Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Kosáryné Réz Lola: A szerelmes levél

Úgy tűnik fel előttem Móricz Zsigmondnak A szerelmes levél című kis regénye, mint mikor nehézkezű férfi kis filigrán porceláncsészét vesz a kezébe és teát kever benne apró ezüstkanállal. Erős, hatalmas ujjai közé fogja a csészikét és beletölt óvatosan mindent, ami kell, cukrot is tesz bele, erős rumot is, citromot is egy keveset, beleszűri a teát. Szinte félős nézni, furcsa és kedves. De nem ejti le a csészét, sem a kiskanalat és nem öntött semmiből túl sokat, vagy túl keveset belé. Éppen csak, hogy kissé erősebb az íze: megérezni a teán, hogy ő keverte. S elkészülve a keveréssel, leteszi az asztalra óvatosan és ő maga is mosolyogva hajol föléje. Kész.

Különös. Ez a téma másé is lehetett volna. Volt is. Mégis, milyen más. Miért más tulajdonképpen? Letéve a könyvet, láttam a regényt végigjátszódni, láttam a téli tájat az ablakon túl, a ködben, ahol a csilingelő szánkán ülnek Samu meg a kis felesége. És elképzeltem, hogyan írta volna meg más ezt a témát. Különösen Mikszáthot lehet nagyon jól hozzáképzelni és Herczeg Ferencet.

A fiatalasszony szerelmes levelet talál a férje zsebében, ami egy idegen leánynak szól. Mi történik ezek után, hogy intézik el egymás között a dolgot és hogyan békülnek ki, ez a regény.

Mit tett volna Mikszáth Kálmán ezzel az asszonnyal és ezzel a levéllel? Az asszonyka többet álmodozott volna (dacára annak, hogy Mikszáth Kálmán talán még kevésbé barátja a szentimentalizmusnak, mint Móricz) de a szenvedésből mégis több jutott volna az urának, a kalefaktornak. Azt bántotta volna a lelkiismeret, míg csak végre, holmi bájos huzavona után, ki nem békülnek szépen, őszinte szívvel. Herczeg, úgy érzem, energikusabbnak rajzolta volna az asszonyt. Az megtréfálta volna finom csalafintasággal az urát, megtanította volna rendre s így békültek volna ki, - megint csak őszinte szívvel s ha valakinek holmi hamisság terhelte volna a lelkiismeretét, az asszonyét terhelte volna, akinél ez, (ebben a felfogásban) bocsánandóbb s ami talán nem is lett volna tudatos.

A Móricz Zsigmond fiataljai nem őszinte szívvel békélnek meg s ez az első pillanatban fájdalmas és megdöbbentő. Még ilyen apróságban is hazudnak? Mi lesz később? Mi lesz ezután? A nagy csapások, a tragédiák nem olyan elviselhetetlenek talán, mint az ilyen kis gazemberség.

De nincs így igazában? Valószínűleg így van. A férjek, az ilyen hegyesorrú, rókaszerű Samu urak megcsalják a kis buta feleségeiket s azoknak még a regény is ezt a keserű igazságot hirdeti. Apró és nagy dologban egyaránt keserű igazságok vannak a földön. S hogy ezt a keserű igazságot nem édesíti, meghagyja annak, ami, itt tér el Móricz Zsigmond a mesélők, kedves regényszövők útjáról. Itt leveti magáról a mesemondók varázsköpenyegét s elénk áll a maga naturalizmusával. Kerestem az okot. Miért?

Mikszáth az északi hegyek fia, Herczeg Ferenc a déli domboké, Móricz Zsigmond a síkságon van otthon. Más tehát a látóköre és más a szeme is, más a dolgok megítélése és más a romantikus hajlandóság is a szívében.

Ez a különbség az első pillanatra paradoxonnak hat. Hogyan? A síkság embere alkuszik? A síkság embere, a tiszta látókör embere fogadja el ezt a megoldást, hogy a férfi, ahelyett, hogy odaállna az asszonya elé és csak egyszer is őszintén tudna vele beszélni, hazudik neki?

Pedig ez természetes.

Az Alföld embere egy síkban áll a többivel, sem felülről nem nézi őket, sem völgyek mélyéből nem áhítatoskodik feléjük. Olyannak látja őket, amilyenek. Közelebbről és érzéketlenebbül néz bele mindnyájunk szívébe. És, ha hazugságot lát, megírja a hazugságot. Nem fáj neki és nem is haragszik érte. Nem szidja és nem prédikál. Minek? Mosolyog rajta.

A hegyek embere más. A hegyek emberének sokkal több eszménye, bálványa, képzelt és igazi szent érzése és babonája van, amiken nem bír és nem mer nevetni.

És talán ebben van valami magyarázata a Móricz Zsigmond erejének és hatalmának, ami előttem az ilyen kis történetekben a legszembeszökőbb, mint amilyen a Szerelmes levél: - mint mikor erőskezű férfi kis filigrán porceláncsészét vesz a kezébe és teát kever benne apró ezüstkanállal. Különös jóízű, édes és erős tehát. Azután, letéve a kezéből az egészet óvatos és nyugodt mozdulattal, mosolyog egyet s kezébe veszi újra szokott súlyos pörölyét.