Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám · / · Ignotus: Vallomás

Ignotus: Vallomás
3.

Az élettel így megismerkedtem volna. Hátra volt, - s ez második neveltetésem, - hogy megismerkedjem önmagammal. Ennek is sora került.

Tudniillik, az ember, amíg csak maga-magától tudja, hogy ő milyen, valójában nem tudja, milyen. Megírtam már valahol, az ember magáról nagyon is az adatokat tudja s magában a végbemenőket figyeli, vagyis úgy van magával, mint aki benne van az erdőben, s a fáktól nem látja. A kívülálló magát az erdőt látja, formáját, mivoltát, jobban ismeri, mert egészében látja. Amíg tehát másoktól nem tudom, hogy ők milyennek látnak, addig nem is tudhatom, milyen vagyok.

Nos, a véletlen úgy hozta, hogy én közel ötven esztendeig nem hallottam magamról senkitől semmit. Ami vitákba keveredtem, nézeteimről szóltak, nem személyemről. Amiket meg rólam írtak, baráti elnézés és kedveskedés voltak. Ezt sem veheti az ember magára - legfeljebb indítékát, a jóakaratot. Ami azonban csak a másikról, a jóindulatúról ad képet, - róla magáról nem. Ha azt mondják Jánosról, itt jön az a kedves, jó, finom és nemes lelkű János, akkor Jánosnak sejtelme sem lehet, hogy ő milyen. Csak ha egyszer rajtakap valakit, amint utánozza a járását, akkor tudhatja.

Hát én most már tudhatom.

Mialatt nem voltam otthon, a rám, érzékenységemre vagy egyébre való tekintet nem nyűgözte tovább az indulatokat, melyek, mint minden ember iránt, énirántam is fel-felkelhettek felebarátaimban. Felebarátaimban, társaimban, barátaimban... mondhatom, mesterségünkben nem utolsók voltak, akikből, mint olvadáskor a Münchausen trombitájából, egyszerre tört ki a visszafojtott mondhatnék. Két-három regényt tudok - kimondott szidalmakat s kifigurázásokat nem is említve, - melyek hol mellékfigurának, hol egyenesen egyik hősnek engem építenek ki, vagy meg, vagy át. Megvallom, amilyen szamár vagyok magam felől, itt sem ismernék magamra, ha egy-egy életrajzi vagy testi figurámból vett adat bele nem üttetné velem mintegy az orromat, hogy no bibas, itt alighanem rólad van szó. Mondhatom: szerelmes nem lehetek magamba ezen megformáltatásaim után, és sovány vigasztalásom, hogy qui mange du pape, en meurt, s a különben jó íróknak különben jó dolgában az én figurám nem túlságosan sikerült. Még az sem fontos, hogy igazuk van-e megítélésemben, s valóban olyannak hiszek vagy tudnak-e, aminek mondanak? A fő az, hogy mondhatnak olyannak, hogy láthatnak így, hogy kifigurázhatnak ilyenül. Ez lehetetlen volna valami mag, valami támaszték, valami akaszkodó nélkül, - s ez a valami mindenesetre képet adhat magamnak magamról. Ád is - ma sokkal tisztábban vagyok magammal, mint öt év előtt. Talán kevésbé érdeklődöm magam iránt, de jobban számolok magammal s jobban számíthatok magammal, kevesebb részt veszek a magam sorsában, de több részt veszek a magam dolgában. Veszem-e még hasznát is, az attól függ, hogy meddig tart tovább ez az eddig öt esztendő. De eddig nem tűnt el haszontalan a fejem fölött. Tanultam a rendjén, s a leckepénzt annál kevésbé sajnálom, mert ez öt év alatt olyan kevesembe került, hogy én ennyiért bizony isten nem mennék el tanítónak.