Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám · / · Schöpflin Aladár: A Magyar irodalom a huszadik században

Schöpflin Aladár: A Magyar irodalom a huszadik században
VII.

Még egy momentumra kell kitérnem, melyet szándékosan hagytam külön, a magyar irodalomnak a háborúval szemben elfoglalt álláspontjára, amely lényeges pontokon eltér a többi hadviselő nemzetekétől. Első sorban azt kell ideszögezni, hogy az a háborús gyűlölség, amely a legtöbb nemzet háború alatti, sőt részben háború utáni irodalmát is sivárrá és egyoldalúvá tette, a magyar írókban egyáltalán nem talált hangot. Nem lehet példát találni rá, hogy számottevő író az ellenséges nemzetek durva becsmérlésével próbálta volna a harci tüzet szítani. A tüzes nacionalista érzésű írók, mint mindig és mindenütt, politikumnak fogták fel a háborút, azzal igyekeztek a nemzetben feltüzelni a harci szellemet, hogy a háborút mint a nemzet fennmaradásáért hozott szörnyű, de dicsőséges áldozatot tüntették fel. De őnáluk is felhangzott a háború irtózatos áldozatai láttára a megdöbbent aggodalom az úgyis csekély számú magyarság rettenetes véráldozatai és a csatatér embertelensége miatt. Jellemző, hogy a nacionalista hangot inkább a régebbi nemzedék írói ütötték meg, a fiatalabb nemzedék csaknem egyhangúlag és a háború első pillanatától kezdve a pacifista álláspontra állt, arra az álláspontra, melyet Ady Endre formulázott egy éles mintázású érem pregnánsságával, egyik versének a címében: Ember az embertelenségben. Ady s vele egykorú társai az emberiség rettentő katasztrófáját látták a háborúban s ezenfelül a magyarság végzetes katasztrófáját is, fájdalomtól és felháborodásból eltorzult arccal nézték a pusztulást, az embertelen indulatok dúlását, a legnagyszerűbb szellemi és erkölcsi javak sárba és vérbe taposását. Ady előtt a magyar facies hippocratica meredt fel egész borzalmasságával, ő a faji érzésen, a maga fajtája szenvedésén és elvérzésén keresztül látta meg az emberi nem szenvedését és elvérzését és szenvedélyes haraggal támadt azok ellen, akiket a pusztulás előidézésében vagy legalább meg nem akadályozásában talált bűnösnek. Babitsban a kultúr-ember ösztöne szólalt meg és az eszmétől megszállt ember ihletével hirdette a béke igéit. Móricz Zsigmond a lövészárokban töltött éveknek, a vérontás megszokásának állatiasító hatását írta meg egy hatalmasan koncentrált éleslátással írt regényében (Szegény emberek). Kaffka Margit a női lélek siralmát szólaltatta meg elragadó közvetlenséggel. Egy polifon szimfónia zengett magyar földön az egész idő alatt a háború ellen, - aki erről részleteket is kíván tudni, elolvashatja Hatvany Lajosnak Das verwundete Land című német nyelven írt, igen érdekes könyvében. Az írók ezzel szembe kerültek a hivatalos hatalommal, - a háború alatt Adynak és még inkább Babits Mihálynak éles polémia középpontjába kellett állni a nacionalista publicisztika részéről, az utóbbi bizonyos hivatalos üldözésnek is ki volt téve, bár el kell ismerni, hogy a hatóságok legalább az írókkal szemben jóval több türelmet tanúsítottak a pacifista eszmék propagálása dolgában, mint például Franciaországban. A nacionalizmus ellenszenve élesebben csak később, az 1918-iki forradalom és az 1919-iki rövid életű bolsevista-kísérlet után bekövetkezett ellenforradalomban nyilvánult az agresszív reakcionárius elemek részéről, egyes írókat súlyosabb természetű keserűségek elé is állított, anélkül azonban, hogy az irodalomban jelentékenyebb kárt tudott volna tenni vagy a közönséget el tudta volna idegeníteni íróitól.