Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám · / · Ignotus: Vallomás

Ignotus: Vallomás
2.

Az egyik... nehéz pontosan, még nehezebb félreértetés és nevetség nélkül megmondanom. De megpróbálom:

Én budapesti születésű vagyok, szüleim is ott éltek, s apám, mint egy nagy újság szerkesztője, nevezetesebb s ismertebb ember volt. Magam szintén hamar lettem író, újságíró, költő, kritikus - egyszóval az a fajta ember, kit látásból városszerte ismernek. Azonfölül, akinek apja szerkesztő s ő maga is újságíró, a legtöbb helyre, hivatalba, emberhez eljut és bejut kérezkedés nélkül. Ez adottságokból megfelelő megszokások alakulnak.

Elsőbb: az ember öntudatlan biztos abban, hogy ismerik. Ez nem nevel benne önhittséget, még önérzetét sem fokozza. Pozitív se nem öröm, se nem elégtétel, mert éppúgy nem veheti magára, mint az asszonyi mosolyokat nem, mikkel előlegbe fogadják. Tudja, hogy mesterségének szólnak, s egyénisége számára nem következtet belőlük semmit. Így van ez, ha megvan, nem sokat jelent. De negatív: ha nincs meg, hiányzik. Az ember nem tart magáról többet, amiért ismerik, de ha nem ismerik, nem tud magáról tartani semmit. Aki megszokta, hogy mindenki ismeri, s olyan helyre kerül, ahol a kutya sem ismeri, aránytalan elveszti szívét. Eleinte nem tudja, mi baja, csak bizonytalanság nehezedik rá. Később megtudatosodik benne, amire addig nem gondolt, hogy egyedül áll a világon. S hozzá, hogy felesleges is, mindenkinek van már valakije, mindenre van már, aki ellássa, mindennek van gazdája, nem vártak őrá, ő csak él, de nincs. Sok időbe tart, sok émelyedés lefojtásába, sok szédület leküzdésébe, míg újra érzi a jogát, hogy reggeliznie azért szabad, s szabad asszonyokra is néznie, ha nem is néznek mindig vissza.

Aztán, a kiszolgáltatottság. Olyan népeknek, kikről addig alig tudta, hogy vannak a világon, - kikkel elméletben s szociális meggyőződésben ugyan együtt érzett, de valóságban olybá vette őket, mint a bútorokat s az edényeket. Hivatalszolgák, írnokok, segédtisztek... házmesterek, szobaasszonyok... csupa hatalom, mitől fontos dolgok, maradhatások, utazhatások, bátorságok, megkíméltetések függenek. S kikkel nehezebb beszélni, mint miniszterekkel vagy igazgatókkal, mert nincs meg az értelem vagy érdekeltség hídja, mely hozzájuk vigyen. Hónapokig, évekig tart, míg az ember megtanulja a nem szórakozottan jutalmazó, hanem szorongva megvesztegető borravalónak technikáját. S hogy alkalomadtán szét is tudjon ütni, hogy, de az apád istenit!

Keserves iskola volt, ám iskola volt. Magam jártam úgy, ahogy gyerekkoromban sokszor elgondoltam, hogy annyi öreg ember van a világon, kinek semmi dolga és semmi mulatsága, küldjék azokat iskolába, s minket hagyjanak játszani! Kitűnt, hogy én majd ötven esztendeig csak játszottam, s most kellett megtanulnom, mi az élet. Istenem, eminens most sem vagyok belőle, de valamennyire megtanultam. Valamennyire mégis csak jobban bírok az élettel, mint öt év előtt.