Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám

Elek Artúr: Petrovics Elek, az író

A múzeumvezető Petrovicshoz az író Petrovics mutatja az utat. Teli egyénisége széttárul írásaiban, minden összefüggése látható lesz bennük. Mert a múzeumigazgató összezárkózott ember, aki gondolkodik, megfontol és cselekszik, de csak cselekedetei a láthatók. Az író - a nyíltszívű, igazságot kereső tiszta és nemes ember - minden mondatával fölfedi lényének valamelyik részét és megmutatja gondolkodása mechanizmusát, építő logikáját és szómérlegelő érzékenységét működése közben.

Az íróval kezdődik Petrovics Elek, mert az író régen megmozdult benne, sokkal előbb, mintsem a sejtelme is földerenghetett volna benne annak, hogy valamikor életének hivatása lesz az, ami addig csak drága kedvtelése, pihenése és vigasztalása volt, a művészet. Bölcs elhatározás volt, hogy összegyűjtötte régi írásait (csak egy részüket ítélte reá méltónak), és az újabbakat hozzájuk adván, kötetbe foglalta őket. (Újakról és régiekről. Művészeti dolgozatok. Írta: Petrovics Elek. Budapest, Amicus, 1923.)

A kezdő író szerény és csöndes élvező volt. Eljárt a Műcsarnok kiállításaira és meg-megnézte egyebütt az akkor még ritkább egyéni gyűjteményes kiállításokat. Művészbarátai is voltak - köztük legkülönb művészeink - akiknek műtermében meg-megfordult. Szabadideje az utazásé volt, és külföldi útjain kinyitotta a szemét. Nézett és megtanult látni. 1903-ból való könyvének első cikke. Arról az örökké nevezetes műcsarnoki tavaszi kiállításról szól, amelyben egész nagy termet töltöttek meg a francia festők és soraikban a modern művészet nagymesterei. Mihozzánk Manet és kortársainak művészete későn érkezett el, akkora mennyiségben és olyan kiváló darabok alakjában talán abban az esztendőben (1903.) először. S a fiatalszemű gyönyörködő tétovázás nélkül látta meg bennük a nagyot, a korszakost és az örök értékűt. A fény és a világosság elvének felülkerekedését ismerte fel művészetükben. És nyugodt fejtegetéséből kiérződik, hogy szíve szerint való az a művészet, hogy aggaskodás nélkül gyönyörködik benne. Pedig hajlandósága és érzése szerint konzervatív ízlésűnek mutatja ez a korai írása is. Ahogy a kép és maga között kiméri a szemtávolságot, ahogy megáll a művel szemközt és keresi rajta művésze törekvésének lényegét, majd pedig előadásának nyugalma és tárgyilagossága, mondatainak szabatossága és egyensúlyos szerkezete, beszédének minden indulattól tartózkodó mérséklete, mindez a hajdani, a java Budapesti Szemle hanghordozására emlékeztet. Az író Petrovics Gyulai Pálnak és tisztaszavú esszéista-tanítványainak iskolájába járt. Formaérzékét az ő példáikon nevelte meg s az ő hagyományaiknak folytatója írásaiban ma is. Konzervatív stiliszta annyiban, hogy azokat a stílusismertető jeleket, melyeket kora termel és melyek önkéntelenül is beleszivárognak az író beszédébe, eltakarítja stílusából. Nem tűri meg benne a Gyulai utáni korszakok új szavait, új szóösszetételeit, nem kér festői és egyéb díszítő elemeiből, idegenkedik szellemeskedő aphorisztikus fordulataitól. Ékeskedés nélkül való, szinte puritáni író, kinek a mondat gondos megépítésében, részeinek egyensúlyba foglalásában, a mondat architektúrájában telik kedve. A kéziratukban sokat törlő, folyton igazgató, nehezen kielégülő írók közé tartozik, kiknek szent a gondolat és akik az elmondanivalójukból egy árnyéklatnyit sem hajlandók elalkudni. Rendszerint fejtegető és következtetgető prózája az alkalom és a pillanat hevében nagy lendületet tud venni. Ünnepélyes és ékesszóló, rejtett érzelmi tartalmával az emlékezetben megragadó lesz, mint Gyula Pálé.

Petrovics hagyománytisztelete azonban tágulékony és érzékeny konzervativizmus, amelyben sokféle érdeklődés otthon érzi magát. Elfogulatlanul jár-kel szelleme a művészet egész birodalmában, az ókor és a legújabb kor alkotásai, az országutat járó és a félreutakra kitérő művészek között. Ő maga olyan, mint amilyen volt kezdettől fogva, alig-alig változó, önmagától nem különböző. De a korok és irányok változásait értő szemmel figyelő és magyarázó. Konzervatív formaérzékű író, de babonát nem ismerő liberális szellem.

Ilyen tiszta emberi mivoltában és ilyen múzeumigazgatói minőségében is. Írói természet, mert az írás szükségszerű eszköze gondolkodásának. Némi túlzással azt mondhatná az ember, hogy írva gondolkozó. 1918-ból való az az írása, amelyben a szépművészeti Múzeum új szerzéseinek gyűjteményét ismerteti és magyarázza. Ez a beszámoló egyben arra is alkalom neki, hogy kifejtse múzeumvezetői programját. Nem először teszi. Már 1914 áprilisában, alig néhány héttel azután, hogy az igazgatói széket elfoglalta, részletes programot adott szándékairól és terveiről egyik napilapunkban, megmaradó tanúságául annak, hogy bármilyen váratlan volt is a fordulat, mely a belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályából az ország első művészeti múzeumába helyezte, összefüggő koncepcióként látta feladatát. Négy évvel később megfogalmazott programja csak lényegtelen pontjaiban különbözik az első fogalmazásútól, annál inkább megkeményíti a fontosabb tételeit. A magyar művészet gyűjteményének minél teljesebb kiépítése, a külföld régi művészetéből csak az elsőrendű daraboknak gyűjtése, a külföld modern művészetéből pedig csak az iránymutató mesterek megfelelő képviselésére való törekvés. Ezek voltak a főpontjai programjának. És mit valósított meg belőlük? Megteremtette a múzeum magyar osztályát, mert előtte csak nagy képraktár volt az, egyenetlen értékű és az egyes művészeket csak hiányosan képviselő, más fontos művészekről pedig semmit el nem áruló képhalmaz. Petrovicsig Hollósy Simonnak korszakos jelentőségű művészetéből semmi sem volt látható. Ő gyűjtötte össze a vidékről és hordta haza külföldről Hollósy főműveit. Székely Bertalan, Gyárfás Jenő, Madarász Viktor, Színyei-Merse Pál és Paál, László, azután a nagybányaiak korai művészetének, Thorma, Réti, Iványi-Grünwald, Ferenczy ifjúkorának is ő szerkesztette meg az első teljes képét. Az újabb magyar művészet kezdőkorából, a XVIII. század végéről és a XIX-ik elejéről hány elhomályosodott, sőt üres névnek adott tartalmat azzal, hogy az ismeretlenségből felbukkantotta lappangó munkáikat! Nem túlzás az a megállapítás, hogy a magyar képírás történetét írta meg megíratlanul is ezzel a munkájával. Vállalt feladata egyéb részeinek programszerű elvégzésében megakadályozta a háború. De okkal-móddal, fáradhatatlansággal és életrevalósággal ott is mi mindent sikerült megszereznie múzeumának! Ki tudta egészíteni a Pulszky Károly gyűjtötte olasz plasztikai anyagot, meg tudta vetni alapját a középkori szobrászat gyűjteményének, még a francia modernek gyűjteményét is sikerült teljesebbé tennie.

Az író, miközben cselekedeteiről és szándékairól, reményeiről és csalódásairól beszámol, világossággal járja át a múzeumigazgató tervelgetésének és fontolgatásának sötétkamráját. Fogalmat ad arról a végtelenül gondos, minden lehetőséggel számoló, minden elkövetkezhető kedvező, vagy kedvezőtlen körülményt meglatoló értelmi munkáról, mely a múzeumvezető elhatározásait igazgatja és cselekvését megelőzi. A Szépművészeti Múzeum jövőjével foglalkozik egyik írása. A kommün bukása után írta, sivár és reménytelen időben. A múzeum gyűjteményeinek fejlesztéséről beszél benne, annak egyetlen módjáról, amely az állami dotáció elértéktelenedése és pénzünk pusztulása után megmaradt. A múzeum fölösleges és ránk nézve kevésbé, de a külföld számára annál inkább értékes tárgyainak értékesítéséről. A meglevőn túladni, ha állami intézményről van szó, mindig kényes és óriási felelősséggel járó feladat. Petrovicsnak mindenre gondoló és mindent megmérlegelő figyelme semmi lehetőséget sem hagy ki a számadásból. Írása fogalmat ad arról a bonyolult munkáról, ami utána a múzeumvezető életében következett. De persze sejtelmet sem az álmatlan éjszakákról és szívdobogtató órákról, melyeken egy-egy súlyos elhatározás megszületett és valamely felelősséges intézkedés sorsa jobbra, vagy balra volt eldőlendő.

Az író Petrovicsnak általában érdekes evolúcióját mutatja ez a könyve. Legkorábbi írásaiban a litterary gentleman szólal meg benne egy-egy megragadó művészeti esemény hatása alatt. Majd a múzeum-adminisztrátor érzi szükségét annak, hogy gondolatait és szándékait írásban foglalja össze tervekké. Végül pedig megmutatja benne a tudomány módszereiben és a művészettörténet kérdéseiben való járatosságát a kutató is. Egyik legértékesebb személyes szerzeménye, Altdorfer "Keresztrefeszítése", melyet egy vidéki kastély félhomályából vitt a napvilágra, ösztökélte erre a munkájára. Részletes stíluskritikai tanulmány ez, amelyben Mantegnának a régensburgi festő művészetén érezhető hatását mutatja ki, majd pedig nyomról-nyomra haladva, rekonstruálja a festmény vándorlásának történetét és megállapítja ahhoz az altdorferi képcsoporthoz tartozását, amely Szent Flórián vértanúságának jeleneteit ábrázolja. Ezzel a céhbeli tudáshoz méltó alaposságú tanulmányával a művészettörténet-írás tudományában is elfoglalta helyét Petrovics.

Történetírás, ha más természetű is, - inkább lélekfejlődést és kort rajzoló s művészet-esztétikai értékeléssel dolgozó - Ferenczy Károlyról írt kis monográfiája is. (Ferenczy Károly: Írta Petrovics Elek. A "Művészeti Panteon" füzete. Budapest, 1923.) Ferenczy művészete régen foglalkoztatja Petrovicsot. Újakról és régiekről című könyvének egyik legkoraibb tanulmánya is (1904-ből) Ferenczyről szól, egy másik írása pedig, a Színyei-Merse Pál Társaság 1922-ki közgyűlésén elmondott emlékbeszéde, tömör összefoglalása Ferenczy emberi és művészi egyéniségének. Közben ő szervezte és rendezte meg a Műcsarnokban Ferenczy Károly művészetének históriai nevezetességű emlékkiállítását. Ennek az önfeláldozó szeretettel végzett munkának másik eredménye a kis könyv. Benne Petrovics írói tehetségének ismeretlen ágával ismerkedünk meg, az elbeszélővel. Tárgyalásának módja ebben a kis könyvében a folyamatos elbeszélés, amelynek során nemcsak az életét mutatja be Ferenczy-nek, hanem művészi alakulásának történetét is. S közben megjelenik előttünk a nagyszerű alkotások sora, amelyek Ferenczy élete útját szegélyezik. Ha Ferenczy művészetének ezt a méltatását Petrovicsnak Ferenczy-ről 1904-ben írt tanulmányával vetjük össze, az író felfogásának érdekes alakulására kapunk példát. 1904-ben rendezte Ferenczy első gyűjteményes kiállítását (a Nemzeti Szalonban). A mód ahogyan a még kezdő megítéli, annyira különböző Petrovics majdani Ferenczy-könyvétől, író amennyire a tapasztalt és egyensúlyossá érett férfiú véleménye egyugyanazon tárgyra nézve a kevésbé edzett szemű és az ítélkezésben kevésbé kipróbált fiatal emberétől különbözik. Van valami megindító a fiatalember szigorúságában, mikor ilyen szavakkal ítéli meg Ferenczy-nek a "Keresztről levétel" című festményét: "A baj az, hogy Ferenczy újságra való törekvésében föltűnő bizarrságba esett. Másik baj, hogy bármilyen gazdag a tehetsége, a mélyebb lelki fölindulások rajza kívül esik annak határain, mint Mária alakja élénken igazolja." Majd a tanulmány végén mintegy összefoglalásképpen: "Pezsgő ereje azonban néha nyerssé fajul, s egyéniségének túlságai a keresett, a bizarr határáig sodorják, mire legélénkebb példa Keresztlevétele. Művei közt több az érett, nemes munka, de tehetsége még mindig forrongásban van." Így ítélkezett Ferenczy-ről a fiatal Petrovics 1904-ben. De a mesternek erről a művéről való véleménye utóbb is csak kevéssel módosult, mindössze fogalmazása lett mérsékeltebb és a felfogása igazságosabb. A későbbi Petrovics tollát már a szeretet és a megértés mozgatja és amit Ferenczy-ről ír, az a sokat tapasztalt férfiúnak az egyes jelenségeket az élet és a kor nagyobb egységébe helyező és aszerint értékelő bölcsessége. Az író Petrovicsnak eddig legkülönb alkotása ez a kis monográfia. Alaposságra, gazdag szempontúságra és vonzó előadásra kevés párja van a magyar művészeti irodalomban. Aki elolvasta, abban csak vágyódás kelhet az után a nagy munka után, amely az egész magyar művészet történetét lenne magában foglalandó. Petrovics Elek a leghivatottabb arra, hogy megírja.