Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám · / · Pikler J. Gyula: A pénz vásárlóereje és az infláció

Pikler J. Gyula: A pénz vásárlóereje és az infláció [+]
VI.

A pénz vásárlóerejét és az inflációt illetőleg e felfogásból és e megállapításokból még a következők folynak:

1. az, hogy ez a felfogás és megállapítás egy minőségi teóriát tesz a mennyiségi teória helyébe, egyúttal világosságot vetve az (itt nem követhető) részletes kiépítésnél úgy arra, ami helyes, mint arra, ami helytelen volt a sokat emlegetett és vitatott, részbeni helyessége folytán soha teljesen meg nem dönthető, de részbeni tévessége folytán soha győzelemre sem vihető u. N. "Naiv quantitás-elméletben". Quantitások, mennyiségek játszanak ugyan ugyanis szerepet az átalakulásban, de egyrészt nem a pénznek általában, hanem a fölös pénznek a mennyisége és az aránya a pénz össztömegéhez és másrészt nem a javaknak általában, hanem a piacra hozott javaknak (az áruknak) a mennyisége és az aránya a termelt javak összmennyiségéhez, úgy hogy nem két, hanem négy tényező dönti el az áralakulást. Pénzoldalilag tehát nem azt kell nézni, milyen nagy a pénz összmennyisége, hanem azt, hogy mennyi benne a nem-rekurrens (fölös, hamis) pénz. [*]

Sematice tehát a következő az áralakulásnak (és evvel együtt a pénzérték alakulásnak) a primitív quantitas-teoria helyébe teendő formulája:

amely formulában a baloldali viszonylatnak a hányadosa adja a piacra kerülő fölös pénznek (az inflációnak) a jobboldali viszonylatnak a hányadosa pedig a termelőre nézve egyénileg (subjektive) fölös javaknak illetve a piacra kerülő áruknak a mennyiségét, illetve az arányát és amely formulából következik a "subjektiv értéktannak" és a "határhaszon" és "határértéktannak" az itt nem részletezhető alkalmazása és érvényessége nemcsak a javakra, hanem magára a pénzre mint ilyenre nézve is. A jó pénzrendszer ezek alapján az, amelyben a baloldali viszonylatnak a hányadosa mindig =1, vagy legalább lehető közel marad az 1-hez.

2. az, hogy egyedül így lehet egy stabil értékmérőhöz jutni. Az ugyanis eleve lehetetlen, hogy egy konkrét jószág (mint amilyen az arany is) stabil értékmérő lehessen. Minden áru és így az arany is, növekedhet és csökkenhet mennyiségben és eszerint csökken vagy növekedik piaci értékben, úgy hogy, ha valamely jószágot vagy árut használunk értékmérőnek, akkor nem csak a mérendő, hanem maga a mérték is változó nagyságú. Stabil értékmérő és értékjelző ennélfogva itt csakis egy viszonylat lehet, a mi esetünkben a pénzkibocsátás (pénztermelés) és a visszahordás (pénzfogyasztás) közti viszonylat, amely két tényezőnek a hányadosa egy jó pénzrendszerben álladóan = 1, úgy hogy az árakat tisztán az áruoldali folyamatok szabják meg, az árak az áruk szaporodásával (ceteris paribus) csökkenvén és az áruk kevesebbedésével ceteris paribus növekedvén.

3. az, hogy a pénz így megszűnik forgalmilag önálló entitas lenni és hogy a pénz "érték"-ének és "vásárlóerejének" a fogalma is eszerint qualifikálandó, aminek a részletes kifejtése azonban tisztán akadémikus jelentőségű és itt túlságosan messzire vezetne. Erről itt csak annyit, hogy az áru cseretárgy vagy cserecél, a pénz ellenben csereeszköz.

4. az, hogy milyen vészesen naiv tulajdonképpen ebből a szempontból nézve a folytatólagos inflációt (fölös, illetve hamispénz nyomást) űző, tehát a pénzt és a pénzértéket evvel kikerülhetetlenül lerontó kormányoknak [*] a zürichi tőzsde felé forduló az az aggódó nézése, nem készül-e a pénzérték leromlani? ami pedig a hamispénz nyomás mellett lehetetlen hogy előbb-utóbb be ne álljon! hogy milyen naiv a kormányoknak és a politikai valamint a szaksajtónak is ilyenkor a felett való gondolkozása és a felett való hipotézisképzése, hogy vajon minek tulajdonítandó ez a pénzértékleromlás, amikor az a hamispénz szaporítása folytán azután tényleg és természetesen beáll, hogy milyen paradox az a nézetük, hogy itthon azért esik a pénzérték, illetve hogy itthon azért emelkednek az árak, mert Zürichben esett a kurzus, mikor pedig megfordítva: minden komplikáción keresztül végeredményben azért esik Zürichben a (a Devizaközpont ottani drága tőzsdeműveletei által egy ideig fenntartott) kurzus, mert itthon a hamis bankószaporítás folytán romlott a pénzérték és felmentek az árak, hogy milyen naivak a tőzsdék és a (különben semmiképpen nem szimpatikus) valutaspekulánsok ellen [*] a kormány és a közönség részéről emelt vádak és uszítások, amelyek teljesen másai annak, mintha valaki a nagy téli hidegért a hőmérőt vagy a télikabátot vagy a pláne bundát viselő embereket akarná okolni és ezeket akarná megbüntetni, összetörni vagy becsukatni és hogy milyen felháborítóan naivak tulajdonképpen a folytatólagos hamispénz nyomás alatt szenvedő országok kormányainak és közönségének azok az iparkodásai, hogy a fölös és hamis pénz nyomása ugyan folytatódjék, de hogy azért az árak abban az országban ne menjenek fel és az illető ország pénzének az értéke ne csökkenjék! Az ebből a gyermekes iparkodásból eredő intézkedések (ki és beviteli tilalmak, Devizaközpontok, ármaximálások, "árdrágítók"-nak az üldözése, stb.) kielégítik ugyan a vak dühöt, de százszoros és mindig azonos tapasztalat szerint csak rontják a helyzetet, csak egyrészt a korrupciónak és a dezorganizációnak a mesterséges tenyésztésére és fokozására és másrészt arra szolgálnak, hogy egymásra uszítsák az egyes termelési ágakat és megbontsák az amúgy is izgatott polgárok közti békét, megerősítve a polgárokban azt a vészesen naiv és tudománytalan hitet, hogy az árakat valamelyik termelő vagy kereskedő egyén vagy osztály egyoldalúan és önkényesen bírja alakítani és hogy az árak nem a piaci tényezőktől, nem a kereslettől és kínálattól, nem a piacra hozott fölös, inflációs pénznek és a piacra hozott fölös javaknak - áruknak - a mennyiségétől hanem valakinek az egyoldalú tetszésétől függnek! Hiszen ha az lehetséges volna, hogy állandóan folytatott hamispénz nyomás dacára az így folyton növekedő és mind nagyobb részében hamis, pénztömegnek az értéke és vásárlóereje változatlan maradjon, akkor néhány napi pénznyomással dúsgazdaggá és egyenlő gazdaggá lehetne tenni az egész lakosságot és annak kivétel nélkül minden egyes polgárát!

(Egyik szomorú vonása ezeknek a zavaros intézkedéseknek az is, amikor az ilyen országoknak a "Jegyintézetei" - tulajdonképpen a "pénzhamisító hivatalai" - "a pénz tömegének a korlátozása céljából" megszorítják a magánhitelt. Nem nyomtatnak olyan pénzeket, amelyek, minthogy kényszerűen rekurrensek, csak javítanák az összpénz értékét, ellenben változatlanul nyomtatnak tovább olyan, fölös pénzeket, amelyek rontják a pénzértéket. Teljesen úgy járnak el, mintha valaki, akinek a bora mindig több és pedig mindig vizesebb lesz, tovább is megengedné, hogy vizet öntsenek a hordójába, de nem engedné meg semmi áron, hogy bort is töltsenek bele!)

A fenti fölfogásból és megállapításokból folyik továbbá.

5. az, hogy tulajdonképpen a háború előtti idők pénzének is, bár nem olyan nagyarányú és bár észre nem vett, de mégis állandó betegsége volt az infláció és pedig az aranybányákkal bíró országok (különösen Anglia) részéről folyó infláció, amennyiben ezek az aranybánya-tulajdonos országok a kibányászott új aranyat folytatólagosan behordták a többi országokba, ott (az aranyvaluta rendszer "szabad veretés"-i intézményének az alapján) kiverették pénzzé és pedig az illető országra nézve fölös, inflációs pénzzé (l. Fentebb idézett svéd és amerikai esetet) és evvel a pénzzel árukat vásárolván ott és árukat exportálván onnan, így két oldalról (úgy a pénzoldalról mint az áruoldalról) növelték ott az árakat, a pénzoldalról azáltal, hogy megkevesbítették az árukínálatot. Ez egyik krónikus és az irodalom által nem vagy alig méltányolt betegsége volt már a háború előtti közgazdaságnak is. (Ez a körülmény magyarázza az olyan régen vezetett angol indexszámoknak is a teljes értéktelenségét arra, hogy egymástól távol fekvő időpontoknak a piaci árait összehasonlítsuk velük, mint egységes és azonos mértékkel, amennyiben közben az aranynak - és az aranyszaporodás folytán a nemrekurrens pénznek is - a nagyméretű szaporodása folytán, mint már fentebb is jeleztük, nemcsak a mérendő változott, hanem maga a mérővessző is.)

6. végül különösen ki kell emelnünk és hangsúlyoznunk az inflációt illetőleg azt, hogy az inflációs (nem visszatérő) pénzeket soha és sehol nem magánhitelre (nem kereskedelmi váltókra) bocsátották és fizették ki a Jegyintézetek (mert ezt elég hatályosan tiltotta maguknak a Jegyintézeteknek az anyagi érdeke), hanem hogy az infláció, vagyis a maga nevén nevezve: a hivatalos hamispénz gyártás, mindenkor és mindenütt kormányzati részről kezdeményeztetett, létesíttetett és folytattatott és pedig politikai okok folytán, amely politikai okok lehettek önmagukban tiszteletreméltóak vagy nem, de amely politikai okok nem változtattak és nem változtatnak semmit a műveletnek a pénzhamisító természetén és pusztító közgazdasági következményein.

 

[+] A Magyar Közgazdasági Társaságban 1923. Április 19-én tartott (1923. május 17-én megvitatott) előadás összefoglalása.

[*] Még kevesebb értelme van annak, hogy a pénzmennyiséget a lakosság fejszámához vagy a békebeli pénz mennyiségéhez stb. Arányítsuk. Ezekhez, mint itt sajnos részletesebben nem fejthetjük ki a pénzértékhez, úgy nincs semmi közük, mint akár a különböző évek esős napjainak a különböző számához.

[*] Az országoknak kivétel nélkül az egész közönsége egy egységes valutaspekuláció, azaz a honi pénztől pánikszerűen menekülni iparkodó és azon pánikszerűen túladó tábor ilyenkor és ez az általános valutaspekuláció nem oka, hanem következménye a pénzérték leromlásának, azaz a hamisbankó szaporításnak!

[*] Az itt mondandóknak jelenleg (1923. Szeptember) a legkirívóbb példáját Németország szolgáltatja.