Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -
V.

A csókák szerelmesen kergetődztek a levegőben, a sáros utcán káromkodva hajtotta az alacsony szán elé fogott három apró, borzas lovát Szmirnov, a fuvaros. Meleg szél járt a barnára füstölődött, rozzant faházak között és a halászok utcájában, a folyótól két oldalt, kutyát úsztattak, a gyerekek a hólével és szennyes esővízzel telt gödrökben. A kerítések alján kiütközött az első zöld és a pópa kertjéből bódító, fanyar nyírfaillat áradt.

Alexej Oszipovics félrecsapott tetejű házával szemközt a Provodnik-gyár lakóépületében a németek már este is nyitvahagyták az ablakokat. Esténként összegyűltek a villanylámpával megvilágított nagy ebédlőben a sárgaréz szamovár körül és magukkal hozták a német diákélet sörszagú kedélyességét. Késő éjszakáig karban énekelték a hetykeszövegű és búsongó német diákdalokat.

A földszintes téglaépület előtt minden este összecsődült a közeli házak asszonynépe gyerekestől egy kis esti tereferére. Borzongva álltak a csípős esti levegőben és tágranyílt szemmel bámultak be a nyitott ablakon. A falakat árnyképek borították ovális keretekben, s az ablakkal szemben nagy színes arckép függött, mely katonaruhás, bajuszos, szigorú nézésű férfit ábrázolt. A németek - mérnökök és hivatalnokok a gyárban - cigarettázva vagy kurta fapipával ülték körül az asztalt. A hallgatóság között a feketehajú, nagyorrú, cvikkeres orvos örvendett legnagyobb kedveltségnek, aki hangosan nevetve beszélt a többieknek és húsos orrát furcsa ráncokba vonta, miközben két szürke gyerekszeme nevetős csillogással bámult elé a cvikker alól.

Anna Mihajlovna már régen ismerte a nagyorrú, különös arcú orvost, ki néha a piacon váltott néhány barátságos szót vele. Mikor aztán Vánja annyira beteg lett, hogy minden pillanatban a halálát várták, Anna Mihajlovna magára kapta rongyos, foszladozó bőrkaftánját és átment a németek házába. Remegő térddel nyitott be a kapun és magában azt a mondatot ismételgette, amit az orvosnak mondani fog:

- Az istenre kérem, bátyuska, jöjjön el hozzám, ne vesse meg a szerény házunkat. Meghal a fiam! ... az apja mindig részeg és elpusztulok, ha meghal...

A szakállas orosz portás gyanakodva mérte végig Anna Mihajlovna hétrét görnyedt alakját, de mikor az orvos után kérdezősködött, szótlanul mutatott a hosszú, üveges folyosóra. A folyosó végén fehérre festett ajtón kopogott be halkan Anna Mihajlovna, majd habozva megnyomta a kilincset.

- Igen, - hangzott belülről.

Anna Mihajlovna kitárta az ajtót, megint becsukta maga mögött és megállt. Nem látta az üveges szekrényeket, nem látta az orvos tüskés feketehajú fejét, csak a levegőben terjengő orvosságszagot érezte. Egy szót sem bírt kinyögni, egy darabig szótlanul állt, remegő ajakkal, végül sírva fakadt.

- Mi baja van neked, galambocskám? - kérdezte egy barátságos hang Anna Mihajlovnától.

Ivan Edmundovics, a német orvos közeledett óvatos, csoszogó léptekkel a síró asszonyhoz és jóságosan igyekezett megnyugtatni. Megpróbálkozott a népies orosz nyelvvel, de ilyenkor egész, nehezen szerzett tudománya cserbenhagyta. Balvállát lejjebb eresztette és feje a jobb oldalra billent, az orosz szavakat nehezen mondta ki, szinte ellökte magától, azok bukdácsolva szabadultak ki a szájából és sehogysem illettek egymáshoz.

Anna Mihajlovna sírásba fúlt, zavaros beszédéből csak annyit értett meg, hogy valami beteghez hívják és magához szedve műszereit elindult az asszonnyal, ki sírva lépegetett utána.

A szűk szobába lépve megszédült az orrfacsaró szagtól s nem törődve Anna Mihajlovna ijedt, félénk ellenkezésével, az ablakhoz ment és kitárta mindkét, rongyokkal betömött, töredezett üvegű, apró szárnyát. Aztán mintegy megijedt saját merészségétől, félszegen megállt a szoba közepén. Balvállát lejjebb húzta, fejét jobb oldalra ejtette és pislogva nézte a szentképeket, melyek alatt éjjel-nappal égtek a kormos lángú mécsesek a színes üvegpoharakban. Szinte megfeledkezett az ismeretlen betegről, akinek kedvéért idejött és csak az asszony könyörgő tekintete juttatta újból eszébe.

Vánja alig lélegezve nyúlt el a kemencepadkán és a levegő tűrhetetlenül bűzös volt körülötte. Alatta a kemencében halk pattogással halt el az utolsó zsarátnok és a feltóduló melegben szinte párologtak a rongyok, amelyek a fiú csontig aszott testét burkolták.

Ivan Edmundovics ismét úrrá lett félénkségén, mely az idegen környezetben erőt vett rajta és fellengzős regényrészletek jutottak eszébe orvosokról, kiket kemény szívűekké, a környező élettel szemben vakká és süketté tett mesterségük. - Megmentem a beteget, - villant át agyán és úgy érezte, hogy a tespedésben eltöltött hónapok után új élet kezdődik számára, mert hivatásának fogja tekinteni ennek a nyomorult betegnek meggyógyítását. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy vajon érdemes-e visszaszólítani valakit, aki nem is örülhet annak az életnek, melyet ebben a piszokban és nyomorúságban kell leélnie, de aztán gondolatban vállat vont és regényhősnek érezte magát, ki keze mozdulásával sorsokat változtat. Ámbátor eléggé előkészítette a nyomorult, szegényes szoba, mégis megborzadt Vánja látásától. A fiú, kit anyja ezalatt kihámozott a szennyes rongyok közül, behunyt szemmel nyúlt el, nyaka csaknem egyenlően vastag volt fejével és viaszsárga, rovarcsípésekkel és zöldes foltokkal pettyegetett bőrén kiütköztek a csontok. A már szinte nem is emberi testben alig volt élet. A horpadt mell szabálytalan időközökben mozdult csak. Ilyenkor hörgő hangokat hallatott és arca eltorzult az erőlködéstől.

- Nagyon beteg? - kérdezte rémülten az anyja, az orvos összeráncolt homlokára nézve.

Ivan Edmundovics csak a fejével intett és nekilátott, hogy a beteget azonnal megoperálja. Hangja nyersen csengett, mikor az asszonytól meleg vizet kért, erélyesen intézkedett, műszereit rendezte és semmi másra nem gondolt, mint betegére és az operációra. Megfeledkezett önmagáról, most orvos volt és semmi más.