Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám

Posch Árpád: Posch Jenő (1859-1923)

Esztendeje sincsen, hogy eltemettük. Halálos kínok gyötörték már, amikor a kórágyon, "élete munkáját" alkotó nagy művének Németországban megjelent összefoglaló írását, egy csomó füzetet adott át nekem azon megbízással, hogy juttassak egy-egy példányt mindazoknak, akikről feltételezhető, hogy érdeklődnek az ilyesmi iránt. Ez volt végrendelete. Méltó egész életéhez. A lelki élmény mineműségét kutató önmagáról megfeledkező tudós, "élete munkájának" nevezte a lelki jelenségek vizsgálatát és ő élete ezen munkájának rendelt alá mindent, amit mások, a legtöbben legelsőnek tartanak, mindazt, ami kívülről jő, elismerést, dicsőséget, anyagi előnyöket stb., de alárendelte e munkának egészségét is, vizsgálódásai folyamán olyan életmódhoz szokott, amely megőrölte egyébként erős szervezetét és kifejlesztette azon gyilkos kórt, amelynek az elmúlt esztendő június havában áldozatul esett.

Aki úgyszólván mártírhalált szenvedett tudományos meggyőződéséért, és aki életében a mai felszínes törtetésen felülálló és magasabb értékek gyarapítására irányuló törekvése díszt kölcsönző mivoltának teljes tudatában mégis meg tudta őrizni azt a szinte páratlan szerénységet, amelyet a vele érintkezők jellemző és feltűnő tulajdonságának ismeretek: az ilyen ember méltán megérdemli az érdeklődést, méltán felvethető itt az a kérdés, milyen volt ez az ember?

E folyóirat t. szerkesztősége azon megtisztelő felszólítást intézte hozzám, hogy ezen kérdésre én, az elhunytnak testvéröccse feleljek meg. Hatalmas kötelék az egyvériség, hatalmas közelség. De éppen ezért félő, hogy ez a nagy közelség nem engedi meg az igazlátást, a teljes alak tiszta szemléletét. Ámde mi mindenkor tudtunk annyira eltávolodni egymástól, hogy egyikünk a másikát tisztán láthatta meg, és mindenkor közeljutottunk ismét egymáshoz egyben, az igazság szeretetében. Most, hogy ő olyan messze távozott el tőlem, én, aki az évek multával már-már messzelátóvá lettem, bízom benne, hogy híven adhatom vissza képét.

Visszatekintek, emlékezem. Gondolkodó volt ő már gyermekkorában, gondolkodó később is, mint tanulóifjú. - Sajátos tehetségét az akkori iskolai rendszer, amely nem a megértetést, hanem a betanultatást tekintette feladatának, nem fejleszthette, de el sem nyomhatta. Csak a szorgalmat nevelte nagyra benne, azt a szorgalmat, amely azután egész életén át megmaradt s amelyet egyik művének bírálója heroikusnak nevezett el. Mint pozsonyi fiú egyformán tudott magyarul és németül s így tanuló korában egyaránt voltak reá hatással magyar és német írók. A magyarok közül talán első sorban Eötvös és Vörösmarty, a németek közül minden bizonnyal főképpen Schiller, a mélyen gondolkodó, filozófus költő, akinek hatása alatt mindinkább kezdett érdeklődni filozófusok írásai iránt: már középiskolai tanuló korában olvasta Kant és Fichte műveit. (Egyébként mindig kitűnő tanuló volt és élete ezen korszakában erős becsvágya is volt, hogy az elsők közt foglaljon helyet.) És mikor a budapesti középiskolát elhagyta, már - miként maga is bevallotta - a tudomány szeretete vitte rá, hogy a tanári pályát válassza. Mint a budapesti m. kir. Tudomány-Egyetem bölcsészethallgatója elsősorban filozófiai előadásokat hallgatott, de hallgatott egyéb előadásokat is, nevezetesen nyelvészetieket. Foglalkozott a természettudományokkal is, matematikai előadásokat is hallgatott. Tanárai kiváló, jelentős tehetségét és vasszorgalmát mindenkor nagyrabecsülték, de küzdött az anyagiakkal ő is, mint olyan sokan. Magántanítás, nevelősködés mindmegannyi kerékkötői a tanulás éveinek, de nagy akaratereje és szerencsés fizikuma legyőzte az akadályokat, majd következett a katonáskodás éve, erős szervezete, kitűnő egészsége megbírta a fáradalmakat, erős fegyelem- és rendszeretete pedig megkedveltette vele a katonáskodást. Tiszti rangot is nyert. Ízig vérig megfigyelő pszichológus természete kedveltette meg vele a középiskolai tanári pályát is, amelyen harmincöt évet töltött. Igaz, őt a tudomány szeretete vitte a tanári pályára és kétségtelen, hogy amaz években nem a középiskolai tanári pályát és az azon elérhető emelkedést tekintette élete céljának. Gyakran beszélt róla, hogy az egyetem felé igyekszik. De ő nem juthatott el a főiskolai tanárok sorába, s mégis mindvégig tudta szeretni a középiskolai tanári pályát, habár amikor erre lépett, csakhamar neki is kellett tapasztalnia azt, hogy a középiskolai tanárt nem éppen csak tudományáért becsülik meg. Ezt sokszor el is panaszolta, amidőn lelkesen végzett iskolai munkája mellett elmélyedt a filozófiai tudományban, első sorban a pszichológiában, vidéki tanár korában igazán megértő társat, barátot alig is talált kartársai sorában. Vidéken Sátoraljaújhelyen, Debrecenben, Miskolcon és legtovább Szolnokon működött. Szerette a tudományt, állandó összeköttetésben volt a fővárosi könyvtárakkal, szerette az iskolát, szeretett utazni, szerette a zenét. Ez utóbbi volt kedves, talán egyetlen szórakozása. Már gyermekéveiben feltűnt kitűnő zenei hallása s már mint pozsonyi fiú tanult zongorázni, zongorajátéka a zeneszerzők (már akkor is Beethoven) mély megértéséről tanúskodott és mindenképpen sajátos volt.

Szolnoki tanárkodása volt életének talán legjelentősebb korszaka. Az ottani társadalom rendkívül megkedvelte, mint nagyon szellemes élénk társalgót és kitűnő zongorázót városszerte szerették, a szülők bizalmát is bírta és el volt ismerve a szolnoki testület legtudósabb tanárának. - Szolnoki tanárkodása korában írta meg "Az idő elmélete" c. első nagyobb művét, amelyben részletesen bírálva az ezen tárgyra vonatkozó gazdag irodalmat, azoknak véleményéhez csatlakozik, akik az időt nem tekintik reális létező valaminek. Ezen mű a tudós szakkörök osztatlan elismerésével találkozott, Alexander Bernát ajánlotta a M. T. Akadémia figyelmébe, utóbb kivonatban Németországban is megjelent és megalapította szerzője tudományos hírnevét.

Tudományos meggyőződései megerősödtek életének ezen korszakában és most került először éles ellentétbe a teológiai állásponttal, amelyet a filozófiával meg nem férőnek tekintett. S mivel a vallási dogmákat a maga álláspontjával sehogyansem találta összeegyeztethetőnek, mint szolnoki tanár kilépett a római katolikus vallásfelekezet kötelékéből és felekezetnélkülivé lett. Ezen elhatározása a szolnoki társadalomban rendkívüli feltűnést keltett, majd országos érdeklődés tárgyává lett, mert a felekezetnélküliséget a tanári pályával összeegyeztethetetlennek tartották a legtöbben, a dolog végül interpelláció tárgyává is lett a képviselőházban. Nem időzöm itt hosszasabban, csak azt jegyzem meg, hogy bár ellenségei, akik nagyobbára tudományos hírneve és közkedveltsége révén előállt irigyei közül kerültek ki, a római katolikus vallásfelekezetből való kilépését is felhasználták mindennemű támadásra, ilyen támadások legsűrűbben csak akkor érték, amidőn egy filozófiai folyóiratban megjelent értekezésében materializmusnak nevezte a maga tudományos álláspontját. Tudósok számára írta ezt, akik bizonyára meg is értették, hogy a szerző ezzel mit akart mondani, ámde ellenfelei és irigyei most látták legjobb alkalmát, hogy mint a társadalmi rend felforgatására, s a tanuló ifjúság megrontására igyekvő afféle destruktív, istentagadó embert állítsák pellengérre. Ámde nyilvánvaló, hogy ő mint tudós és teljesen az "elméletnek" élő filozófus ez alkalommal a kifejezést hibázta el, vagy inkább, nem beszélt eléggé világosan, miként ezt későbbi műveiben kifejtett gondolatai is beigazolják. [*] Az olyan Moleschott-féle materializmusnak ő csakolyan határozott ellenfele volt, mint akár a legszigorúbb teológiai álláspontot elfoglaló bölcselő. A materializmus kifejezés a teológiai állásponttal ellentétes realizmust jelentett, amellyel ő nem áll egyedül a tudományos világban. Ha egyik-másik kisebb értekezésében a korabeli vallásoktatás vagy vallásos jellegű társadalmi akciók körül mutatkozó jelenségek ellen fordult, úgy ezt azon tapasztalatok hatása alatt tette, amelyeket egyes, magukat vallásos, hívő embereknek nevező, minden etikai alap nélkül szűkölködő képmutatókkal való megismerkedés révén szerzett. Az ő egyenes lelke elfordult az ilyen a valódi emberszeretettől teljesen távol álló egyedektől, s habár a fennálló felekezetek dogmáival ellenkezett az ő felfogása, mégis ismételten jutott a legszívélyesebb viszonyba mélységesen hívő, igaz vallásos emberekkel. Ellenfelei azonban nem nyugodtak, támadások következtek támadásokra, végül a közoktatási kormány, amely mint kiváló tanárt nagyon megbecsülte, engedett kérésének és Szolnokról az ottani intelligens társadalom nagy, őszinte sajnálatára Budapestre helyezte át. Nem szívesen távozott Szolnokról. Mindazonáltal Budapesten az élénk tudományos és irodalmi életbe csakhamar belehelyezkedett, a tudományos körök már ismerték és becsülték, tagjává lett az írói körnek is és mint a Tavaszmező utcai áll. főgimnázium tanára értékes iskolai munkásságot fejtett ki. (Filozófiát azonban alig tanított ezen intézetben.) Budapesti tanárkodása idejében szélesebb körre terjedt ki irodalmi működése is, több folyóiratnak, napilapnak lett munkatársa, s emellett nagy művét, amelynek anyagát már régóta gyűjtötte, Budapesten folytatta és be is fejezte. Ezen "Lelki jelenségeink és természetük" című nagy kétkötetes művet, amelynek Németországban megjelent rövid kivonatáról megemlékeztem írásom elején, a feldolgozott anyag gazdagsága teszi különösen értékessé, szerzőjének a szakirodalomban való bámulatos otthonosságára valló igazi tudós munka ez, amely, ámbár az irodalomra való sűrű hivatkozások során ez irodalomban való jártasságot tételez fel az olvasóban, s ilyenképpen első sorban szakembereknek szól, mégis alapgondolata révén, amely röviden fejthető ki, szélesebb körök érdeklődésére is tarthat számot.

A szerző - miként ő maga mondja - itt nem teljesen új gondolatot adott át a tudománynak művével. Ámde nagy érdeme, hogy a lelki élet minden rejtekébe belehatolva, a legapróbb részletekig kutatva igyekszik bebizonyítani azon régibb filozófusoktól és hangoztatott tételt, hogy a gondolkodás mozgás, hogy miként szerzőnk mondja: a képzet mozdulat.

Hosszas budapesti tanárkodásának éveiben alakult meg barátainak köre is, amelynek tagjai a tanár és íróvilág legjobbjai közül kerültek ki, s akik mindannyian mint szellemi javakban bővelkedők baráti megértéssel kísérték tudományos munkásságát, s akikkel gyakran tett kirándulásokat, utazásokat. Közülük Schöpflin Aladár e folyóirat hasábjain emlékezett meg a korán elköltözöttről. Talán legmeghittebb barátja volt Szigetvári Iván, jeles esztétikusunk. A tanári és írói világon kívül pedig legfelsőbb bírói karunk egyik nagyműveltségű, kiváló tagjával s annak családjával való igaz barátsága, amely még szolnoki működése idejében jött létre, sok drága, felejthetetlen órát szerzett a fáradhatatlan bölcselőnek.

Pénzért sohasem dolgozott. Nem kereste, nem gyűjtötte az anyagiakat, minden pénzét utazásokra, főleg pedig könyvekre költötte. Nagyértékű könyvtárában első sorban szaktudományát, a pszichológiát képviselték, becses, ma már ritkaságszámba menő nagyobbára német, de szép számmal francia és angol munkák is. (Az idegen nyelvek közül a németen kívül a francia nyelvben is teljesen jártas volt, budapesti tanárkodása korában pedig megtanult angolul is.) Könyvtárának egy jelentős része azonban egyéb szakmákra is kiterjedt, a világirodalom legkiválóbb jelenségei, az összes szaktudományok és a zenére vonatkozó irodalom egy-két alapvető munkája is helyet találtak benne. Tanulmányai kiterjedtek a tudomány minden ágára. Teljesen ismerte Goethe műveit, akinek őszinte bámulója volt, szívesen olvasta Shakespeare drámáit is. Összes könyvei elárulták, hogy egyikükkel sem foglalkozott futólagos, nagyjából való megismerkedés céljából, mert minden könyvében ott találhatók az ő lapszéli megjegyzései, sőt a legtöbbjén néhány, a mű elejéhez illesztett lapon a munka teljes kivonata s egyúttal bírálata is. Az ő rendkívül élénk vérmérséklete és vitatkozásra való hajlama mellett ugyanis sohasem tudott passzív olvasó lenni, ilyenképpen könyvtára is irodalmi működése egy részét foglalta magában. Két, már említett nagyobb munkáján kívül kisebb-nagyobb értekezéseket is írt, amelyek folyóiratokban jelentek meg s amelyeket - miként egy hátrahagyott lapon megjegyzi - egy kötetbe gyűjtve óhajtanának látni olvasói. Talán sikerül kiadót találni ezen írások számára, melyek közül az "Adalékok a zene pszichológiájához" című nagyobb terjedelmű, akár egy kis könyvnek is beillő tanulmány a művészvilág figyelmét keltette fel, s szerzőjének a zene elméletébe való elmélyedéséről és a zenei irodalomban való kitűnő jártasságáról tanúskodik. Mint Wagner egyik legőszintébb híve és bámulója a háború előtti években sűrűn látogatta Wagner operáinak előadásait, de szándékosan kereste fel azon helyeket, ahol a tiszta zenei élvezetet semmiféle külső hatás nem zavarhatta meg, szövegkönyvbe és partitúrába elmélyedve a nézőtér valamely magasan fekvő elrejtett helyén követte az előadásokat, a színpadra ő soha nem nézett. A Wagner-zenéről való sajátos véleményét a Kacsóh Pongrác szerkesztésében megjelent zenei folyóiratban fejtette ki. (Az elhunyt kitűnő zeneszerzővel való baráti viszonyáról Kacsóh Pongrác egy-két hozzá intézett levele tanúskodik.)

A külföldi tudósok közül W. Runtze, berlini egyetemi tanárral levelezett, aki "Az idő elmélete" c. munkát a berlini egyetemen ismertette, levelezett még Fritz Mauthner-rel, a hírneves íróval és bölcselővel is, aki csaknem vele egyidőben halt meg.

Személyesen nem érintkezett ezen tudósokkal, jóllehet a háború kitörése előtti időben utazásai alkalmával ismételten járt Németországban. De szívesebben kereste fel Olaszországot, hosszabb időt töltött Velencében és Rómában, bejárta Ausztria szép vidékeit, eljutott Párizsba is, Svájcban is tartózkodott több hétig, meglátogatta Magyarország szebb vidékeit, ismételten kereste fel a Tátrát.

Hosszú évek múltak el, mikor végre tudományos érdemei némi külső elismeréssel találkoztak. A magyar filozófiai társaság, amelynek megalakulása körül lelkesen fáradozott, megválasztotta választmányi tagjának, utóbb szerkesztőbizottsága tagjának, végül alelnökének.

És elkövetkeztek a nehéz idők, a háború és az ezt követő politikai zavarok. Ő minden politikától távol ekkor is csak a tudománynak élt, csakhogy most mindinkább a társadalmi tudományok érdekelték, történelmi, jogi és szociológiai műveket tanulmányozott és ilyen irányú irodalmi munkásságot is kezdett.

Másfelől meg le kellett mondania sok mindenféléről, legjobban bántotta, hogy az utazás lehetősége már nem volt meg számára, egyéb szórakozást pedig a zavaros politikai állapotok csak elvétve nyújtottak. Nagyobbára barátai körében keresett üdülést, gyakran tett kirándulásokat a budai hegyekbe. És ismét következtek nehéz évek. Tanári szolgálatának harmincadik éve betelt, ő nyugdíjaztatását kérte, hogy egészen a tudománynak élhessen. Kérését akkor csak ismételt folyamodása után teljesítette a közoktatásügyi kormány. És ezután mindjobban visszavonulva csak könyveivel és zenével foglalkozott. Ámde a nyugdíjas állapottal járó anyagi veszteségek miatt csakhamar a szolgálati állapotba való visszahelyeztetését kérelmezte. Hiszen ő neki sohasem volt teher a tanítás. A minisztérium készséggel teljesítette kérelmét, visszakerült a nyolcadik kerületi intézethez. Ismét elmúlt néhány év. Most végül, már hatvan éves korában a M. T. Akadémia II. osztálya levelező tagjának választotta meg. Az összes magyar, de sőt a német, a külföldi tudományos körök is ismerték már nevét, nagy munkásságát, gazdag irodalmi működés volt már mögötte. De ő rendkívüli örömmel fogadta a későn jött kitüntetést és csakhamar megírta "Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból" című székfoglalóját, amely ezen folyóirat XIV. (1921-i) évfolyamának 3. és köv. számaiban látott világot. Ez időben már kikezdte őt a betegség. Gyakori étvágytalanság állt elő, főleg pedig az álmatlanság gyötörte. Tanári szolgálatának harmincötödik éve ekkor már betelt. A közoktatásügyi kormány akkori rendelkezése szerint most már véglegesen nyugalomba helyeztetett. Teljesen visszavonult, barátaival is csak elvétve érintkezett, folytatta történelmi, jogi és társadalomtudományi tanulmányait, dolgozott, írt, hetekig nem mozdult ki lakásából. És a betegség mindjobban erőt vett rajta. Az álmatlanság ellen minden gondolható gyógyszerrel próbálkozott. Ámde a hiányos mozgás, a megszokott életmód teljes változása s a fokozott szellemi munka kifejlesztette azt a súlyos vesebajt, amelyen orvosai csak műtéttel gondoltak már segíthetni.

Tavaly március végén váratlanul magához kéretett. Tudatta velem, hogy kórházba készül és hogy súlyos műtétnek kell alávetnie magát. Röviden néhány rendelkezést tett halála esetére. Azután átadta nekem azon értekezését, amelyet a magyar művelt társadalom számára írt meg. Ez volt utolsó írása. Mélységes hazaszeretete, amely egész életén át jellemezte, nem engedte, hogy tétlenül szemlélje társadalmi életünk elfajulását, a politikai ferdeségek révén előállt súlyos társadalmi zavarokat, amelyek, miként ismeretes, a tudományos életet is megbénították és a legfájóbb visszavonásnak, sőt ellenségeskedésnek és súlyos igazságtalanságoknak is lettek okozóivá.

Írását kívánsága szerint átadtam e folyóirat t. Szerkesztőségének. [*]

A súlyos műtét már nem segített a betegen. Nagy kínok közt még három hónapig élt a kórházban. Barátai, tudóstársai, volt tanítványai sűrűn látogatták meg végső küzdelme napjaiban.

Június harmincadikán reggel hirtelen szívgyöngeség állt be, a beteg eszméletét vesztette, este nyolc órakor meghalt.

Megemlékezésemet immár befejezem, végzem írásomat.

Egyetlen testvérem volt. Koszorút nem helyeztem sírjára, úgy kívánta ő. Leteszem hát e sorokból fűzött koszorúmat az ő emlékezetére, hirdetőjéül fájó veszteségemnek, babérul az ő nagy tehetségének és tudományának, ékességül nemes veretű, férfias, mindenképpen kiváló egyéniségének.

 

[*] Nagy munkáját ô maga is realista-lélektan tervezetnek nevezi.

[*] E nagyszabású tanulmány a Nyugat őszi számaiban fog megjelenni.