Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Tóth Árpád: A "Formák virtuóza"

Kritikák, jellemzések során az írók, a költők csakhamar megkapják azt az állandó jelzőt, azt a jellemzést, amely aztán makacs kísérőjükül szegődik, megtapad rajtuk, s többé bajos lerázniuk. Eleinte talán tetszetős, találó is ez a jelző, olykor finom szabó is szabja az emberre, egy darabig mindenki úgy érzi, pompásan rajzolódnak ki rajta a lélek formái s rest megfigyelésünk később nem szívesen veszi észre, hogy a jelzőt az író, a költő rég kinőtte, túlfejlődött rajta. Ilyen jellemzése Babits költészetének az, hogy ő, a formák virtuóza, hogy ő az úgynevezett nyugatos-holnapos irodalmi generációnak verselésbeli nevelője, míg Ady inkább a mondanivalók reformátora. Babits hozta az új tömlőt, Ady az új bort.

Mint minden efajta, nagyon is nagy markolással fogni akaró jellemzés, - még ha egyébként találó is, - ez is csak felerészben igaz. Az igazság másik érzékenyebbik fele kisiklik a huszáros markolásból. Babits nagy, káprázatosan nagy formai készségű jelentkezése elvonta valamiről a figyelmet, ami pedig érdekesebb volt, mint maga ez az érdekes, közvetlen hazai irodalmi előzményekből meg nem fejthető briliáns verstechnika. És ez az eltakart, alig észrevett valami a babitsi líra legkülönösebb, talán legegyénibb értéke volt, a léleknek egy és ugyanazon időpontban jelentkező fellobogása és visszatorpanása, égő, mohó csápnyújtogatás a kényszerű csigaházból a külső világ élményei, a többi lélek felé s ugyanakkor riadt és fájdalmas visszamenekülés, mert erre a különös, tragikus érzékenységű lélekre szinte minden élmény, még a nyugalmas, idillinek látszó élmények is, csalánosan fájó érintésűek.

Babitsnak már jelentkezésekor ott sajgott verseiben az a döntő érzékenység, melyről egy későbbi költeménye olyan plasztikus képet ad ("csak a kínt jajgattuk, a bizsergő, tompa kínt, kapkodva csalános táncban égő talpaink"), de formai készsége önkénytelen eltakarta, aranyjánosi szemérmessége tudatosan elfojtotta. Mikor divat volt az új magyar lírában minél hangosabb szavakkal panaszkodni, fiatalos túlzásokkal szinte több sebet és könnyet énekelni, mint amennyi csakugyan fájt, Babits élesen fordult a "festett vérzés" ellen és szonettekbe temetkezett, "szonett, aranykulcs, zárd el szívemet!" Inkább furcsa, különcködőnek tartott verseket írt, melyekben nagymessziről nyögött fel a líra, a világítóudvar árvasága, a sötét szemeteskocsi reggeli megdicsőülése, régi szállodák rémemlékektől terhes odva, mozivásznak rikítva elvillanó képkörei sorakoztak fel verseiben s csak egy-egy hirtelenül felvonagló sor hirdette, mint a hullámot vető föld az élve eltemetett fölött, hogy lélek, még pedig nagyon fájó lélek hangját halljuk.

Ideje volna gondos tanulmányban lehántani a Babits "formai bravúrjai" körül szőtt s már a tankönyvek paragrafus-szögleteiben is ott pókhálósodó megállapításokat. Babits négy verskötete lépésről-lépésre mutatja a költő belső értékeinek egyre döntőbb, hatalmasabb kibontakozását, az óriás növekedését, aki egymásután rázza le minden megkötöttség láncát. Az a meglepő jelenség áll előttünk, hogy míg modern líránk másik vezéralakja, Ady, akiről elsősorban szokás úgy megemlékezni, hogy a "művészkedő" formák kultusza távol áll eruptív megnyilatkozásaitól, éppen azokban a verseiben legfeledhetetlenebb, melyekben még mindig vállalja bizonyos tradicionális költői díszek és formák nyűgét s ott válik (amennyire persze a zseni ilyenné egyáltalán válhat) színtelenebbé és közhelyszerűbbé, ahol a verselés megszokott kellékeit szuverénül elvetni próbálja, - addig Babits, a "művészi irány" - kikiáltottja, ott mélyül, gazdagul tovább és hoz újabb meglepetéseket, lírája új kiteljesedését, ahol a szabad vers felé tesz elhatározó lépést. Ez a fejlődési vonal persze nem vonható meg ridegen, Babits szabad versei belső ritmikusság dolgában a legkáprázatosabb kötött formájú költeményekkel is felveszik a versenyt s a költő vissza-visszatér a régi formákhoz is, nyugtalanul kísérletezik régi és új lehetőségek keresésével, (például újabban: magyaros ritmusokkal is), de végeredményben kétségtelenül konstatálható, míg együtt vagy csak kevéssel utána induló társai többé-kevésbé mereven ragaszkodnak a régi formákhoz, a legbravúrosabb formaművészként beállított költő egyedül járja generációjában a fájdalmas, elszánt utat a lehető legteljesebb, külső eszközöktől legfüggetlenebbé áhítozó lélekátvitel felé.