Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Figyelő

Földi Mihály: Kaiser Georg:Asszonyáldozat

A Reneszánsz-színháznak most bemutatott Kaiser-darabja azok közül a mai német drámák közül való, amelyek az írás-reformálás hangos jelszavai mögé rejtik sokszor kétségtelenül észrevehető dilettantizmusukat. Jellemző rájuk a nagy és érdekes, mélyen szántó és elevenre tapintó téma, amelyhez azonban majdnem teljesen méltatlan a feldolgozás.

Az Asszonyáldozat témája is mély és érdekes. A téma: az asszonynak az az áldozata, amellyel testét veti az élet serpenyőjébe, hogy megmentse férjét. S a téma fejlesztése: hogyan fogadja a férfi ezt az áldozatot: el van-e ragadtatva, lelkesedik-e, szeretni tudja-e még ezt az asszonyt?

Az író legegyszerűbb s egyben legsúlyosabb feladata és célja: az elhitetés. Kaiser nem törődik ezzel a feladattal, tehát ezt a célt sem éri el. Már azzal is megnehezíti feladatát, hogy elfordul a mától s témájával elszalad a történelembe, Napóleon korába. Nincs rá semmi szükség. A téma a mai élet témája is lehet, nem áll semmi közelebbi kapcsolatban Napóleon Franciaországával. A történelmi háttér nem is emeli a színmű epikai vagy drámai hitelét, semmit sem tudunk arról, hogy ez a dráma Napóleon korában így megesett. A történelem előrángatása itt egyébként is önkényes és ötletszerű, hiszen Kaiser semmivel sem jelzi a történelmet, a históriához egy szavának sincs köze. Történelmi nevek emlegetése még nem adja a történelem illúzióját.

Dehát végül is mindez nem fontos, az író olyan témát választ, aminőt akar, s oda helyezi témáját, ahová jónak látja. Az a fontos, mire megy a témájával.

Ennek a problémának legfontosabb mozzanata magának a válságnak a felvetődése, megindulása, fejlődése. Hogyan és miért kell egy előkelő asszonynak, ezt a rendkívül súlyos áldozatot hoznia? Ha itt nem győz meg az író, elveszi azt a lehetőséget, hogy komolyan érdeklődni tudjunk hősei sorsa iránt.

A Napóleon-párti Lavalette grófot börtönbe vetik, ahol meglátogatja a felesége. Itt a börtönben, a darab megindulása előtt játszódik le az a jelenet, amely eleve irreálissá teszi a drámát. Az asszony azzal a szándékkal megy a börtönbe, hogy megmentse férjét. A grófnak fogalma sincs erről a szándékról, ezt még elhiszem. Ám az asszony ledobja ruháit, ott áll meztelenül a férje előtt s a nemes gróf... hogy megmentse a szent testet az esetleg betolakodó ellenséges szemek elől... ráadja a saját ruháit. Ezt már semmiféle láznak nem hiszem el. Ott hevertek az asszony ruhái - miért nem dobta azokat rá? Miért vetkőzött le előbb ő maga, hogy saját ruháival öltöztesse fel feleségét?

Ez a fontos jelenet csak úgy érthető meg, hogy Lavalette gróf legalább az öntudatnak egy halvány szikrájával megsejti felesége szándékait. Tehát tudja és - elfogadja az áldozatot. Akkor azonban, ha csak a legmérsékeltebben is értelmes férfi, tudnia kell azt is, hogy micsoda sors vár börtönben hagyott asszonyára, ha ő elmenekült onnét. Tudnia kell, hogy a felesége őmiatta áldozata lesz a feldühödött katonaságnak.

Lavalette gróf azonban úgy viselkedik, mintha semmit sem sejtene minderről. Másfél felvonáson át tudatlankodik, amikor minden gyerek egy perc alatt rájönne a valóságra - nem: előre tudná. Ez semmi. Mikor végül kibogozza saját férfiatlanságának gyászos következményeit, rendkívül felháborodik és elfordul a feleségétől. Nem tud házaséletet folytatni egy olyan asszonnyal, aki érte ilyen nagy áldozatot hozott. De még ez is semmi. A katonák, miután kimulatták magukat az asszonnyal, elindulnak az őrizetükre bízott fogoly után, hogy elfogják. S a grófnő most másodszor ölti fel férje ruháit, hogy másodszor mentse meg férjét, most már a halálával. És a nemes gróf másodszor is elfogadja ezt az áldozatot, pedig másodszor is tudni kell, hogy miről van szó. És az író még azt mondatja róla, hogy Napóleon barátja és bizalmasa.

Az a baj itt, hogy ezért a férfiért nem érdemes ezt az áldozatot hozni. Buta, szószátyár és férfiatlan. És mi indokolja az asszony áldozatát? Nem is szerelmes belé. Csak szeretné hatalmon látni.

Így nem hiszek el semmit és nem tudok rokonszenvet érezni egyik iránt sem. Két eset lehetséges. Az egyik: a férfinek fogalma sem lehet az asszony áldozatáról, melyet az önként hoz meg, - a másik: a férj beleegyezésével történik az áldozat a férfi tudatos hatalomratörése (nem puszta megmenekülése) miatt, - s mindkét esetben szenvedélyes nagy szerelem fűzi össze a két embert. Ha értelmes és lovagias a férfi s akkor esik meg vele ez a válság, megérheti az imádott test beszennyeződésének katasztrófáját és összeomolhat súlya alatt. Ha beleegyezésével, sőt rábeszélésével áldozza fel magát az asszony, hevítheti az elhatározás percében az a remény, hogy majd százak és ezrek vérével enyhít gyalázatán, azoknak vérével, akiknek martalékául kellett odadobnia szerelmét, - s ekkor is megrázhatja a válság, az ösztönös test fellázadása az önkéntes áldozat ellen, hogy elbukjék vagy felemelkedjék egy tisztult békében. De így? Leülni egy kastélyban és várni egy pásztorórára? Az asszonynak kell folyton magyaráznia a hősi gesztusukat? S másodszor is elfogadni ugyanazt az áldozatot, hogy aztán üres gyászbeszédben méltassa az asszony érdemeit? Ez drámai frázis, nem dráma. S ami még drámai hatású lehetne, az önfeláldozó asszony s a férj leszámolása, itt nem dráma, hanem fájdalmas brutalitás.

Kaiser stílusa sem drámai. Hosszú jelenetekkel dolgozik, amelyekben végeérhetetlenül sok szót puffogtatnak el. Ha annyi az expresszionizmus, hogy a szereplők hosszú monológokat szavalnak el, amelyek pszeudofilozófiai fejtegetésektől roskadoznak, akkor az expresszionizmus nem gyarapodása a drámairodalomnak. Dehát Kaisernek ez a darabja nem képviseli az expresszionizmust. Dilettáns munka, mert az író nincs tisztában feladata nagyságával.

A Reneszánsz-színház előadása szép törekvés egy hiábavaló ügy szolgálatában. Simonyi Mária bensőséges szépséggel ad tartalmat az önfeláldozó asszony elhibázott alakjának, Makláry groteszkül erős egy parasztlegény szerepében. Szép a stílus, amellyel Bárdos Artúr a darabot rendezi Kaiser drámáját Szabó Lőrinc fordította.