Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 1. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A Havasi selyemfiú
Egy bércalji falu. Szántója nagyon kevés, legfeljebb rétjei, legelői s erdei. A falu felső végénél óriás kincstári fémkohó. Ez ad ott javarészben kenyeret az embereknek. A falu fele szekeres gazda s ezek jobb módú és egészségesebb népek. A másik fele ványadt, éhenkórász kohómunkás.
Éppúgy, mint a táj. Egy részében salakos, füstemésztette kietlenség, más része őserejű, buja rengeteg.
Egy szekeres családról szól ez a történet és a bércek lakójáról, egy pakulárról.
*
Az asszonyt nemcsak mindenki férfiszámba vette, hanem úgy is nézett ki, mintha asszony öltözete csak álruhája volna. És másban, tulajdonaiban és szokásaiban is férfibb volt a férfinél. Pillantása kemény és firtató, vállai mint egy zsák hordóé. Amellett maga hajtotta egy pár lovát, maga terhelte szekerét. Pedig már rég nem szorult rá. De kedvére való volt, hogy erejével és munkabírásával kérkedjék. Kedvére volt, hogy ott üljön a többi szekeressel, pipával a szájában a kocsmában egy pohár pálinka mellett. Ez volt Krizsánné.
Ember nem babrált ki még Krizsánnéval, ezzel a marcona, ravasz vénasszonnyal. Amibe fogott azt sikerre vitte s szerzett s gyarapított folyvást. Három pár igát tartott, nagy háza, nagy kertje volt a faluban s két rétje a határban. Kocsisainak s cselédeinek összeverődött a térde, ha előtte álltak s a tenyere hamar ott termett akármelyik képén.
Urát Krizsánné még úgy harmincadik éve körül elhantolta. Szelíd, göthös ember volt. Életében sem sok vizet zavart az asszony mellett. Tíz évet éltek együtt. A falubeli rossz nyelvek még ezt is sokallották, mikor Krizsán meghalt.
- Csoda, hogy hamarabb el nem nyűtte ez a sárkány! - mondták.
Nem élt pedig rosszul Krizsánné az urával. A férfié volt elejétől fogva az engedékenység s az asszonyé a kormányzat kettejük közül. És Krizsán volt a szeretőbb hitves is.
Krizsánné, ha nem is utálta, de nem szerette urát. Krizsán gazdag legény volt, az asszony pedig szegény szénégető lánya. Nagy szerencséjének tartották, hogy Krizsán elvette s inkább az asszony szülei akarata volt, hogy hozzáment. Férje halála után mégsem ment másodszor férjhez.
Most már vagy húsz éve volt özvegy Krizsánné s többszörös nagyanya már. Három fia volt s egy lánya.
Fiai közül ketten maguk is szekeres gazdák voltak. Hatalmas, duhaj alak mind a kettő. Egészen anyjuk fiai. Örökké torzsalkodtak egymás közt is, anyjukkal is. Még anyjuk életében megkezdték az osztozást örökségükön s a balta mindjárt a kezükben volt apróbb szóváltásnál is.
A vénasszony azonban éppúgy nem félt tőlük, mint ahogy azzal emberfia aligha dicsekedhetett, hogy Krizsánnét megrebegtette. Kiadta fiainak az apai részüket s nem túlsokat s nem a legnagyobb szívélyességgel közösködött velük.
A két nagyobb Krizsán fiú a két kisebb gyerekre volt féltékeny. Különösen öccsükre.
Ez a harmadik fiú is apányi fickó volt már, jóval túl a húszon. De még nőtlen volt s még mindig úgy szerepelt, mint az anyja becéje. Pedig inkább apjára ütött gyengébb csontjaival. És nyilván az tette, hogy Krizsánné iskoláztatni próbálta. Ez azonban nem sikerült és végül is egy öreg fényképésznél vált belőle amolyan üzletvezetőféle a közeli városban.
Krizsánné házának falai a legkisebb fia jóvoltából tele voltak díszes, berámázott fényképekkel, amik az öreg asszonyt új szekerével a felhőkön hajtva ábrázolták, vagy királynői trónféle emelvényeken, kecskebokornyi művirág csokorral. A vénasszony büszke volt fia műveire, mint ahogy fia hosszúra eresztett haját és bársonykabátját is szörnyű csinosnak tartotta.
A nagyobb Krizsán-fiúk meg, ha megjelentek anyjuknál, nem tudtak ránézni azokra a díszművekre anélkül, hogy ki ne köpjenek megvetésükben. Öccsük városi nadrágos egyén volt hozzájuk, szekeresfiakhoz képest s már így is kész ellenség. Azonkívül mindig gyanakodtak, hogy anyjuk pénzzel tömi őt.
A Krizsán-lány volt a legkisebb gyerek. Úgy is született, néhány héttel apja halálára.
Más családban az ilyen utolsó gyerek szokott lenni a legdédelgetettebb. Itt a Krizsánok közt fordítva volt ez is. Ezt a lányt senki sem szerette, legalább is övéi közül. Nem volt csúnya lány, bár fakó és igénytelen. De valami szembaja volt. Szemhéjai, a pillák tövénél állandóan tüzesek és sebhedtek voltak és nem bírták el sokáig sem a napfényt, sem a lámpavilágot. Olyanok voltak, mint az éji madarakéi. Az is volt a lány neve otthon: te csipás bagoly.
A vén Krizsánné sem szívlelhette lányát. Szidta, hajtotta mindig.
A lány húsz éves volt már s még mindig nem ment férjhez. Kérői akadtak s ő maga talán hozzájuk is ment volna, de Krizsánné volt válogatós. Azaz, hogy sajnálta lánya munkáját nélkülözni a háztól és cselédet tartani helyébe, azért halogatta férjhezadását.
Ilyen család volt a vén Krizsánné és pereputtya.
*
A kora tavaszi vásáron Krizsánné egyik pár lovát ki akarta cserélni.
A cserét úgy déltájra szerencsésen elintézte és a gazdát, akivel vásárt csapott, szokás szerint egy boros pincébe vitte a baromvásár egyik szögletében áldomásra. De aztán a vásárló távoztával Krizsánné továbbra is ott maradt lánya társaságában a pincében. Ott telepedtek le a pince fenekében a kármentő mellett.
Volt a város eme kültelkének, különösen pedig a pincéinek s butikjainak, egy fenehíréből ismert alakja. Bogya Gazsinak hívták és arról volt nevezetes, hogy ahová leült néhány itókára, ott, a vendégek vagy mindjárt szépszerivel fölkeltek a szomszéd asztaloktól, vagy aztán Bogya Gazsi hajtotta ki őket. Öles fickó volt s ha kapatossá lett, beleveszett volna a szentképekbe is.
Hogy milyen kedves vendége volt Bogya Gazsi a csaplárosoknak, azt talán nem kell mondani sem. Annyi volt a szerencséjük vele, hogy nem tudott sokáig ülni egy helyen. Ha valahol nagytakarítást csinált, de nem akkora botrányt, hogy a hajdúk gondoskodtak volna szállásáról, akkor aztán felkerekedett és újabb viadalokra indult.
Hát amint Krizsánné ott lebzsel a lányával s a pince meglehetősen tömve üdülőkkel, fönn, a pince lépcsője tetején ez a Bogya Gazsi jelenik meg.
Nyomban látszott rajta, hogy nem ez az első csapszék, ahová ma betekint, Széles képe úgy tüzelt már az italtól, hogy szinte lángot vetett tőle ritkás szakálla. És szemeiben szilaj, kaján vihaj lobogott.
Megállt a lépcső utolsóelőtti fokán és először egy röhögést eresztett ki száján, mintegy üdvözlésül. Aztán egy üveg szódavizet emelt magasba és közhírré téve, hogy ő most a papnak a szerepét vállalta magára és meg akarja szentelni a jelenvoltakat, a szódavizes üvegből sicc-succ! végig fröcskölte hosszában-széltében az asztalokat.
Rá természetesen általános kavarodás támadt az egész pincében. Voltak akik tüstént menekültek onnan, anélkül, hogy lehajtották volna italuk. Még többen anélkül, hogy kifizették volna.
Mindenki tudta, hogy Bogya Gazsi olyan pap, aki végül a szentelővel szentel. A szódavíz után a szódavizes üvegekkel hinti meg a híveket. Senkinek sem volt kedve betöretni a fejét.
Bogya Gazsi egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egyedül a méltatlankodó s fenyegetőző csaplárnéval áll szemközt.
Még elég szép jellemvonása volt Bogya Gazsinak, hogy a női nemmel szemben valamelyest mindig lovagias maradt. Most is, hogy kárpótolja a csaplárnét a szétszaladt vendégekért, hát minden asztalra egy üveg pálinkát rendelt. Majd anélkül, hogy a csaplárné kiabálására figyelne észrevette Krizsánnét és lányát a kármentőnél:
- Hát maga Krizsán néni, - szólt oda, - lám csak nem szalad el Bogya Gazsitól. Hiszen nem is eszik Bogya Gazsi embert.
Krizsánnét valóban Bogya Gazsi sem rebbentette ki nyugalmából. Sőt megszólítására csak szúróan végignézte és így szólt:
- Jobb lenne, ha megbecsülné magát maga is. És vigyázna, hogy egyszer emberére ne akadjon maga is.
- Hol? Hol? Had látom! - röhögött körül Bogya Gazsi az üres pincében.
- Csak vigyázzon! - bólogatott rá csendesen Krizsánné.
- Na! - kezdett el ekkor egyszerre mégjobban röhögni Bogya Gazsi és vele együtt Krizsánné is, a csaplárné is odanéztek a pince másik végébe, ahol valaki mégis ott maradt félelmetlen egyik asztal végén.
Aki ott ült ugyanis, láthatólag kisded, csaknem fiú méretű fickó volt. De piciny, szénfekete bajusza s ugyanolyan haja, hosszú fürtökben egész a vállaira kunkorodva s a rákent vajtól fényes. Ugyanezzel volt megitatva barnára inge is, mely köldökéig ért, úgy, hogy a széle és tüszője közt mindig sötétbarna csík jelent meg bőréből, amint egy-egy falat hering után, amit nyugodtan szeldesett bicsakjával, egy-egy korty pálinkát hajtott fel. Hosszú furkós botja elébe téve az asztalon s mellette táskája, piros szíjával, sárga pityke gombokkal ékesítve s kerek kalapja mellett csinált virág bokréta.
Pakulár legény volt, rögtön látszott. Nagyon szép feje volt. És valami méla, nemes nyugalom rajta, akár valami fiatal erdei istenén.
Úgy látszott, mintha semmit sem vett volna észre belőle, ami körötte történt és mintha most se venné, hogy rá térült a figyelem.
A három nő tekintetéből szinte önkéntelen valami részvétféle vetődött feléje, hogy nyilván mindjárt valami komiszságot kell elszenvednie a nagy barom Bogya Gazsitól vakmerőségéért, hogy helyén maradt.
Hát ez tényleg kikerülhetetlen volt. Bogya Gazsi előbb leült egyik asztalhoz és húzott egy kortyot a pálinkából, aztán egy percig kissé kiélvezve a pakulárra vetett pillantásával, hogy most mindjárt megugratja ezt a kis egykedvű ember vakarcsot is, átszól hozzá:
- Hát jó a hering te zsíros?
A pakulár csak egy kis várakozás után fordult félig feléje:
- Nekem szóltál? - kérdezte. - Hogyne volna jó. Tessék, kóstold meg.
- Na Laci, jól van, had kóstolom meg, - jött mókázhatnékja Bogya, Gazsinak.
- Gyere, tessék, - várta a pakulár.
- Lökd ide elibém, - mondta Bogya Gazsi.
A pakulár erre szó nélkül megfogta az egyik heringet a farkától és aránylag elég távolra, pont Bogya Gazsi elé dobta az asztalra. De volt valami mozdulatában, valami nagyon természetes és épp ezért nagyon kihívó. Mintha olyasmit éreztetett volna meg ez az apró ember a nagy duhajjal, hiszen kutyába sem veszlek én téged, látod!
- Ejha, látom te nagy legény vagy, - szólt át neki Bogya Gazsi. - Pedig én úgy hallottam, hogy ti a heringet csak ott tartjátok felakasztva a gerendán a házban és csak a málét veritek hozzá, hogy szaga legyen. Sok bárányt lophattál a gazdádtól, hogy ilyen jól megy neked.
A pakulárnak erre a gorombaságra a pillája sem rebbent, mikor egészen odafordulva így felelt:
- Az apád lopott. Ha van apád. Tudod-e? Én nem vagyok tolvaj. És én nem bántottalak téged, hogy ezt mondjad nékem. Most már hallottad, mit feleltem rá neked.
Hát ez valósággal elképesztő volt. Elképesztő és olyan váratlan is, hogy nem csak az asszonyok, de a nagy Bogya Gazsi képe is színt váltott rá és szava is cserben hagyta egy percre. Ellenben felemelkedett és lassan mintegy még ámuldozva a pakulárra, hogy ez a pukkants mondott ilyet neki? úgy közeledett hozzá.
A pakulár akkor hajtotta aki utolsó korty pálinkáját s seperte le maga elől a morzsákat s táskájába téve máléját, megpödörte kis bajszát, mint ki végzett ebédjével.
Akkor ért melléje Bogya Gazsi. A pakulár meg se moccant erre.
- Az apámat? Hogy mondtad? - kérdezte arcába Bogya Gazsi, rátéve félkezét a pakulár vállára.
- És én tolvaj vagyok neked? - kérdezte vissza a pakulár. De a Bogya Gazsi kezét közben nyugodtan leszedte a válláról és ő is felállt: - A kezed ne tedd rám, - mondta fenyegető hangsúly nélkül. - És hagyj utamra, mert nincs kedvem verekedni veled, - tette hozzá.
Bogya Gazsi azonban, eközben megint a pakulár vállához kapott és megrázta volna.
De ekkor a kis ember, szinte hihetetlen, hogy gyorsaságában egy cseppet sem lett feltűnővé, elugrott mellőle. Már az asztal volt köztük és a kis pakulárnak botja a kezében és táskája is nyakában már. Így hallott Bogya Gazsi baljóslatú szava:
- Ohó, majd számolunk először.
Azzal Bogya Gazsi utána nyomult az asztal körül a pakulárnak. Míg az lassan hátrált előtte és így beszélt közben:
- Hallgass csak meg engem először. Ne hidd, hogy én nem ismerlek téged. Nagyon jól ismerlek. Láttad azt az öreget aki itt ült velem? Te nem láttad. Mert elfutott innen, ahogy téged meglátott. De a múlt vásáron megmutatott nekem téged. Hogy te voltál, aki három vágó bárányra alkudtál vele és mikor nem adta, amennyiért kérted, elvitted erővel és mikor utánad ment belerugdostál az öregbe és fellökted. És az emberek akkor is az öreget mondták csalónak a te szavadra, pedig a gazdánk levonta a béréből a bárányok árát. Most is engem mondtál itt tolvajnak.
Bogya Gazsi türelmetlen neki-neki rohant eközben a pakulárnak, de az mindig fürgébb volt és már a második asztalt kerülgették. A pakulár pedig előbb befejezte mondanivalóját, higgadt, értelmes hangon. Mindössze a szeme villant néha különösen, amint meg-megállt tovább beszélni:
- Most hallgass meg még engem! Én még egyszer kérlek, eressz utamra, mert jól jársz vele. Én nem akarok verekedni veled. De ha hozzám értél még egyszer, akkor hallják itt, amint mondom és hallod te is, hogy te többet emberre nem teszed a kezed. A te papod én leszek. Érted? A te papod én leszek!
Krizsánné már előbb is bele-bele kiáltozott a civódásba. Most oda is ment Bogya Gazsihoz és megrántotta kabátujját:
- Te, hát hagyd útjára ezt a kis embert! Nem szégyelled magad? Bántott az egy szóval téged, míg bele nem akadtál?
Bogya Gazsi rá sem hederített. Konok és vad tekintettel hajtotta a pakulárt és rárivallt:
- Állj meg! Mert különben!
És hogy nagyobb nyomatékot szerezzen fenyegetésének, felkapott karjától egy nehéz széket.
Az asszonyok karban visítottak erre. De a pakulár láthatólag félelmetlen maradt az asztal túlsó felén:
- Majd aztán megállok, de azt te nem köszönöd meg, - felelte Bogya Gazsinak és ráért az asszonyokhoz is fordulni: - Ne kiáltsatok! - mondta. - Ne féltsetek engem nagyságám. Ez a nagy ember nem akarja javát. És ti is meglátjátok, hogy én leszek neki a papja.
Ezzel a pakulár hirtelen a lépcsőgádornak ugrott, hogy felszaladjon rajta. De ezúttal Bogya Gazsi volt a serényebb. Ő is odaugrott és az első lépcsőn, puszta kézzel már megragadta volna a pakulárt.
Megragadta volna. Ám abban a pillanatban megsurrogott a pakulár botja, közte és Bogya Gazsi között a levegőben. Olyan különös volt. Úgy tetszett, a pakulár kinyújtott karja tökéletesen mozdulatlan, csak öklében, mint valami lendítőkerék tengelye körül surrog-burrog a furkós a levegőben. És most Bogya Gazsi ebbe a surrogó gömbbe szaladt bele. Beleszaladt, de úgy is hőkölt vissza, mint valaki a forgó gépkerék elől.
A pakulár azonban nem támadott, csak védekezett és közben lassan hágott felfelé a lépcsőn, háttal a pincegádornak. A bot azonban előtte forgott, eleven pajzsaként.
Bogya Gazsi karját tapogatva sziszegett és éktelen káromkodott. Belerontott újra a surrogó furkósba, de visszatorpant újra sziszegve és éktelen káromkodva.
A pakulár már odafönn volt az utolsó lépcsőfokon.
Ekkor Bogya Gazsi megint felkapott egy széket és teljes erejéből a lépcsőgádornak vágta a pakulárhoz.
El is érhette őt. Krizsánnénak is úgy rémlett, a pakulár ingére vér foltok fröccsentek, amint a következő pillanatban eltűnt a pinceajtóból.
Bogya Gazsi fújt, ökleit rázta eközben a pincében és így iramodott utána a pakulárnak:
- Elfutottál? Fussál is azt a kutya! - ... káromkodott csúnyán és már ő is eltűnt, ki a pinceajtón.
Csakhogy Bogya Gazsi tévedett. A pakulár nem futott el. A pakulár ott állt néhány lépésre a pinceajtótól a járdán. Megtapogatta homlokát, letörölte róla inge ujjával a vért és ott maradt.
Rögtön egy csomó ember gyűlt köréje, akik már sejtették a történteket és menekülést javasoltak neki. De a pakulár szinte szórakozottan legyintett, mintha mondaná: most hagyják dolgára, nincs szüksége sem intelmeikre, sem segélyükre! És az emberek szét is rebbentek nyomban biztos távolra, mihelyt Bogya Gazsi is megjelent odakinn a pinceajtóban.
Krizsánnét ezalatt valami szokatlan, háborgó kíváncsiság hajtotta kifelé a pincéből. Szinte valami elragadtatás ringott benne a kis pakulár viselkedésén a nagy duhajjal szemben, részvéttel és féltéssel vegyesen, hogy gonosz érheti. Mert szinte szentül hittre, hogy a kis pakulár mást mutatott, mint aki majd gyáván megszökik, ha egyszer kijutott a pincéből.
Nos, a pakulár, amint Bogya Gazsit meglátta a járdán, egyszerre éppúgy húzódott ki, mint valami nyújtózó, szürke evet. Most látszott, milyen gyönyörű, hibátlan arányú kisded alakja.
Kihúzódott és az égnek rázott karral egyszerre harsányan ezt kiáltotta a távolabb húzódott emberek felé:
- Most ti látjátok meg emberek, hogy ez a nagy ökör maga keresi a bajt magának. A kereszt a tanúm, hogy én nem kezdtem vele. Itt van, látjátok, most is ő jön nekem.
Bogya Gazsi valóban közeledett is már, csak előbb valami verekedő szerszám után nézett szét, nyilván a surrogó furkóssal tett tapasztalatai miatt. És közben odakiáltotta a pakulárnak:
- A botoddal vagy te nagy legény! Míg a kezembe nem kerítem. Akkor... jaj neked!
- A botommal? - mutatta körül fütykösét a pakulár. - Ez nem kell nekem. Csak benn a pincében nem akartam bajt. Gyere csak, mostan, várlak.
Ezzel a pakulár lehajította botját a fal tövébe s puszta öklével várta Bogya Gazsit.
A száját kellett eltátania mindenkinek, hogy vajon mit akar ez a kis hörcsög, hogy így ugrál ekkora mackóval szemben. Hát ez rögtön rá kitűnt.
Amint Bogya Gazsi nekirontott a pakulárnak, ez bevárta őt kéznyújtásnyira. Akkor aztán a körülállók csak azt látták, hogy a nagy ember, mintha nem a maga jószántából forognék meg egyszerre maga körül s lábai egymásba botlanak és egyszerre amilyen hosszú, olyat zuhan hanyatt a járdán, a kis pakulárral a nyakában.
De a kis pakulár, a földön rögtön elvált Bogya Gazsiról és már talpon is volt, mire az tápászkodott volna. Talpon volt és mint ahogy a szőlőt tapossák úgy táncolt végig Bogya Gazsin, meggázolva torkát, mellét, gyomrát s végül belerúgott, hogy fölhemperedett.
Ám ami ott hemperedett el a pakulár bocskoraitól, az már nem Bogya Gazsi volt, csak egy nyögő, nyöszörgő, tehetetlen hústömeg.
Másfél percet sem tartott az egész. A pakulár ott hányta már vissza hátára táskáját és kissé sápadtan és feketén lobogó szemekkel, de arcán a diadal kifejezése nélkül, hajolt le botjáért a fal tövébe.
- Hallottátok, megmondtam, ő kereste magának.
Ennyit szólt csupán. Aztán mintha valakit keresett volna a tömegben, akivel dolgára menjen. Azt meg is lelte, egy öreg hasonmása személyében.
De akkor már csődület volt a pakulár körül. És egy másik eleven, zajgó emberkarika Bogya Gazsi döge körül.
A pakulár hátánál pedig Krizsánné hangja rikácsolta túl a lármát. A vénasszony valósággal ki volt kelve magából, amint kosarával egyik, másik kezében haraszkendőjét lengetve hadonászott:
- Igen! Úgy volt. Én vagyok a tanúja, hogy az a nagy gazember kötött bele. Ez a kicsi békén ült! Jól tetted kis ember, akárki vagy, hogy megcsúfoltad ezt a nagy barmot. Megszolgálta. Sok ártatlan emberért kapott most!
Eközben a tömeg egyszerre csak egy kakastollas csákó és két sújtásos dolmány előtt vált szét.
A két hajdú a Bogya Gazsi körül gyűlteket lökdöste félre. Kíváncsibbak voltak a nagy ember csúfságára, aki annyiszor megcsúfolta őket. De a csendőr a tettest kereste.
Azt hamar meg is lelte. A pakulárnak esze ágában sem volt megszökni. Épp lassú indulóban volt öreg társával. És a csendőr megjelentére sem árult el különösebb izgalmat:
- Te voltál aki leütötted ezt? - kérdezte a csendőr tőle, maga is látható respektussal véve szemügyre a kis embert.
- Én! - felelt röviden a pakulár.
- Na, jössz velünk, - mondta a csendőr.
- Hát megyek, - felelt a pakulár. És csak öreg társát kérte, hogy feleljen meg érte a gazdájuknál és a kutyájának adjon habarékot, mert a reggeltől nem evett.
De ha a pakulár nem vette szívére befogatását, megtették helyette mások. Egyszerre öt felől is estek magyarázatokkal a csendőrre, hogy Bogya Gazsi már előbb kiszalajtotta a pincét s csak megérdemelt lakolását vette.
Mindenki közül azonban kivált buzgalmával Krizsánné. A vénasszony berzenkedve pockolta magát egyenest a csendőr útjába és csaknem orrának ment ökleivel, amint a pakulár teljes ártatlanságát bizonygatta. A csendőrnek valósággal meg kellett kérlelnie, hogy belássa, hogy ő csak kötelességét teljesíti, mikor a pakulárt bekíséri:
- Nahát, akkor én is odamegyek! - kiabált Krizsánné. - Odamegyek, mert én láttam elejétől az egészet és azt meg kell tudnia a rendőrkapitány úrnak, hogy ez a kis ember ártatlan! Akkor nincs igazság, ha ennek a haja szála meggörbül a törvényben!
Így tüzelt, szavalt, a vén Krizsánné. De mintha nem is a csendőrnek tette volna, hanem a pakulárnak tenné. Mintha keresné legalább egy hálás pillantását mohó pártfogásáért. Csakhogy a pakulár néma maradt és tekintete éppoly méla egykedvűséggel futott szét néha maga körül, mint a pincében, falatozása közben...
Bogya Gazsiba eközben sem a népség, sem a hajdúk nem tudtak lelket piszkálni. Kissé ugyan tettette is magát annyira tetszhalottnak. A szégyen, a szégyen, bizonyára attól kívánt megdögleni, hogy őt, Bogya Gazsit, csúffá tette ilyen embervakarcs. Igaz, hogy lélegzete úgy jött keresztül még most is tüdején a pakulár rúgásaitól, mint a betömődött szűrőn a víz. Hörgött, nyöszörgött és mikor ülve támogatták fel fektéből, egyszerre sűrű, fekete vér bugyborékolt ki torkából. Úgy kellett haza vinni egy szekérről lecsatolt saroglyára és két rúdra fektetve.
Akkor került oda Bogya Gazsi sógora és felesége. Azok átkozódása és jajveszékelése aztán kezdte valamelyest a Bogya Gazsi pártjára téríteni a tömeg egy részét. Kezdett az a vélemény támadni, hogy a vadóc pakulár egymagával tehetetlen, tökrészeg emberrel bánt el ily kegyetlen.
*
A rendőrkapitány, mikor Bogya Gazsinak meglakolását hallotta, aki annyi galibát csinált már a rend körül, csakugyan nem kerekített nagy esetet az ügyből. A Krizsánné hathatós tanúskodása is segített. Úgy volt, hogy a kis pakulár egy-kettővel megszabadul.
Csakhogy a Bogya Gazsi hozzátartozói érkeztek meg súlyos vádakkal. Orvosi látletet hoztak, hogy Bogya Gazsi halálos belső sérüléseket szenvedett s az utolsókat rúgja ágyán.
A pakulár nem papja, a pakulár gyilkosa lett Bogya Gazsinak. A pakulárt a rendőrségről át kellett vinni az ügyészség tömlöcébe.
A pakulár most sem gágározott, a pakulár most is csak rövid, egykedvű feleleteket adott a vallatásra. A pakulár egyszerű eszével azt hitte, hogy elég, ha arra kéri az urakat, ne tartsák őt itt sokáig, mert ha nem jelentkezik gazdájánál, hogy felhajtsa a juhokat a bércre, a gazdája elbocsátja a szolgálatból és letartja telelési bérét is, egyezségük szerint.
Persze, hogy hiába volt kérése. Bekóterezték.
Ám, aki mindenkinél jobban el volt keseredve a törvény igazságtalanságán, csudálatos! az a vén Krizsánné volt. A vén Krizsánné érthetetlen egészen magáévá tette a kis erdei mokány ügyét és ott kilincselt, ott lepetelt folyvást érdekében az urak nyakán.
A vén Krizsánné, mikor már látta, hogy semmi ékesszólás nem jár eredménnyel, akkor odaférkőzött a pakulárhoz és azt mondta neki:
- Én láttam, hogy te nem hibáztál itten. Azért én nem hagylak téged, ne félj. Ha becsuknak azért a gazemberért és elveszted miatta gazdádnál a kenyeret, gyere hozzám, én adok neked különbet. Mert én láttam, hogy ki vagy. Gyere hozzám, a jószághoz értesz, én felfogadlak szolgámnak. Hát ne felejtsd el. Ha kieresztenek, csak kérdezz engem, akárki megmondja neked, merre kapod meg Krizsánnét. Itt a kezem rá!
*
Csakugyan, a vén Krizsánné valami furcsa, makacs elszántsággal hajtott haza a városból, mintha a világon egyedül őrá hárulnék, hogy igazságot és elégtételt szolgáltasson a kis ezer-idegen pakulárnak.
Mi ütött beléje? Múlékony vénasszonyi szeszély?
Nem, nem volt az, úgy látszott, jóval több volt annál. És másvolt. Isten tudja mi volt, ami ennek a kemény, ravasz vénségnek úgy megragadt és úgy kavargott begyében az erdőnek kis fekete, cingár fia iránt.
Szokásaként aztán Krizsánné nem beszélt róla többé senkinek. Ugratta cselédeit, járt a jószágai után, korholta lányát, azt tette, amit azelőtt, húsz s egynehány éve. De magában a pakulár ügyével kelt és feküdt, sőt napról-napra erővel kellett lebírnia magában annak sarkalását, hogy még időközben ne furakodjék oda valahogy a tömlöcbe a pakulárhoz.
Egy éjjel már álmodott is a pakulárral Krizsánné.
Tizenkét-tizenhárom éves korában Krizsánné mindennap ebédet hordott fel a vágásba, apjának, ahol az egy társával szenet égetett. A társának volt egy suhanc fia. Nyurga, barna fiú volt, csak a haja volt éppolyan hosszú és göndör, mint a pakuláré. Ez a fiú ott segített apjánál a szénégetésnél. Krizsánnénak játszópajtása vagy már többje volt. Krizsánné akkor titkos, de szüntelen megzavarodó és elselejtesedő vonzalmakat érzett iránta serdülő lány szívében.
A fiú nagyon gyáva volt. Örökké a vadleánytól, erdei öregtől reszketett. Este nem merte volna elhagyni apját a szénkupactól s maga a kalibáig sem mert menni, nem, hogy ott egyedül lefeküdjék.
Krizsánné meghallgatta a fiú rémmeséit, de magának semmi érzéke nem volt az oktalan borzongások iránt. Ellenben arra használta fel őket, hogy a fiút ugrassa velük és uralkodjék rajta általok.
Napközben, ha málnázni mentek, egyszerre elsikította magát, hogy megfogta a vadleány. Aztán, mikor a fiú erre hanyatthomlok menekült, utánaszaladt, nyakába csimpaszkodott és gyönyörűséget és szórakozást csinált magának belőle, ahogy lassan kibeszélte belőle rettegését és visszacsalta magával a málnázáshoz.
Sokszor elkéredzkedett apjától, hogy ő is ott aludjék a kalibában és az erdő éjjelre még jobban kedvezett játékainak a fiúval. Elég volt megszisszennie ott a tűz mellett, apáik jelenlétében, hogy az erdei-ember nyakáért nyúlkál a sötétből és a fiú már egy vacogás volt. Ezt használta föl mindig az asszony, hogy hozzátörleszkedjék és hozzábújjék a fiúhoz, hogy cibálja és hancúrozzanak, a két beszélgető, öreg szénégető háta mögött.
Ilyen rég-rég feledt éjjeli huzakodást álmodott végig most a vén Krizsánné. De a fiú, nem a szénégető fia, hanem a pakulár volt. A pakulárnak hosszú haját tekerte ujjaira és neki kaparta meg talpát csintalan hátulról leveles ággal, amint a tűznél hasalt, két kezébe támasztott fejjel.
De nem ez volt a fő, hanem az, hogy el akarta csalni tőle cifrafaragású somfabotját. Nem is kellett neki a bot, de tudta, hogy mennyire félti a fiú és épp azért akarta, hogy olyat kaparítson meg tőle, amit annyira félt.
- Hozok neked a botért szentképet, amitől nincs ereje sem az erdei-embernek, sem a vadleánynak rajtad.
Így alkudott álmában a pakulárral. És a fiú a képért hajlandó volt odaadni botját. De előbb így szólt:
- Esküdj meg a keresztre, hogy a pap szentelte meg a szentképet és holnapra elhozod! Akkor tied a bot.
Az asszony megesküdött álmában és megígérte neki.
*
Másnap a vén Krizsánné lányával bennjárt egyik szekerén a városban. Szüntelen ott járt most is az eszében, hogy nézzen a pakulár után a tömlöcben.
Azelőtt is csak valami magától, vagy másoktól való óvatosság tartotta vissza ettől. Most egyszerre szinte kényszerűvé vált Krizsánnén a pakulár meglátogatása. Hiszen megígérte neki, hogy nem hagyja el!
És különös, ez az ígéret, valahogy a vénasszony lelkének leg-leg-leghomályosabb mélyén, mintha az álombeli esküs ígéret magzata lett volna. Mintha azt foganatosította volna mikor lányára hagyta a szekeret, maga pedig a börtönőr nem kis megkérencsélése és megvesztegetése után csakugyan bejutott a pakulárhoz a tömlöcbe.
A pakulár egészen megváltozott. Haja gubancosan lógott homlokába, barna arca megsápadt és beesett szemei még szomorúbbak lettek. Megcsúnyult. Bajusza sem volt a kis csinos kunkor jószág és állát kiverte a borosta.
Két hete volt még hátra a tömlöcben.
Krizsánné zsömjét, pecsenyét és dohányt ajándékozott neki kosarából.
A pakulár most is úgy viselkedett vele, mint elejével. Nagyságának címezte és maga egyszer sem kezdett szóba. Csak arra felelt, amit az asszony kérdezett tőle.
Egyszer tett csak kivételt, mielőtt elbúcsúztak volna. Afelől érdeklődött Krizsánnétól: mennyibe kerül egy mise a halottak lelkéért?
- Miért kérded? - csodálkozott a vénasszony.
- Akarok adni, annak az embernek a lelkéért, akit megvertem! - vallotta meg a pakulár.
- A Bogya Gazsiért? Ezért bánkódsz te? - mondta a vénasszony, - hiszen láttam már az utcán. Kicsit görbén tartja a nyakát, ahol megtapostad. De ne félj attól, kutya baja sem lesz annak.
- Nem nagysága, abban te ne higgyj, ha láttad is. Én tudom, hól másztam rá. Abból nem lesz ember, - felelte komolyan a pakulár. - De az isten én hozzám kegyelmes lesz, mert én nem magamért rontottam meg. Azt bántotta, aki engem felnevelt.
- Hát apád volt az az öreg ember, akivel láttalak? - kérdezte tőle Krizsánné.
- Nem, az nem apám. De azért jobb volt nekem, mint apám, - válaszolta a pakulár.
- Hát él még valakid? Anyád van? - vallatta a vénasszony.
- Van anyám. Él anyám. Most rossz lesz nekik, hogy én itt vagyok.
- Hát másvalakid, nincs senkid? Testvéred.
A pakulárnak erre mintha valahogy borúsabb és nyugtalanabb lett volna tekintete és egy kis zavar látszott volna rajta. A tömlöc ablakára nézett és nem felelt a kérdésre.
Krizsánné erre nem faggatta tovább. Megígértette vele, hogy ha kiszabadul nem kerüli el házát és mikor távozott a pakulár iránt való más szenvedelmeihez még az állapotán való szánalmat is vitte.
*
Ám Krizsánnéban a két hátralevő hét alatt folytonos aggodalmak motoztak, hogy a pakulár nem áll szavának és nem jön hozzá, ha kibocsátják a tömlöcből. Mert úgy tetszett neki, hogy hiába ígért olyan kedvező feltételeket a pakulárnak ha hozzá szegődik cselédnek, csak ímmel-ámmal mondott igent a pakulár.
Krizsánné pedig tévedett. Ajánlata kedvező volt pakulárnak, csak nem volt természetében a hangos fogadkozás és bizonykodás.
Aznap aztán, mikor a pakulár kiszabadult, Krizsánné nem állhatta meg, hogy maga ne menjen a tömlöc elé s ott ne fogadja a kapujában a pakulárt:
- Hát elszegődsz hozzám? - kérdezte tőle. - Itt vagyok szekérrel, mert dolgom volt a városban és ki is vihetlek mindjárt.
A pakulár azt válaszolta: elszegődik, de előbb haza kell mennie és beszélnie hozzátartozóival.
- Jól van, - mondta Krizsánné, - elküldelek szekérrel, mert látom így is leromlottál itt a tömlöcben. Várd meg hát itt, érted küldöm a szekeret.
- Arra nincs szükségem nagysága, bírom én a lábam, - mondta a pakulár, - megyek csak gyalog a bércen át.
A pakulár faluja éppen a túlsó oldalán feküdt a bércnek. Szekéren, körül az országúton éppen egy napi út volt. Míg át a bércen, aki ismerte az ösvényt fél nap alatt kényelmesen megjárta. És ennek a bérci útnak akármelyik völgyön neki lehetett vágni, így a Krizsánné faluján át is. Ám a vénasszony képes lett volna ha a pakulár vissza nem utasította volna, alája adni egyik szekerét a munkától, hogy azzal is biztosítsa a pakulár visszajövetelét.
A pakulár tehát azzal köszönt el a vénasszonytól, hogy harmadnap pirkadatkor jelentkezik a szolgálatba.
Mielőtt azonban a bércnek vette útját Krizsánné egy kis tétova után visszatartotta:
- Várjál, mondta neki, - akarok még valamit mondani. Otthon, a faludban elmondhatod a szegődvényed, de itt a faluban és a többi cselédemnek ha megérkezel ne szólj róla. Megmondom neked miért. Ezek rest gazemberek, csak azt nézik, hogy lopják a napot és hogy mi ragadjon körmükhöz, azért azt a bért sem érdemlik meg, amit kapnak tőlem. A tied több az övéknél, amire fogadtalak. Én téged látlak ki vagy és aki nekem becsületesen megdolgozik, annak én becsületesen szeretek fizetni.
A pakulár erre is csak szótlan bólintott, legfeljebb valahogy nem akarózott ránéznie közben a vénasszonyra, mintha ezzel végleg megértett volna valamit, amit előbb is sejtett, de hagyná az ügyeket menetükre.
Valóban olyan hallatlanság mint ami bért a pakulárnak ígért, még nem hagyta el szegődő cselédnek a vénasszony száját. És akármilyen nyíltszívű volt magyarázata, minthogy ötölni-hatolni a vénasszony nem tanult meg életében, azért úgy tetszett egy kis zavartól maga sem mentes.
Így volt. A vénasszony nem titkolhatta s nyilván nem is titkolta magától, hogy nem szokott, vagy réges-rég elszokott olyanféle érzésektől, amilyenek a pakulár iránt fogantak és hatalmasodtak egyre jobban benne.
Talán nyilván tudta, hogy csak valaha, kemény, kifeslő keblei mögött kezdett olyan dobajba szíve a szénégető fia közelében, mint most, tespedt, öreg emlői mögött, a pakulár láttára. Ugyanabba a dobajba, amit akkor fojtott el, amikor apja, anyja noszogatásaira hozzá kellett mennie a gazdag szekeresnek a fiához, Krizsán Jánoshoz.
Talán nyilván tudta a vénasszony, hogy ez volt az egyetlen érzés életében, aminek jogait nem merte kiküzdeni. Ami elsenyvedett és más erőkké másult benne. De ha ím, újra jelentkezett, akkor már nincs várnivalója vele.
Nagyon lehet, hogy a vénasszony már nyíltan így vallott magának:
Kinek mi köze hozzá, ha belehabarodtam ebbe a fickóba és megszerzem magamnak? És ha kellek neki, mit tesz az, hogy rég több már a fehér szál mint a gesztenyeszín a hajamban?
*
Krizsánnénak két szekere a kohónak járt, rendes heti elszámolós munkára, magas szeneskosarakkal, érczúzvány ládákkal, vagy usza-fával. A harmadik szekere, ez könnyű, csinosabb alkotmány volt s két hibátlan, tüzes, mokánycsikója hozzá. Ezt a szekeret a háznak használta, földjeinek s a városba és ezt a két csikót fogta be, ha a kohó hivatalnokainak kellett fuvar.
Ezt a szekeret hajtotta maga a vénasszony s miután utóbb többször panaszkodott, hogy már nem érdemes törnie magát a munkával és rászolgálna már egy kis kíméletre, most ez a szekér jó ürügye volt cselédei előtt a pakulár felfogadására.
A vénasszony két kocsisa ott lakott a hátsó udvarában, az istállóhoz ragasztott vályog viskóban.
Az öregebb kocsisa egy alattomos, simaszájú, vén betyár volt. Ivott és kincsolta, hajtotta feleségét és családját és amellett Krizsánné tudta, hogy szekeres fiai megvesztegetik és minden ügyet tovahord nekik a háztól. Csakis a huzamos megszokás tűrette meg a vénasszonnyal ezt az embert házánál s jobban a felesége miatt.
Parászka a felesége már cselédje volt a háznak még Krizsán, a gazda életében s az is maradt. Parászka volt a vénasszony jobb keze s talán egyetlen bizalmasa az egész világon. Parászkának is nagy, hajadon lánya volt már, akinek egy kohólegény udvarolt és nagy suhanc fia, aki már hajtotta apja helyett az igát és kijárt éjjelre a lovakkal.
A másik kocsis fiatalabb volt, ostoba tedd-el, nevedd-elő fickó s nem régi szolga. Szintén házas volt, de a felesége a kohóban dolgozott.
A pakulár felfogadása mindenesetre már eleve kész féltékenységet és zúgolódást keltett a cselédhad között. A házi szekér hajtására mind a két kocsis szívesen pályázott volna, mert ennek a munkája volt a legkönnyebb s föl voltak háborodva, hogy gazdasszonyuk éppenséggel egy havasi mócot hoz a juhoktól csikóihoz, miket annyira féltett, hogy még az öreg kocsis fiára sem bízta soha.
A pakulár tehát nagyon elkészülhetett szolgatársai közt minden ravasz áskálódásra és szurkálódásra.
Csakhogy úgy látszott, a pakulár mindjárt elejétől fogva, nehezen hozzáférhető egyáltalán valami kivetni valónak. A többi cseléd első naptól fogva láthatta, hogy semmiképp sem használja ki se magának, se más ellen kivételes helyzetét asszonyuknál, hogy a házi szekérrel mindig körüle lehet, otthon, a réten, a városban. Sohasem látták, hogy hozzájuk hasonlóan fontoskodnék, sohasem hízelgett sem asszonyának, sem másnak. Munkáját végezte, amilyen jól csak tudta. Nem vetette meg az italt, nem a mulatságot, de nem is kereste.
Ezenkívül mintha idegenségének valami furcsa varázsa óvta volna mindenkitől és mindentől a pakulárt. Okvetetlenkedésektől megóvta bizonyos félelmetesség, olyasvalakit, aki eltudott bánni Bogya Gazsi a hírhedett kocsmahőssel. És óvta egyáltalán kifürkészhetetlen, hallgatag, örökké változatlan egykedvűsége, mint a bércek rengetegeié s legelőié, ahonnan idevetődött.
Esténként a fejés, etetés után a cselédek rendesen összeültek a hátsó udvarban trécselni, hancúrozni. Ott volt a fiatalabb kocsis felesége, az öreg kocsis lányának szeretője s Krizsánné lánya is, sőt sokszor Krizsánné maga is.
A pakulár is ott hallgatott köztük valahol a háttérben. De aztán a viháncolás kellős közepében, észrevétlen felkelt és kiment a kertbe.
Ott hevert le magában a domboldalon és bámulta az eget. És a cselédtársak egyszercsak, egyszercsak halk tilinkózására figyeltek oda. Mutatóujjnyi tilinkóján fújta magának mindig ugyanazt a dallamot, amit sokszor hallani a pakulároktól, ha nyájaikat hajtják le valahová a falun át és füttyszóval s ordas ebeikkel terelgetik a juhokat. Az egész dallam nem több öt hang változatánál, mint a tücsök cirpelés.
Megesett, hogy a pakulár ott is szunnyadt el a kertben, s nem jött be a meleg istálló almára. Pedig a föld még nedves és hideg volt s gubát sem vitt maga alá. A föld fia volt s a szabad égé s azok nem tettek kárt benne.
Pitymallatkor azért, mindenkit megelőzve, már ott etette, kaparta lovait az istállóban a pakulár.
*
Már néhány hete szolgálta a vénasszonyt a pakulár, még mindig úgy élt, úgy viselkedett, mint az első napon, mikor megérkezett.
A vénasszony amennyire példálózásokkal és évődések közben lehetett, mindent megpróbált már, hogy értésére adja vonzalmait. De hasztalan környékezte meg.
Egy ízben a földeken, ahol legzavartalanabbul lehetett vele kettesben, félig mókásan, félig komolyan már azt is mondta a pakulárnak:
- Látod, hát igaz, hogy vén vagyok hozzád, de soha sem hallottad még, hogy öreg gazdasszonyok fiatal szolgájukkal tartottak? Szegény vagy, senkid sincsen, ha hozzád mennék, egyszerre gazda lennél. Nekem meg úgy sincs sok hátra, aztán élhetnéd a világodat.
A pakulár egyszerűen azt felelte rá:
- Nem vagyok én hozzád való nagysága. Csak megszólnának.
- Hulljon ki a nyelvük, aki ránk veri! - felelt a vénasszony. De a továbbitól mintha az a néma mozdulat akasztotta volna el, amivel a pakulár oldalt vetette fejét és elhajolt, hogy odaigazítsa a lovak elé, az eléjük vetett szénát. Ezzel megszakította a beszélgetést, mintha éreztetni akarta volna szolga mivoltát.
Hanem egy nap a vénasszony megalkudott egy fél goré máléjára, vékaszám, szemesen és estére le kellett fejtetnie.
Két szobája volt a vénasszony házának és közbül nyitott kéményű konyha, rácsajtós pitvarral a tornácról.
Az utca felőli szoba padlós volt s festett famennyezetű. Fele régi, fele újon szerzett bútorai. Egy öreg pohárszék s hajlított faszékek, fényezett, hamis-diófa asztal körül. Nagy aranyozott gipszkeretes tükör, szentelt cicabarka dugva mögéje. Néhány hazafias olajnyomat üveg alatt. És két ágy csipketakaróval, a vénasszonyé s lányáé. Ez volt a berendezés.
A másik, a hátsó szoba kétszer akkora volt. Földje ennek a kohóbeli olvasztó tégelyekkel volt kiverve. És egyik sarkában gazdasági eszközök álltak, meg szilvaízes üst, meg káposztagyalu. A másikban gyümölcsös garmada. Éppígy rudakon a mennyezetéről a száradó ruha mellett piros paprika kötegek s aszu szőlőfürtök csüngtek s oldalszalonnák és füstölt húsok. Kamra volt, nappali volt, a korai csibéknek is ott ült kotlójuk kerékkosárban a fal mellett s egy rosszul ellett kisbornyú is ott feküdt egyik sarokban, a terebélyes búbos mellett.
Ide garmadálták a goréból a fejteni való málét háti kosarakban a vén asszony cselédei.
Ilyesmi afféle házi ünnepség volt. A vénasszony pálinkát készített és málészemet főzött mézzel a morzsolóknak.
A cselédhad fönn a csutka és csőhalmok tetején munkálkodott és kezdettől fogva szabadjára volt engedve a víhaj. Csipkelődtek, csutkákkal dobálták egymást. Végül az öreg kocsis mesét mondott.
A mesék kivétel nélkül ocsmányságokat tárgyaltak tartalmokúl, is, csattanóikról is, hogy az asszonynép nem győzte álsikolyokkal és mindenki pukkadozással.
A pakulár ott ült az öreg kocsis suhanc fia mellett. Odahallgatott mindenre, de maga nem szaporított közbe s nevetni egyik sem hallotta még a legnagyobb vidámság közepette sem.
Egyszer aztán, a kocsisfiú meg is kérdezte tőle:
- Tán te nem is tudsz kacagni? Nem hallottad, hogy hová futott le az úri menyecske tésztája a sütő lapátról?
- Min nevessek azon? - vont vállat a pakulár.
- Te tán különb meséket tudsz apámnál, amiket a juhoknál hallottál, - gúnyolódott a suhanc.
- Ilyeneket nem tudok. Nem is akarok. Tudok azért én is, - felelt a pakulár.
Ez volt talán első eset a pakulártól, hogy ennyi szóba ereszkedett és a kocsis fia nyilván meg akarta szégyeníteni, ahogy épp egy kis szünet volt a vihajban s fennhangon kiabálta:
- No halljuk, mondd el. Halljátok? Ez is tud mesét, azt mondja, a juhoktól.
A többi cseléd is odanézett. És a pakulár szokott egykedvűségével válaszolt:
- Mondok, ha meg akarjátok hallgatni.
Most már beleszólt a vénasszony is.
- Hát hallgassatok, hadd kezdje el. Mit tudjátok, hogy mit tud. No fogjál belé.
A pakulár kissé a hallgatóságnak helyezkedett, de egy pillanatra nem hagyta félbe a morzsolást: - Halljátok hát, így szólt:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény-szegény ember. Annak a szegény embernek volt három fia.
Mikor felcseperedtek, kevés volt a kenyér annyi szájnak a háznál, hát a legidősebb fiú azt mondta:
- Elmegyek én édesapám valami szolgálatot keresni.
- Eredj édes fiam, - szólt az apja, - csak egy tanácsomat fogadd meg, akárhová szegődsz, csak a vörös paphoz ne szegődjél, mert az megcsúfol téged.
Hát elment a fiú.
Amint megy, mendegél, hegyen, völgyön, vízen, varjúköveken át, elérkezik egy nagy faluba, ott is egy nagy ház elé.
De csudát lát-e vagy a szeme káprázik? A nagy háznak a kerítésén, minden lécen egy halálfej, mint ahogy az udvaron a tejescsuprok a rúdon.
De már el volt fáradva a fiú, hát bekopogott a házba. Na ki is jön eléje egy fekete csuhás pap, akkora vörös szakálla, hogy odaszúrja a végét a cingulusába.
- Adj isten pap atyám! - a fiú.
- Fogadj isten kedves fiam! - a pap. - Hát mi járatban vagy?
- Szolgálatot keresnék, - mondja a fiú. Mert a buta feje már elfeledte az apja intelmét.
- Na, akkor jó helyen jársz, - mondja a vörös pap. - Éppen szolgára van szükségem. De nálam nincs szegődés, se időre, se bérre, hanem csak arra, hogy aki közülünk hamarább megharagszik, annak a másik bocskorszíjat hasíthat a hátából és azé mindene, amije van. Felcsapsz-e hát édes fiam?
- Itt a kezem, nem szalonnanyárs, - csapott fel a fiú.
Hát másnap reggel azt mondja a veres pap a fiúnak:
- Eredj fiam, hajtsd ki a juhaimat a legelőre. Itt egy kenyér, itt egy korsó pálinka. Egyél, igyál. De azt kikötöm, hogy este juhokat, kenyeret, pálinkát úgy hozz vissza, ahogy kivitted.
Megy ki a fiú a legelőre. Persze koplal egész nap. Mert hogy hozzon vissza is mindent és jól is lakjon belőle?
Este mikor hazajön, csak úgy dülöng az éhségtől. Kérdi a veres pap tőle:
- Na fiam., hogy vagy, talán csak nem haragszol, hogy olyan savanyú képet vágsz?
- Hogyne haragudnék azt a keservét! - mikor hull ki a bélem az éhségtől, - mondja a fiú.
- Na, ha haragszol fiam, akkor az enyém vagy, amint fogadtunk, - szólt a pap és a szegény fiúnak rögtön bocskorszíjat hasított a hátából és a koponyáját odatűzte a kerítésére a többihez.
Aközben a szegény ember második fia is kinőtt a gyermekbocskorból és az is világgá készült. Annak is csak azt a tanácsot adta az apja, mint az elsőnek. De az is csak odatévedt útjában a veres paphoz. És bizony az is csak úgy járt szegény feje, mint az első.
Most már csak a harmadik fiún, a legkisebben volt a sor.
Az is megkapta apjától a jó tanácsot. Persze az is csak odavetődött a veres paphoz.
Hát elszerződik a legkisebb fiú is a pappal. És kiküldi azt is a juhokkal, meg a kenyérrel, meg a pálinkával a legelőre.
De bizony a legkisebb fiúnak volt esze. Mikor megéhezett kivájta a kenyér belét, megette és megtömte a kenyér héját agyaggal. Kiitta rá a kulacsból a pálinkát és belefacsart helyette a kulacsba farkascseresnyét az erdőszéléről. Azzal jókedvűen hajtotta este haza a juhokat.
- Haragszol-e fiam? - kérdi a pap tőle.
- Haragszik az ördög, mert annak nincs lelke, - felelt rá a fiú.
Na, jól van. A veres pap már egy kicsit meghökkent, hogy itt emberére akadt. Hát egyebet talált ki.
Másnap éppen vasárnap volt és a pap fel se kelt az ágyból, hanem azt mondja a fiúnak:
- Úgy látom fiam, esett kinn az eső az éjszaka, pedig én nem akarok sárba hágni, hogy úgy álljak misézni az oltár elé. Hát nekem, amíg a templomba megyek, rakjad ki az utam, hogy a csizmám be ne sározódjék.
Tanakodik magában a fiú, mit tegyen? Egyszerre csak észreveszi a pap kamrájában a sok evangéliumos könyvet. A fiú se rest. Veszi a sok nagy könyvet és löki ki sorban a templomig őket az útra. Ha azokra lép, akkor nem lesz sáros a pap csizmája.
De a veres pap majd lebukik a lábáról, mikor a drága könyveit ott látja a sárban.
- Hogy merted ezeket odahányni? - rivallt rá a fiúra.
- Nanana! - azt mondja a fiú neki, - csak nem haragszik érte pap atyám? Hiszen a csizmáját féltette a sártól, a könyveit nem hallottam, hogy féltette volna.
- Nem haragszom kedves fiam, - szólt - a pap, - nem haragszom, csak úgy tettem magam.
Azzal elmegy a pap a templomba és mise után, ahogy hazajön, leülnek a feleségével együtt früstökölni.
Hát amint meghúzza a pap is, a papné is a pálinkáskulacsot, csak csavarja az orrukat a farkascseresznye leve, amit a fiú beletöltött. Mi a pokol van ezzel a pálinkával? Hamar egy kis kenyeret rá, hogy lenyomtassák. De csak arra kezdenek jobban köpködni az agyagtól, amit a fiú a kenyérbe tömött.
- Hol vagy te átkozott? - kiabál a veres pap a fiúra.
- Mi az? Mi az? - jön elő a fiú. - Csak nem haragudott valamiért pap atyám.
- Dehogy haragszom! - feleli a pap, csak tettettem magam.
Hanem a veres pap már látta, hogy itt nem jól jár ezzel a fiúval. Hát azt mondta a feleségének:
- Gyere asszony, szökjünk el innét, mert ebben a fiúban hét ördög van és a végünkre jár.
Azzal összekötötték egy zsákba azt a néhány evangéliumos könyvet, amit a fiú nem lökött ki az utcára, hogy majd kiszöknek hátul a kerten.
De bizony a fiú, hallotta az ajtó mellől a beszédjüket és kapta ő is magát és mikor nem vették észre, kihányta az evangéliumos könyveket a zsákból és belebújt ő helyettük.
Úgy vette a papné a hátára a zsákot a fiúval és úgy szöktek ki hátul a kerten.
Hát amint mennek, mendegélnek, odaérnek egy folyóhoz. És a papné már el volt fáradva, úgy hogy a zsákot beleértette a vízbe, mikor átgázoltak, rajta. Persze a fiúnak a lába is beleért a vízbe. El is kezd kiabálni a zsákban a fiú:
- Feljebb, feljebb papné asszony, mert mind megáznak az evangéliumos könyvek.
- Hüjj! - azt mondja a papné az urának, - hallod milyen szentek ezek a könyvek, hogy beszélni tudnak.
Igen ám, de mikor a túlsó parton a papné lelökte a zsákot, a madzag kioldódott a nyakán és a fiú kiugrott belőle.
A veres pap, meg a felesége csak jobban megrökönyödnek láttára:
- Jaj te istentelen, hát te voltál a zsákban? - förmed rá a veres pap.
Haragszik ám papatyám? - kérdi a fiú.
- Csak tettettem magam! - feleli a pap.
Na már esteledett, hát lefekszenek a folyó partjára. De a veres pap azt súgja feleségének:
- Hagyd fiam a fiút legszélrül a vízhez, aztán ha elalszik és én meglöklek téged akkor te meg lökj a fiún egyet, had bukjon bele a vízbe és szabaduljunk meg tőle.
Azám, ha a fiú nem hallotta volna megint, mit beszélnek! De meghallotta és mikor lefeküdtek, hát sötétben odamászott a pap, meg a papné közé.
Egyszer csak a veres pap meglöki éjszaka a fiút, hogy azt mondja neki:
- Lökd be a vízbe!
Lök is egyet a fiú a papnén és az loccs! - be a vízbe.
Azzal felébrednek reggel, hát a veres pap majd fává válik az ámulattól, hogy a fiú van ott mellette.
- Hát a feleségem hol van? - kérdi tőle.
- Nem azt mondta tisztelendő atyám az éjszaka, hogy lökd be a vízbe? Bizony én belöktem. Csak talán nem haragszik érte?
- Híjj, hogyne haragudnék te pokolfajzat! - kiáltotta el magát a verespap.
- Na, ha haragszik, - feleli a fiú, akkor az enyém pap atyám, ahogy fogadtunk!
Azzal a fiú rögtön bocskorszíjat hasított a pap hátából. Elment a faluba. Beleült a pap sok jószágába. Odahozta apját is. Megházasodott. És máig él, ha meg nem halt.
Itt a vége fuss el véle!
*
Ez volt a pakulár meséje. És a hallgatóságnak tökéletes tetszését nyerte meg vele. Maga a vén asszony is szívéből kacagott a szegény ember fortélyos legifjabb fián.
Úgy látszott, a forrásoknál és a fák tövében a juhaklok körül teremnek olyan mesék, mint a házak közt, sőt különbek.
Attól fogva cselédtársai a pakulárt nem tartották sem mulyának, sem vadócnak. De ez csak kedvezőtlenebb volt rá. Mert alattomosnak tartották attól fogva.
*
A málészemes zsákokat a pakulárnak kellett másnap elszállítania szekéren. Ő maradt tehát utoljára cselédtársai közül a szobában számbavenni és bekötözni a zsákokat.
- Eredj aludni, te buha! - förmedt a vénasszony lányára, aki álmosan ástált mögötte.
A leány bement. De mikor a pakulár is jójcakát kívánt, a vénasszony így szólt neki:
- Álmos vagy te is? Igyál még egy korty pálinkát és beszélgessünk. Én nem tudok aludni. Csak reggel alhatnám, mikor már föl kell kelni.
- Köszönöm nagysága, elég volt nekem, - szólt a pakulár.
- Maradj csak, - mondta a vénasszony, hozok ki, amit én édesítettem dióval és én is iszom veled egy pohárral. Miért futsz mindig tőlem? Nekem sincs senkim, akivel egy szót váltsak. Ülj le csak ide a zsákra.
A pakulár valósággal megadás szusszanásával ült le a mutatott zsákra. A vénasszony aztán kisvártatva visszajött a pálinkával és odaült ő is a pakulár mellé a zsákra. És mint szokott volt, ő kezdett a szóba, csak ő beszélt. Beszélt őszintén, csupa keserűséggel és bánattal életéről. Fiairól akik halálára lesnek, városbeli fiáról, akinek ő csak komisz paraszt asszony, jól látja, csak a pénze, meg a küldeményei jók. Lányáról, aki szívesebben ül a cselédek közt és bizalmasabb a kocsisnéhoz anyjánál. Teljes, nyomorú egyedül valóságáról beszélt a vénasszony. Aztán a beszéd lendülete átvitte a múltba. Örömtelen, szegénységben töltött lányságáról kezdte s göthös uráról, akihez hozzáerőltették és menyecske koráról, amiben csak szenvedett. Szüntelen küszködéséről, kuporgatásáról azt sem tudja, kinek? És az évekről, amik lassan idemúltak felette.
A pakulár barna képén egy vonás sem változott minderre. Hallgatta a vénasszonyt, mert jótevője s gazdasszonya beszélt neki. De szívesebben nyújtózott volna már ki vackán. A virrasztáshoz nagy készsége volt azonban s egy ásítás nem szorongatta.
De egy idő múlva, amint a vénasszony egy hosszú sóhajjal elhallgatott kissé, a pakulár várt keveset, majd félrenézett a zsákokra és felállt:
- Hát én is megyek aludni, - szólt.
Akkor a vénasszony, egyszerre utánanyújtotta karját és megölelte a nyakát:
- Ne menj most. Vetek én neked ágyat, - szólt, - aludj itt. Látom, hogy nem akarsz tudni ilyen vénasszonyról. Pedig látod szerencsét csinálnál velem. Én már nem bánom, megmondom. Hiszen nincs sok hátra nekem. Te meg még kereshetsz utánam fiatalabbat, amilyen tetszik. Látod, nem fáj az nekem, pedig ne hidd, hogy nem akadna más nekem, ha kellene tíz is. De már az úgy van. Aki nekem kellene, annak én nem kellek. Ugyebár csodálkozol, hogy megmondom neked? De egy ilyen vénasszony, minek dugdossa már a szavát.
A pakulár közben a vénasszonyra emelte tekintetét. Szinte valami zavaros esdésféle volt benne. De mintha nem tudná elviselni a magáéban a vénasszonyét, szótlan a földre horgasztotta fejét.
Látszott, hogy a válaszon tépődik. De nem talál kibúvóra. És mintha érezné, hogy szokott szenvedőleges viszonyában elég a megadás jelének, kalapját, amit már fölvett a zsákról, visszatette újra.
Akkor este lett szeretője a pakulár a vénasszonynak.
*
Másnap estefelé a pakulár, a lovakat fogta ki, az istálló előtt. Szombat este volt éppen és a többi cseléd már ott trécselt az öreg kocsisék viskója előtt.
A vénasszony egyik szomszédjánál volt és az ismerős szekérzörgés hozta haza. Épp jött át az udvaron az istálló felé. De megállt a kerítésnél, mintha élvezetet lelne benne, hogy észrevétlen figyeli kissé, mit csinál a pakulár.
Mint mindenki számára, éppen úgy volt a vénasszony számára is olyan sok rejtelmességgel s hozzáférhetetlenséggel tele ez az ember, hogy mindig izgató volt kíváncsiságára, ha egy őrizetlen mozdulata is árulna el valamit róla.
A pakulár leszerszámozta s bevezette a lovakat s körülnézte a szekeret.
Ezzel ő is végzett aznapra dolgával.
Megállt az istálló előtt s tűnődött egyet. Elnézett szolgatársai felé, elnézett a ház felé, fölbámult az égre s eközben arcán levertség, gondok, unottság tükröztek. Lehorgasztotta fejét s újra tűnődött.
A vénasszony most szólalt rá a kerítés mögül és közeledett:
- Bánt valami téged, hogy mindig ilyen búval bélelt vagy?
- A zsákokat leterheltem és itt adtak egy cédulát neked nagysága, - volt a pakulár felelete és tüszőjéből papírszeletkét adott át a vénasszonynak.
A vénasszony éppen csak rápillantott a papírra és begyűrte mellébe:
- Jól van, - szólt, - jól van. De minek nem felelsz arra amit kérdez: van valami bajod neked? Most is búsultál, láttalak. Minek nem mondod meg nekem?
- Búsulok nagysága, rosszul vannak otthon.
- Azért búsulsz? Hát mi bajuk van? Nincs mit egyenek? Vagy betegek? Anyád? Vagy apád?
- Sok baj van, mindenféle, - bólintott a pakulár. De mint aki félbe akarja hagyni az erről való beszédet, erre-arra nézett, hogy valami foglalatosságot találna és hozzá mormogta: - Így sem vagyok ott, így sem segíthetek.
- Hát szeretnéd megnézni őket? - kérdezte a vénasszony és fürkész szeme rögtön észrevette, hogy erre a pakulár szemei megvillantak. Azért ezzel toldotta meg. - Elmehetsz. Menj el. Elengedlek. Ma szombat. Holnap vasárnap. Nem baj, ha késel hétfőn is. Most nincs munka. Gyere délre. Gyere estére. Na! - kedvedre beszéltem neked?
- Ha elengednél nagysága, én nagyon köszönném neked. De mit szólnak ezek? - utalt cseléd társaira a pakulár.
- Az nem a te gondod, - vetett gyűlöletes pillantást a vénasszony cselédjei felé. Várjál csak, gyere csak be velem. Adok neked, hogy vigyél anyádnak valamit. És mondd meg, hogy a gazdasszonyod adta. Mondd meg, hogy jó asszony vagyok és szeretlek szolgámnak téged. Csinálj nekik örömöt. Na gyere hát.
A vénasszony előre ment a házba. Levágott egy jó féloldal szalonnát, összekötött egy pár tyúkot lábaiknál és még gondolkozott, mit adhatna még valamit.
Ekkora bőkezűség, ekkora gondoskodás, nagyon jól látszott, mennyire megzavarja a pakulárt. Mennyire valósággal megszégyeníti. A tekintetét valóságos kínnal rebegteti ide-oda. Mintha nem enyhítődne, de súlyosbodnék helyzete a vénasszony jóságával.
- Jaj nagysága, hogyan szolgáljam én meg ezt neked? - hebegte. De a szabadságon, a látogatáson való örömét nem tudta titkolni.
- Hadd csak a hálálkodást, - mondta a vénasszony. - Készülhetsz és mehetsz. A lovakat csak bízd rám. Legyen meg az örömöd és lássad, kicsoda vagyok hozzád.
*
Nem sokkal rá, egy nap, a vénasszony tornácán bíbelődött valamivel.
A lánya két rücsővel épp akkor ment át a házból az udvaron, a kútra, amely a hátsó udvaron volt s ahová a vénasszony jól láthatott a tornácról.
A pakulár ott faragcsált egy baltanyelet az istálló előtt, de amikor meglátta gazdasszonya lányát, hogy vizet akar húzni, odasietett s kivéve kezéből a rücsőket, maga húzta tele őket a kútból, hogy megkímélje a lányt. Ez egészen szokott készség volt a pakulártól.
A vénasszonynak foglalatossága közben ott volt a szeme ezen a jeleneten.
Lánya szabadkozott a pakulár segélye ellen, de végül csak átengedte a rücsőket neki. De aztán, mikor a pakulár a tele rücsőket be is akarta vinni helyette, akkor már nem engedett. És a pakulár sem erősködött tovább.
Ellenben a lány, mielőtt elindult volna a vízzel, kissé letette a kút mellé rücsőit s néhány barátságos szót váltottak a pakulárral.
A vénasszony szavakat nem hallhatott odáig, mindössze mozdulatokat figyelhetett meg. És a lánya máris jött befelé a rücsőkkel.
Mikor a tornácra lépett, a vénasszony így szólt hozzá:
- Éppen rólad gondolkozok itt. Ne vénülj hát nekem a nyakamra, én odaadlak Kerekeshez...
Kerekes felvigyázó volt a kohóban. A lány legállhatatosabb és legreményteljesebb kérője. A lánynak is tetszett úgy ahogy. Józan, kupori s már katonasoron túl levő legény volt. Maga erejéből vergődte föl magát félig-meddig altiszti állásra a kohóban s több mint öt éves türelemmel táplált vonzalmakat a Krizsán-lány hozománya iránt. Egyetlen kifogás az volt ellene, hogy nemcsak rokkant apját s anyját, de nagyapját s nagyanyját is tartotta s kisebb testvéreit. Ez az éhes had riasztotta vissza a vénasszonyt, remélhető élősködéseivel.
A lány válasz nélkül s kissé elámulva bámult anyjára.
- Odaadlak, vigyen! Még a tavasszal, - folytatta a vénasszony. - Ahogy beszélek vele megmondom neki. Kihirdettetlek, készen van mindened, vigyen hát magának. Így is amennyi hasznod látom, afelől elvihet. Nem bánom, ha te is szólsz neki.
A vénasszony féltékeny lett lányára.
*
Rá négy hétre megtörtént a Krizsán-lány esküvője Kerekessel a felvigyázóval. Kerekes nem sejtette, hogy ezt a pakulárnak köszöni.
A vénasszony nem fukarkodott. Olyan hatalmas, díszes menyegzőt begyerintett, amilyet keveset látott a falu.
A lovak feje nem látszott a zsebkendőktől s sövényük a málébajuszfonástól s pántlikától, amint a nászosokat a templomba vitték. A dúlásig-fúlásig való lakomán kohó-tisztek is voltak jelen feleségeikkel. A talp alá valót a városból hozatott banda reszelte.
A fényképész Krizsánfi lefényképezte a vendégkoszorút.
Már világos reggel volt.
A cselédségnek s egyszerűbb meghívottaknak külön volt terítve a pitvarban és a falusi ragyásbanda húzta.
A vőlegény és menyasszony már elvonultak és a vénasszony is ledőlt úgy ruhástól egyik ágyra a futkosástól kimerülve.
Egyáltalán az asszonynép már elvonult s az igazi férfitivornya állt. Az urak asztalánál a kohótisztekkel ült a fényképész. A két szekeres Krizsán kijött a cselédekhez, az úri asztaltól, feszélytelenebbül és rokonabbul érezve magát a nép fiainak társaságában.
Azok tényleg vígabban voltak. A ragyásbanda egy havasi ugrót húzott s egyik kocsis magántáncot járt előtte. A többiek körül állták és kurjongatásokkal kísérték a táncoló trágár versikéire hasonlókkal felelgetve, mint szokás.
A pakulár is kapatos volt kissé. És alig lehetett ráismerni egykedvűségére amint ragyogó szemmel kísérte tapssal a táncot.
- Na, ez a tiéd a bércről, ezt sem járod el, ha már egész éjjel nem akartál táncolni? - kapott biztatójára megint az ifjabb kocsisban. - Mutasd meg hát a tudományod.
Erre többen is biztatni kezdték és a pakulár egy kis megkéretése után, egyszer csak maga rendelt nótát a bandánál és kiugrott a középre.
Nos, a szél nem lebegteti könyedebbül a szabad ég alatt a pásztortűz lángját, mint ahogy a pakulár táncának kezdett. Mintha az erdők menyétjének fürgesége, gerléi szenvedélye, őzikéi kecsessége s csikaszai szilajsága s szemérmetlensége mind együtt lett volna mozdulataiban, amint körben közben a magasba szökve bocskora talpára csapdosott tenyereivel a muzsika ütemére.
A nézőkből mihamar valóságos tetszésvihajt csalt ki.
Egyik kohótiszt is megállt, kijövet az urak asztalától a szolgakaréjban. Majd bekiáltott társainak is s azok is kijöttek nézni a pakulárt. És mikor végül két megújráztatás után a pakulár a tánctól verejtékcsurogva, lihegve állt meg, a kohótisztek vállára veregettek s szivart nyomtak szájába.
A pakulár valóságos közkedveltségig vitte a muri befejeztéül.
*
A vénasszonynak erényekben sokkal födhetetlenebb volt a híre is, semhogy fiai csak sejtelmekkel is lettek volna a cselédek vádaskodásából anyjuknak a pakulárhoz való viszonya felől. De már természetük hozta magával, hogy csak gyűlöletre késztetődjenek mindenki iránt, akit anyjuk kedvel s mogorva s fitymálkodó pillantásokkal kísérték a pakulár sikerét. Egyikük s épp a vadabbik szekeres, különben is ott tartott a részegségben, ahol afféle oktalan ingerültség kezd motozni a kedélyben.
A fényképész maga is inkább némi féltékenységet táplált magában a pakulár iránt, mint akit anyja újabb kedvencének hallott, de a kohótisztek kitüntetése a pakulárhoz, hozzá pártoltatta egészen. Éppen ott mesélte nekik Bogya Gazsi, a hírhedt kocsmahős elképesztő megleckéztetését, a pöttömnyi pakulár által.
- Igen, - toldotta meg hevében képzeletével az eseményeket, - az a gazember ott beszorította anyámat a pincébe, mikor mindenki elszaladt onnan tőle és még megbántja, ha ez a kicsi nincs ott. De ez aztán ellátta a baját. Igen, ez a kis göb, annak a nagy mahometnek. Nem ember azóta sem Bogya Gazsi, azt mondják, most is dögrováson van. Azért fogadta fel anyám kocsisnak a tömlöcből ezt és azért szereti úgy.
Ekkor a józanabb szekeres Krizsánfi szólt bele csípősen:
- Ne hazudj! Te láttad? Éppen mintha ott lettél volna. Nem akarta Bogya Gazsi bántani anyánkat és könnyű volt ennek a mokánynak leütni a botjával, mikor holt részeg volt. Én is hallottam talán.
A fényképész olyan megvető szemet vetett bátyjára, mintha azt mondaná vele: ki kéri rá, hogy buga parasztja belekotyogjon az urak társalgásába. De csak ezt vetette oda neki:
- Akkor anyám is hazudik neked!
Azzal elfordulva, tovább akarta folytatni a kohótiszteknek magyarázatait. De most a részegebb szekeres Krizsán fortyant közbe:
- Azért fogadta meg anyánk ezt a mócot és azért szereti? Azért, mert az is azt a vén talpát nyalja mint te. Az kell neki, hogy csak a talpát nyalják, mint te.
A fényképésznek nyilván a kohótisztek társasága adhatta erre a merészséget, hogy hirtelen ingerültséggel ezt kiáltsa oda bátyjának:
- Coki, te büdös lópecér!
- Coki, nekem? Te héthónapos csumagyerek! Én vagyok neked lópecér? - vadult meg a vadabbik és részegebb Krizsánfi és a tenyere már suhintott is a fényképész fürtös fejének.
A fényképész szerencsésen elkapta fejét és közben összeütötte a mellette álló kohótisztével. De amikor onnan kapta el, a pofont csak megkapta a másik felháborodó szekeres Krizsán bátytól.
Ez volt a hadüzenete az általános háborúnak. A fényképész ordítva vágta bátyja fejének a kezeügyében levő boros üveget az asztalról és persze menekült a másik szobába az úriasztalhoz.
A másik szekeres Krizsán egy széket sodorított utána és utána nyomultak mindketten. Aztán közös erővel megszalasztották a kohótiszteket, akik a fényképész öccs védelmére keltek. És egyiknek a hátán, a részegebb szekeres Krizsánfi eltörte a fényképész-Kodakot a vendégkoszorú lemezével.
A fényképész az első szobába menekült, ahol anyja szunnyadt és magára zárta az ajtót, melyet a szekeres Krizsánok kívülről ököllel, székkel vertek és rugdostak.
A vénasszony felriadt és tájékozódva a zenebonáról, mint már nem első esetben, félelmetlen akasztotta le az ura egykori puskáját a falról, mely töltve állt ágya felett. Azzal ment az ajtóhoz és rikácsolta ki feldühödött szekeres fiainak, hogy irgalmatlan keresztül durrantja őket, ha nem lódulnak ki házából azonnal.
A cselédség megoszló, de inkább kárörvendő érzések közepett szemlélte a csetepatét.
Köztük a pakulár sápadtan s merevre húzott szemöldökkel bámult egyik sarokban.
- Teérted, teérted van ez! - kiabálta rá a vén kocsis. - Hallottad, hogy mondta a nagysága gazda fia, hogy te készteted minden rosszra a nagyságát?
Erre a galád és érdemetlen rágalomra a pakulár még sápadtabb lett és egy-két lépést közeledve a vén kocsishoz kissé rekedtes hangon szólt:
- Most elég! Szólsz még egy szót és a nyelvedet látod? Idetekerem az ujjamra!
Szeme villogására az öreg kocsis gyáván hőkölt vissza. De épp akkor vonultak vissza a pitvaron át a vénasszony félelmetes fenyegetése elől a szekeres Krizsánok, átkok, szidalmak közepett.
A vén kocsis rátörleszkedett egyikükre és odamutatott a pakulárra:
- Nem adtok ennek is uram? Ez érdemli meg legjobban mert ez a nagysága nótáriusa.
A szekeres Krizsánoknak még kezében volt a Kodak állványa, mikor a kocsis biztatására odanéztek a pakulárra. A pakulár merően s nyugodtan fogadta vad tekintetüket. Ám ez elől a merő s nyugodt tekintet elől a szekeres Krizsánok okosabbnak látták hallatlanná tenni a kocsis késztetését és szó nélkül másfelé fordulni. Nyilván eszükbe jutott, hogy ez a kis fickó különb tagokat gyúrt rokkanttá az övéiknél. És szitkozódva és átkozódva indultak ki az utcára.
Akkor aztán dagadt orral és hősi üvöltözés közt kijött a fényképész is az első szobából. Mikor meglátta a pakulárt, odament hozzá és nagylelkűen a vállára vert:
- Ne félj, - mondta neki, - derék szolga vagy. Itt nem rendezkednek azok a gazemberek, csak anyám. Iszol egy kis bort? Gyere adok a jobból.
De akkorra a vénasszony is kijött a szobából.
- Nem kell uram, köszönöm, elég volt nekem - felelt a pakulár. - Baj van itt nálatok. Nem jól van ez! És nekem sem jó itt maradni. A lovak után kell nézzek. Még nem itattam. Megyek, engedj meg, - indult ki éppen mintha félne szembesülni a vénasszonnyal.
A vén kocsis riadtan lapított a pakulár elől az ajtó mellé, mikor kiment.
- Nem bántalak, nem bántalak. Öreg vagy, köszönd annak, - szólt oda neki a pakulár. - De vigyázz, ez az utolsó, hogy rám tátottad a szádat.