincsenek hősök: Schöpflin alakjai békés, lágy, ártalmatlan lények, híján minden akaratnak, minden belső elszántságnak, mintha mindent kívülről kapnának, sorsot, jelleget, életformát, érzelmi vagy cselekvő indítékot, semmi indulat se hajtja, minden kis szél megrezdíti őket: apró becsvágyak, lanyha erotika, s főképpen s mindenekelőtt a környezet hatalma. Nem hősök, hanem csak bábok, külső erők eszközei, polgárok, társadalmi képződmények.

Schöpflin állandó témája, talán legmélyebb élménye, s ha helyénvaló, vele szemben, az ily parádés szó használata: valóságos és egyetlen víziója a Társadalom. Hogy ez az élmény hogy született s hogy úrhodott el más élményeken: oly kérdés, melyre egyetlen válasz helyett biztosabb s tanulságosabb a találgatás. Minden író magán hordja legelső környezete jelét, faluja zárt magánvalóságát, vidéke sajátos tájszólását, a szülei ház morálját, sokszor a környezet nyomását, valami szép lázadást, egy baráttól eltanult, vagy könyvből merített ideált, amit aztán, lassanként s öntudatlan, világképpé tágít műveiben. Így hordhatta magában Schöpflin vidéki környezete emlékképét, azét a külön világét, amelynek szívós életrendje - impérium az impériumban - ma is valami ősi tagoltságon, öröktől való konvenciókon s hallgatagon elismert kasztokon és céheken nyugszik, s amelynek kandi ablakai között senki sem élhet más életet, mint amit környezete ráparancsol. Amellett Schöpflin első ifjúságát, vagyis legfogékonyabb korát, a béke ama éveiben tölté, mikor a magyar társadalom, jobban mondva a középosztály, mintegy először eszmélt arra, hogy eleven, organikus, külön törvények szerint élő egység, hogy fejlődése, működése új tudománynak szolgál alapul, sőt, ami nem az első példa új fogalmak s felfedezések kissé sietős hirdetésénél - hogy a történeti élet, a kultúra jelenségei, s az egyéni tevékenység legkülönbözőbb ágai, csupán a kor, a környezet, a társadalom függvényei. Az irodalomtól, elsősorban, az új társadalmi regényt kérték számon, s maga Schöpflin volt az első, aki, ez új tudomány új századot hirdető szemléjében, Móricz és Kaffka első regényeit épp ebből a szempontból értékelte. Íróban s műben, Schöpflin maga mondja, társadalmi gyökereik megkeresése a fontos, s bizonyos, hogy regényei, alakjainak problémái, lélekrajz, stílus, belső forma, a társadalomtanon alapulnak. Igaz, nem Schöpflin az első, aki ennek a felfogásnak ilyen nagy fontosságot tulajdonít, a környezet gondos rajzát, a társadalmi osztályok küzdelmeit, a társadalmi törvényeknek szinte kínos tiszteletét akárhány regényírónál megtaláljuk, s legalább száz esztendő óta mi sem olyan szapora s magától értetődő műfaj, mint a társadalmi regény. Csakhogy míg a legtöbb író támasztéknak, háttérnek, keretnek használja a társadalmat, akadálynak, amely körül szenvedélyesen csapkodhatnak az egyéni akaratok hullámai, vagy alapnak, amelyen egész nemzedékek megférhetnek - Schöpflinnél a társadalom önálló és állandó téma, az író egész világképe, kizárólagos hatalom, amely kedvére alakítja a sorsokat, egyéneket, külső és belső életformákat, s amellyel szemben meddő és ésszerűtlen minden bírálat vagy lázadás, mivel éppoly szükségszerű és éppolyan ellenállhatatlan, mint a természet örök törvényei, s az írónak feladata, hogy hatásait, változatait híven és nyugodtan följegyezze. Olyan ez, mint a tájkép fejlődése, lassú és fokozatos leválása a figurális képek hátteréről: a regény, az ősi regény vajmi keveset törődhetett a társadalmi alakulatokkal, s minden korrajznál többre tarthatta a mesét, az illúziót, a helyzetek, hangulatok és érzelmek változatosságát, s a társadalom, amelynek tudománya sem oly régi, mindössze néhány évtizede szolgál egy külön regényfajta jelzőjéül.

Melyek hát Schöpflin problémái?... Vaymár Sándor, a Piros Ruhás Nő hőse, a mai társadalmi élet két formája közt ingadozik: egyfelől a rendes otthon, biztos kenyér, tisztes foglalkozás, a művészetnek alkalmi, s mellékfoglalkozás-szerű megtűrésével, másfelől a művészpálya bizonytalan homálya, veszedelmei s társadalmatlansága, a polgári lét vagy nemlét kérdése ez, a társadalom szervezettebb, a művészet vágya vehemensebb, s bizonyos, hogy az előbbi győzne, a Piros Ruhás Nő szerelme, az öreg művész biztatása, s főképp az író akarata nélkül, akinek élménye s művészléte nem tűrhette a művészet legyűrését... Kitli János életcélja a fűszeresüzletből az úri társaságba jutás, s hogy e célját el nem éri, s visszatér eredeti légkörébe, annak talán, elsősorban, nem annyira gyöngesége s nem is csalárd környezete, mint inkább az a körülmény az oka, hogy társadalmi becsvágyait nem lehet s nem is érdemes megvalósítani, a legelső feltétel: a társadalom hiányában - mert hisz a vendéglői pompa, az uzsonnák Gerbeaud-nál, a pazarló tétlenség s az egész, máról holnapra való élet csak pótlói, kendőzői a széthullott társadalomnak, megannyi feloszlási tünet egy rohadó organizmus testén, s mit ér, az ilyen ténnyel szemben, a gyökeretlen dúslakodás, a jövőtlen szerencse, tiszavirág-diadal, amely munka nélkül termett és nyom nélkül távozik? Vagyis, ha van "tanulsága" ennek a mai mesének, az talán nemcsak az lehetne, hogy szebb a daróc, mint a bársony, hogy jobb a petróleumlámpa mellett, mint a csillár fényénél, s hogy az igazi boldogság a kunyhóban lakozik, nem pedig a palotában - mert hisz ez nem is nagyon igaz, s Kitli János sorsa sem erről győz meg, hanem negatív következményképpen, hogy a fölfelé törekvés, a társadalmi életnek ez a legfőbb hajtóereje, ma teljesen a véletlent, a vak véletlent uralja, útja-célja kivetődött az egyéni logika és a társadalmi rend vágányából, a társadalom, mint norma megszűnt, s az új anarchiában nincs más, mint az öröktől való ember és a kalandok végtelenje... S a társadalmas világlátás talán sehol sem oly teljes, mint Mossóczy szép nyarában. Ez Schöpflin legformásabb könyve kellemes, kissé masszív építmény, valami vakációs ízű napsütésben. Témája ismert s mindig új: az első nagy szerelmi élmény, a kamasz és az érett ember sajátos erotikája, a félszeg diák rajongása a nagyúri, öntudatos, s elérhetetlennek vélt asszonyért, a kikerülhetlen kastély-idill, aminőt akárhányat olvashattunk. Mossóczy Pál esete teljesen társadalmi érdekű: az író nem az élmény külön ízét, nem a két életkor találkozását, hanem szinte kizárólag a báróné s a szegény diák társadalmi viszonyát hangsúlyozza, s mindenki, a hús, az író, s ily módon az olvasó is természetesnek tartja, és belenyugszik, hogy a társadalom rendje erősebb az ábrándoknál, s hogy az osztálytörvények győznek az érzékek szeszélyein. Mi történne azonban, ha Mossóczyt elragadnák érzékei? ha engedne vágyainak, hivatkozna jogaira, s a megfutás kényelmét feláldozná egy szép veszélynek? Mi történne, ha Kitli János idő előtt magára eszmélne, mielőtt végképp kifosztják, s miután beleszeretett az ál-bárónőbe? ha nincs mellette a manikűrös leány, mint Vaymár mellett a pirosruhás asszony?... Mindegyik regény felborulna, mert szerkezetük ereje hőseik gyöngeségén nyugszik. A társadalmi világlátás csakis típusokat ismer, amelyek a priori környezetük rabjai, akarattalan lények, egy statikus rend hordozói. Jellemük, érzelmi életük, lelki rugóik játéka, nagyjában általánosságokkal is körülírható. Mossóczy Pál, mindenekelőtt, az úriságba csöppent teológus, akinek egyetlen gondja: "az emberekhez való viszonya", a báróné külseje nem egyéni sajátosság, hanem "a szabadban élő és sportűző arisztokratáké", akiknél a rezes arcszín meglehetősen általános". A kis Szenty, Vaymár barátja, nem azt érzi Vaymár iránt, amit egy bizonyos kis Szenty egy bizonyos Vaymárral szemben, hanem "amit néha egészen fiatal fiúk szoktak érezni egy-egy felnőtt ember iránt". Molitorné ellágyulása nem holmi egyéni elérzékenyülés valami sajátos okkal kapcsolatban, hanem "a rég elmúlt dolgok felidéződésének, a fiatalkori emléknek szépsége..." Majd minden egyéni megnyilvánulást logikus magyarázat kísér, amely a még személyes tényt általánossá szélesíti. Az egyes tény, ugyanis, elszórt, szeszélyes, önkényes, viszont az író becsületessége nem tűrheti a megbízhatatlanságot. Ily módon a jellemzésnek, a tényeknek, megfigyeléseknek nagyobb a valószínűsége, érvénye, bizonyító nyomatéka, viszont a megfigyelés általánossága megöli a megfigyelés külön ízét, s így lesz, sokszor, az igazságból közhely... Ezek a példák és megjegyzések oly helyekre vonatkoznak, amelyeknél e sajátosság talán nagyon is szembetűnő, viszont ugyanez, sok esetben, nemcsak hogy semmi csorbát nem ejt a megfigyelés és a jellemrajz frissességén, hanem még gerincül is szolgál egy alaknak, egy életsorsnak, egy egész társadalmi rendnek. Így, a Piros Ruhás Nőben, a kávéházi műkedvelők s a líceumi tanárok rajza, ezé a kettős, groteszk kórusé, Vaymár körül, így a manikűröslány, Kitli János őrangyala, a nagyváros luxusának s a dolgozó nép szívós furfangjának ez az életrevaló keveréke, s talán mindenekelőtt abban a szinte klasszikus, Imre című vázlatban, amely egy falusi parasztfiú rövid városi iskolázását, idegenségét, honvágyát, hirtelen hazaszökését meséli el, röviden, erős összevonásokkal, s valóban drámai tömörséggel. Primitív életű embereket, akik mintegy feloldódnak környezetükben, foglalkozásukban, vagy akár egyetlen jellegzetességben, teljesen megközelíthet ez a módszer, mivel, ebben az esetben, csakugyan típusokkal van dolga, s mivel az erős tipizálás, ha nem is a legköltőibb, de tán a legbiztosabb módja annak, hogy valamit megfogjunk és magunkévá tegyünk a jelenségek nyughatatlan s szédületes váltakozásában. Viszont sokan, s a legérdekesebbek, kibújnak az általánosságok hálójából, s talán éppen itt vannak a "társadalmi" regény határai...

Százéves virágzása után, mintha e műforma is kimerülne. Építői, a nagy franciák, bizonnyal örökéletűnek szánták, ezért tűzték ki néki célul, nemcsak egy kivételes egyén, s nem is egy nevezetes család, hanem az egyének viszonyának, a családok egyetemének ábrázolását, ezért jelölték anyagául nem az ünnepi, magasabbrendű, vagyis magános, s ellenőrizhetlen, hanem a mindennap ismétlődő, mindent uniformizáló életet, s ezért alapozták meg a mindennél biztosabb, törvényekkel dolgozó, szeszély- és fantáziaellenes tudománnyal... Amikor Balzac hévvel hangoztatja a környezet mindenhatóságát, a társadalmi "fajták" törvényszerűségét, az emberek, események, helyzetek tipikus voltát, amikor Stendhal úgy akar írni, mint a Code Civil megszövegezője, s amikor még Flaubert is azt hirdeti, hogy az első jött-ment ember érdekesebb Flaubert úrnál, mivel általánosabb, tehát tipikusabb is: elsősorban, s a maguk módján csak a kor szavát visszhangozzák, a korét, mely a "művészet filozófiáját" is természettudományosan magyarázza. De amellett - nem hiába művész és romantikus mind a három - a tudományban disciplinát s tartós alapot vélnek lelni, gránitágyat, mely szabályozza a temperamentum áradását, s nem engedi iszapba fúlni a képzelet hullámait. Utánuk csak a formák maradtak, s ma már ezek is omladóban. Az utolsó években nem egy "örök" forma végét láttuk, megtanultunk kétkedni a társadalmi törvények örökérvényében, nem hiszünk úgy a korszellem átalakító hatalmában, s gyanakodva fogadunk minden, ha még oly tudományos normát, minden általános típust, minden logikai formulázást. Bizonnyal ez az oka annak, hogy a regény, Nyugaton, egészen új csapáson halad, s vagy a kalandok halmozásában leli kedvét, mint a Gide "Caves du Vatican"-ja, vagy mint Proust, a belső ember részletes felfedezésében. Ezért lett Kitli János is átmenet két műforma közt, korrajz helyett mesejáték, társadalmi regényből kalandregény, Kitli János életsorsát nem a társadalmi normák, hanem a meztelen események alakítják, a társadalmi háttér rajza itt már a vázlatosnál is kevesebb, a természeti kísérőképek úgyszólván teljesen hiányoznak, csak a szerkesztésmód változatlan, s talán éppen ez az oka - az új bor ó-tömlőbe öntése - az egyébként oly biztos hang egynémely kisebb kisiklásának... Abban a több helyt visszhangzott tanulmányban, amelyet, a Nyugatban, Rab Gusztáv regényének szentelt Schöpflin, tán nagyon is egy szempontból nézi a mai irodalom arculatát. Amit e szemponton, az ő szempontján, a társadalmi szemponton belül megfigyel, annak találó igazságát bizonnyal mindenki elismeri. Azonban, mintha nem akarná észrevenni, hogy ma nem a társadalmi, vagyis másodlagos ember, hanem a teljes, a természetes, az "ó-ember" érdekel mindnyájunkat, az ember magában, magára eszmélten, kívül koron, társadalmon, minden egyetemes kereten, csak legősibb lényétől, örök végzetétől függőn, s irányt törve és értelmet keresve az ösztönök s érzékek benső anarchiájában... A társadalmi regényforma egyik módja, bizonnyal, az emberi természet lassú öntudatosításának, és tán senki sem végzi ezt nálunk oly szigorú következetességgel, mint Schöpflin, a kritikus és Schöpflin, a regényíró.