Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám

Biró Lajos: Ámor és Psziche
- regény - (III.)

...A jószagú, hűvös hajnalban fáradtan kocogott az Ausztráliai pej a Siewert telep felé. Az istálló előtt Tamás leugrott és átadta a lovat a sziámi lovásznak, aki a hívására álmélkodva és borzasan bújt elő a vackából és aki tátott szájjal bámult utána. Tamás jókedvűen, de álmosan ment a villa felé és félig már aludt, amikor Róbert szobájába benyitott. Itt az álmossága kissé elszállott, mert Róbert sem a nappali szobában, sem a hálószobában nem volt található. Kiment a folyosóra, hallgatózott, azután végigment a folyosón és benyitott a hallba. Itt rögtön teljesen éber lett. A homályos hallban fel és alá száguldott Róbert borzolt hajjal és égő szemmel és időről-időre egy-egy fájdalmas halk szót mormolva. A bal kezével néha megmarkolta a levegőt, a jobb kezével Browning pisztolyt szorongatott. Mit akar ez ezzel a pisztollyal? És mi történt vele? Kedves, nemes, szép arca egy beteg öreg ember arca lett. Mérget itattak vele?

- Róbert! - kiáltott rá gyöngéden, ijedten bíztatóan.

A Róbert száguldása megállott. Feldúlt fejét felkapta és bizonytalan szemmel nézett az ajtó felé.

- Te vagy az? - szólt kapkodva. - Ígérd meg Tamás, hogy nem hagyod el őt. Erre a megnyugvásra még szükségem van. Megígéred?

- Kit? Mit? Mi történt?

- Ígérd meg nekem, - mondta reszkető hangon Róbert, - hogy mellette állsz, akármi történik is.

- Agyon akarod te netalán lőni magad?

- Szent ígéretet tegyél - kiáltotta reszkető hangon Róbert.

- Agyon akarod vagy nem akarod? - kiáltotta teli tüdővel Tamás.

Róbert ijedten pillantott jobb felé, azután bágyadtan és suttogva mondta:

- Ne olyan hangosan!

- Agyon vagy nem?

- Nincs más megoldás.

Tamás szólni akart, de Róbert fáradt kézmozdulattal megállította.

- Ne szólj semmit. Teljesen meddő minden beszéd. Az én számomra nincs más út és nincs más bűnhődés.

- De hát mi történt?

- Egy megnyugvást adj még nekem...

- Mi-tör-tént?

- ...Hogy nem hagyod el.

- Mi történt?

- Tamás, - ezt a testvéri szolgálatot - ígérd meg.

- Nem ígérek semmit... a keserves mindenségét... megmondod vagy nem mondod, mi történt. Ha nem mondod megyek be hozzá és megkérdezem tőle.

Róbert ijedten nyúlt utána.

- Ne, Tamás. Ne... kérlek.

- Hát mi történt? - Visszautasított? - Kidobott? - No, attól még nem kell így búnak ereszteni a fejedet. Ha egy szeszélyes hisztérika ma azt mondja, hogy nem hajlandó viszont szeretni, holnap annál bizonyosabban hajlandó lesz.

- Ne beszélj így róla, - mondta Róbert reszkető hangon. Ha tudnád...

- Mit? Mi történt?

Róbert lehajtotta megtört fejét és Tamásnak soká kellett még ösztökélnie, amíg megszólalt.

- A sötétben térdre roskadtam az ágya előtt és megfogtam a kezét. A keze olyan hideg volt, mint egy halotté és én kétségbeesetten igyekeztem életre kelteni és a drága merev teste ott feküdt a karjaim között. És én... hitvány gazember voltam. Tamás derült barna szeme jókedvűen nyílt kerekre.

- Ez történt?

- Ez.

- Hiszen akkor minden rendben van.

- Tamás!

- Tisztelettel gratulálok.

- Tamás!!

- Hát csak nem gondoltad, hogy én őt valóban a feleségemnek tekintem. A te feleségednek tekintettem. Nagyon örülök, hogy a házaséletetek ilyen jól megkezdődött és addig is, amíg elválok, egy pillanatra sem vagyok hajlandó magamat megcsalt férjnek és elárult barátnak tekinteni.

- Tamás, ne ilyen jókedvűen - te nem érted, mi történt.

- Zsák a foltját, Jancsi Juliskát.

- Ne Tamás! - mondta Róbert keserűen. Értsd meg: én nem mondtam meg neki, hogy én vagyok.

- Miiii?

- Ő, szegény, halálos fáradtan, megzavarodva, kiszolgáltatottan, félig aléltan - tudatlan, ártatlan, tiszta teremtés - feküdt ott... vigasztalást várt, magyarázatot... és én csak azt éreztem, hogy a hideg tagjait fel kell melegítenem... és később dideregve és halkan ott zokogott a karjaim között... de ő azt hitte, te vagy az.

- Hát miért nem mondtad meg neki...?

- Mert azt nem tudta volna többé elviselni. Neked fogalmad sincs egy ilyen tiszta lélek remegő érzékenységéről, Tamás. Amikor dideregve ott zokogott a karjaim között és én csak simogatni tudtam, akkor a halk zokogásába néhány ájuldozó, tördelt szó vegyült: bocsánatkérés, hogy eddig nem engem szeretett, vagyis...

- Vagyis: engem nem.

- Igen, hanem mást.

- Vagyis: téged.

- Vagyis: engem.

- Hát akkor miért nem szóltál?

- Mindennek vége lett volna. Ezt az új lelki rázkódtatást: lehetetlen lett volna elviselni. Gondold meg: a büszke szemérme a férje előtt megalázhatta magát. De egy idegen előtt!

- Szóval nem szóltál neki.

- A karomban elaludt, álmában néha felsírt, de nem ébredt fel, amikor kijöttem.

- És te most főbe akarod magad lőni.

- Számomra ez az egyetlen lehetséges vezeklés. Számára ez az egyetlen menekvés, mert így a büszkesége nem fog szenvedni.

- Úgy?

Tamás felállt, járt-kelt a hallban, nyújtózkodott, ásított de álmosnak azért nem látszott, friss jókedv ragyogott az arcán és a szemében derült ötletek cikáztak.

- Hát csak lődd főbe magad, öreg Bob, - mondta nyugodtan.

- Megígéred, hogy...

- Megígértem, hogy huszonnégy órával azután, hogy szíves voltál magad főbe lőni, én hajón ülök és bármennyire okom van is rá, hogy Sziámban maradjak, már úton vagyok Amerika felé és soha többé Sziám, benne a Siewert ház, abban a ház úrnője engem látni nem fog.

- Elhagyod?

- Te hagyod el. Én nem szerettem soha. Te szeretted. Én nem lettem a férje. Te lettél. Hát mit gondoltál te, fiam, hogy én majd azt fogom mondani: igen csak halj meg, én pedig köszönöm, hogy a házasságomat, amelyet én nem vettem komolyan, te szíves voltál komolyan venni és köszönöm, hogy egy elhagyott lány helyett, akivel én az ő védelmére egy szerződést kötöttem, hogy te egy valódi feleséggel ajándékozol meg, aki feleségnek ugyan valódi, csak éppen nem az enyém. Óh barátom, azt nem.

- Büntetést kell kiszabnom magamra.

- Bűnhődj abban, amiben vétkeztél. Hozd rendbe a dolgot.

- Hogy tudjam neki megmondani?

- Hát hogy tudjam én? Jobb lesz talán, ha én közlöm vele: a tettes Róbert volt, de már el is költözött az élők sorából és így már jóvá se teheti, amit vétett. Vagy mondjam azt, hogy én voltam, de köszönöm, elég volt? - Erre úgyse nem gondoltál?

Róbert leült és balkezébe hajtotta a fejét. Azután behunyt szemmel megrázta a fejét és egy mozdulattal magához szorította a pisztolyt is.

- Nem bírom, - suttogta szenvedően.

Tamás rátette a vállára a kezét.

- Te Róbert, - mondta nyugodtan, - gondolod te, hogy német embernek illik most máshol meghalnia, mint a csatatéren?

Róbert felemelte a fejét és meglepetve nézett Tamásra.

- Kötelesség! - mondta Tamás nyomatékosan. Kötelesség. Pflicht! Kategorikus imperatívusz!

- Ne csúfolódj, - mormogta Róbert a foga között.

- Hát fiam, ide figyelj. Én szeretem a hazámat úgy, mint te a tiedet és hiszem, hogy ha rákerülne a sor, iránta való minden kötelességemet maradéktalanul teljesíteném. Hiszem azt is, hogy egy lánnyal szemben, akit szeretek, a kötelékérzésem lenne, olyan éber, mint akárki férfié. De nem hiszem, hogy valaha eszembe jutna, hogy hazám iránti kötelességérzésből vagy az imádott hölgy iránt való kötelességérzésből hosszú heteken át, amíg innen úgyse mozdulhatok el, a szerelmemet lenyeldessem, magamat és az imádott hölgyet megkínozzam, magamat és őt esztelen szituációkba juttassam. Ez nem istentisztelet, ez bálványimádás, Annie is hajlik erre a kultuszra a kötelességbálvány előtt. Pardon... erről ne vitatkozzunk... ha akarod: igazad volt. Akárhogyan volt eddig, most világosan csak egy kötelességed van: élni. Hazamenni, mihelyt lehet, amíg nem lehet: itt maradni és azon lenni, hogy jóvá tedd ami történt.

Róbert felállott. Az egyik kezével még egyszer végigsimította égő homlokát és fáradt szemét, a másik kezével elzárta a biztosító csapot a pisztolyon és a pisztolyt a zsebébe csúsztatta.

- Igazad van, - mondta halkan.

- Igazam van, öregem. És most engedd meg, hogy bemenjek a szobádba és lefeküdjek a díványodra. Minden egyébről hajlandó vagyok beszélni, ha egy kicsit aludtam.

Róbert felemelte a fejét. Az arcáról eltűntek a gyötrelem sötét gödrei és a kétségbeesés mély árnyékai. A fiatalság és az egészség színe kezdett az arcára visszatérni, olyan volt, mintha a nagy nyomás alul felszabaduló szív most minden másodpercben frissebb és erősebb vérhullámokat küldene, hogy egészséget és erőt vigyenek az arcába és az agyába. Elgondolkozva nézte Tamást, aki menni készült.

- Hm... Tom,, - mondta nyugodtan, - nem lenne jobb, ha mégis ott... abban a szobában feküdnél le?

- Jobb lenne? - kérdezte Tamás álmosan.

- Jobb. Megegyszerűsíti a dolgot.

- Nekem mindegy. Most már te találd ki, mi történjék.

- Vigyázz rá, hogy az ajtó mindig be legyen csukva. Még egy percre figyelj ide, Tom: ügyelj rá, hogy még csak ne is lássátok egymást... pongyolán... házi ruhában. Érted?

- Értem. Mehetek?

- Menj, Tom.

Tamás ásítozva elment. Róbert hálás szeretettel nézett utána. Otthagyta a hallt, azután gondolkozva járkált két szobájában fel és le. A szeretetnek és a gyöngédségnek a genialitására lesz itt szükség, hogy minden rendbe jöjjön. Lelkifurdalást még érzett, de a halálos csüggedést már nem érezte és a töprengése nem volt reménység hijján. Hogy aludni kellene, eszébe se jutott és amikor a mozgalmas, hangos reggelnek a zaja behatolt a szobáiba, megfürdött, átöltözködött és átment az irodába.

Ezen a napon és a következő napokban a Siewert ház lakóinak minden fájdalmas érdeklődését az életbelépett hadiállapot következményei kötötték le. A sziámi birodalom lázas erőfeszítéseket tett, hogy a nagy időkhöz méltó legyen és a nagy mérkőzésből kivegye a maga részét. Minthogy a földgömb innenső felén fegyveres ellenség nem volt található, a birodalom közigazgatása és haderejének tetemes része azon fáradozott, hogy az országban található fegyvertelen ellenségeken arasson teljes győzelmet. Ez az offenziva tökéletes módon elő volt készítve. Mint a modern civilizációnak minden más vívmányát, akként a nyugati diplomácia, stratégia és taktika elveit is átvette Sziám és a tökéletes módon előkészített offenzíva sikerét így még a meglepetés momentuma is növelte. A győzelem azután számba nem jöhető kivételektől eltekintve, tökéletesnek is volt mondható. Németek, osztrákok és magyarok, akik percekkel előbb még gyanútlanul és derülten élvezték szabadságukat és anyagi egzisztenciájuk biztosságát, egyszerre elborult szemmel nézték, hogyan semmisíti meg a sziámi hadszervezetnek egy-egy villámgyors akciója mindakettőt. Évtizedek munkája ment egy perc alatt veszendőbe, olyan emberek akik értéktelen földeket tettek termővé, csatornákat vontak, vasutakat építettek, egyszóval a földből kapartak ki kincseket, egyszerre azt látták, hogy a kincs nem az övék többé és az offenzíva előkészítése olyan tökéletes volt, hogy a sziámi harckészség, energia és hozzáértés a banküzletektől a bankbetétekig, a gyáraktól a bányákig mindenre ugyanabban a pillanatban rátehette a kezét. A német cselszövények és teuton álnokságok számára nem maradt itt semmi kibúvó és semmi lehetőség. A sziámi nemzet megmozdult és összezúzta az ellenséget. Az offenzíva előkészítői tökéletes győzelmet vívtak ki a birodalom számára és a győzelem természetesen, a veszedelmes ellenséges javakon kívül, kiterjedt a veszedelmes ellenséges emberekre is. A németek, osztrákok és magyarok a vezérkarnak minuciózus gondossággal kidolgozott tervei szerint erős fedezet alatt, csoportosan indíttattak a birodalom belsejébe, ahol a szigorú internálás gondoskodik majd róla, hogy ne veszélyeztethessék a birodalom hadiérdekeit.

A Siewert ház barátai közül Schumann került elsőnek sorra. Schumann derült felsőbbséggel fogadta sorsának ezt a fordulatát is, rendkívül tiszteletlen és népies zamatú kijelentéseket tett a sziámi birodalom múltjáról és jelenéről és tisztviselőiről és Róbertnek, aki a maga és a Siewert cég segítségét ajánlotta fel neki mindenben, amire csak szüksége lehetne, azt felelte, hogy köszöni, egyelőre semmire sincs szüksége. Egy-két nap múlva majd hírt ad magáról. Ezt a kijelentést Róbert csak pár nap múlva értette meg, amikor is megjelent nála Kávébab, aki félelemtől és reménykedéstől reszketve, egy meglepően nagy pénzösszeget nyújtott át neki és inkább ijedt gesztusokkal és könnyes arcjátékkal, mint tört német beszédével megmagyarázta, mit akar. Kiderült, hogy Schumann egész megtakarított pénzét otthon tartotta. Ezt az egész megtakarított pénzt éppen úgy Kávébabnak ajándékozta, mint háza egész berendezését. Kávébab most arra kéri Róbertet, vegye át ezt a pénzt és őrizze meg neki, mert ő most ide-oda fog utazni a között a hely között, ahol Schumannt internálták és Bangkok között. Miért fog ide-oda utazni és mért nem marad Schumannál? Kávébab erre nézve nem akart vagy nem tudott felvilágosítást adni. A nyugtát, amelyet Róbert a pénzről kiállított, nem akarta átvenni és Róbertnek még azt se sikerült vele megértetnie, hogy mire szolgál tulajdonképpen az írás. Schumann neki azt mondta, hogy a pénzt nyugodtan itt hagyhatja, mi szükség van itt még más valamire. Rázta a fejét, visszatolta a papirost, azután tarka gyapotkendőiben többször mélyen meghajolt és eltűnt.

A második, akinek el kellett mennie, Bräutigam Hermann volt. Ő egészen másképpen fogadta ezt a sorscsapást, mint Schumann. Átkozta a háborút, átkozta még azt is, aki valaha hadseregeket állított fel, haragosan kritizálta, majd egyenesen szidalmazta azokat a kormányférfiakat, akik nem gátolták meg a háború kitörését vagy nem kötöttek idejekorán békét vagy legalább is nem küldtek ide egy hadsereget a német alattvalók érdekeinek védelmére. Amikor Róbert a Siewert cég szolgálatait ajánlotta fel neki, azt felelte, hogy vajon mi haszna lehet neki ezekből a szolgálatokból, ne higgyék azt, hogy őt egy-két garassal le lehet kötelezni, végül olyan illetlen hangon kezdett Siewert Annieról beszélni, hogy rendre kellet utasítani. Róbert nagyon szomorúan vált meg tőle. A szomorúsága egészen más természetű volt és fájdalmas megrendüléssé lett, amikor Windelband doktortól kellett elbúcsúznia.

Egy-két napig nem látszott alaptalannak az a reménység, hogy Windelband doktort korára, nagy érdemeire és foglalkozására való tekintettel a sziámi államügyek intézői meg fogják hagyni eddigi tartózkodása helyén. Közben azonban hazaérkezett külföldi tanulmányainak befejezése után Devavongsze doktor, egy kiválóan képzett fiatal orvostudor és lelkes hazafi és ekkor kiderült, hogy a birodalomnak és a hadviselésnek az érdekei sürgősen megkívánják Windelband doktor internálását is. Windelband doktor könnyes szemmel búcsúzott el Annietól:

- Isten veled, kis lányom, - mondta. Ha nem látnálak többet: gondolj majd arra, hogy az életem egyik legnagyobb öröme és vigasztalása az volt, hogy téged a személyedben nem sújtott a katasztrófa és hogy azt remélhetem: boldog leszel.

Róbert messzire elkísérte Windelband doktort. Mielőtt elbúcsúztak, Windelband doktor hosszú, szótlan mélázás után így szólt:

- Mondok magának valami furcsát, fiam. Én most jövök rá, hogy titokban az egész idő alatt örültem ennek az internálásnak.

Róbert csodálkozva pillantott rá.

- Nézze, - mondta Windelband doktor - Németországban mindenki harcol, vérzik, szenved. A fiam... ki tudja, hol van. Már most: én tudom, hogy nem használok Németországnak azzal, hogy itt internálásba megyek. De legalább nem élek itt ebben a szégyenletes jólétben. Legalább kiveszem a részemet. Legalább én is szenvedek.

Róbert megrendült töprengésbe merült, amikor elvált tőle. Legalább szenvedni... Bizonyos, hogy ő többet használ a német ügynek, ha hordja az álarcát, mint eddig és a szíve minden szeretetével és egy testvéri szolidaritás minden nagylelkűségével segíti az internáltakat, mint eddig. De nem lenne-e tehertelenebb a lelke és nem tűnne-e el minden idegszálából ez a zsibbasztó bűntudat, ha... ha... legalább szenvedne. Egy kevély mozdulattal levenni az álarcot. Az arcukba vágni. És menni a testvéreivel, ahelyett, hogy jólétben és szabadságban él itt és vívja gyötrelmesen édes harcát annak az asszonynak a meghódításáért, aki az övé és mégsem az övé és akinek a meghódítása egy élet boldogságát jelenti számára. Ha legalább ennek az öreg embernek vallotta volna meg, ki ő és mit érez. Ha németül beszélt volna vele, ahelyett hogy hideg megszokásból angolul beszélt. Ha megölelte volna azt az öreg embert és lehajolt volna, hogy megcsókolja a kezét. - mihelyt hazaért, sietve kereste fel Tamást. Tamás jóindulattal bólogatott, amikor ő a lelkének erről az új megpróbáltatásáról beszélt neki.

- Értem ezt a nagy vágyat, fiam, - mondta nyugodtan. De nem győzöm a lelkedre kötni, ne engedj neki. Ha még egy ember tudja, hogy német vagy, már mindenki tudja. Majd... mikor rákerül a sor... Annienak megmondhatod. De ha egy gesztus kedvéért, - hogy mondtad? - az arcukba vágnád az álarcot, azzal nemcsak nem használnál a német ügynek és nemcsak magadnak ártanál, hanem... másoknak is. Az internáltaknak, Annienak, nekem és másoknak.

- Kinek még?

- Hm... másoknak. Lehet, hogy az álarcot hordanod ezentúl még nagyobb lelki megpróbáltatás lesz, mint eddig volt. Kérlek, könyörgök, - megkövetelem tőled, a magam érdekében és ... mások érdekében, hogy a szempilládnak egy rezzenése el ne árulja, mi vagy és mit gondolsz.

Róbert kérdezősködni akart, de Tamás nem engedte.

- Ebből elég ennyi, öreg Brutus, - mondta derülten. Most mondd el nekem inkább, hogyan képzeled... hm... családi ügyeink rendbehozatalát. Én eddig csak arra értem rá, hogy engedelmeskedjem neked. De azt hiszem, helyes lenne, ha megvilágítanád előttem az utasításaid értelmét is. Légy olyan szíves, mondd meg, mi történik voltaképpen a hm... házaséletemben... házaséletünkben.

Róbert lesütötte a szemét és egy futó elpirulás sötétsége suhant végig az arcán. - Igen, Tom, - mondta csendesen. Nézd, arról van szó, ugye, hogy én Annienak minél előbb mondjam meg... mi történt és... hogy nem te, meg ő, hanem ő meg én... tartozunk össze.

- Pontosan erről.

- Az előkészítés nélkül való közlés brutalitása azonban végzetes lehetne. A mi otromba férfi-pszichológiánk egyszerűen csődöt mond az ilyen problémák előtt. Meg kell próbálnunk, hogy gondolati úton, spekuláció révén, Einfühlung útján számoljunk a női lélek érzékenységeivel.

- Tehát? - Tehát a brutális tény mindig brutálisnak maradó közlésére csak akkor kerülhet rá a sor, mikor a lelki előfeltételek megvannak.

- Ezek a lelki előfeltételek pedig - ?

- Ezek a lelki előfeltételek csak úgy adódhatnak, ha egyrészt te éppen olyan idegen maradsz Annie számára, mint eddig voltál, sőt ha az érintkezéseteket... kegyes leszel... még ridegebbé tenni.

- Ha kell: szívesen. Másrészt?

- Másrészt: ha én... lelkileg... egészen közel jutok hozzá. Mielőtt... ez a házasság megkötődött, már úgy volt, hogy ... egy mozdulat... szóval semmi okom sincs kételkedni benne, hogy szeretett. Ezt a szeretetet felgyújtani, tudatossá tenni, hozzám való ragaszkodássá és... a házasságából való elvágyódássá fokozni: ez a feladatom.

- Amikor tehát -?

- Amikor tehát azt érzi majd, hogy csak az enyém lehet, akkor... megmondhatom neki... hogy az enyém.

- Szóval el kell csábítanod... Harveyné őnagyságát. Csábítás kierkegardi szellemi felkészültséggel.

- Ne... ne ezen a hangon, Tom...

- Nem, - semmi baj, - nem tőlem csábítod el, hanem magadtól. De mondd csak, Róbert, amikor... én éjszakánként belovagolok Bangkokba... akkor te... Hm igen! - De nincs meg az a veszedelem, hogy... kiderül, hogy te: te vagy és nem én.

- Tamás! - egy ilyen tiszta lélek szerelmes előkelősége és szűzies zárkózottsága egyszerűen -! Szóval: nem ez a veszedelem nincs meg. A te szobád ajtaja mindig be van hajtva és az ő szobájában sötét van és... minden úgy, mint először.

- Jól van, öreg Bob. Akkor csak gyerünk és minél előbb ki azzal a vallomással.

A beszélgetés véget ért, Róbert ment az irodájába. Tamás pedig behajtott Bangkokba. Annie nem járt az irodában, mióta asszony lett, Tamás viszont azóta néha az egész napot Bangkokban töltötte. Bent látogatásokat tett, üzleti ügyeket személyesen tárgyalt meg, klubokban hosszasan időzött. Nem kételkedett benne, hogy Annieval kötött házassága az Annie vagyona számára teljes védelmet jelent, de elé kart vágni minden lehetséges komplikációnak és ahhoz a védelemhez, amelyet az ő hatalmas állampolgársága jelentett, úgyszólván meg akarta szerezni annak a kis internacionális közvéleménynek a hozzájárulását, amely a követségek körül minden kérdésre nézve kialakult és amely a sziámi kormány cselekedeteit döntő módon befolyásolta. Őt mindenütt szerették és neki gondja volt rá, hogy ezekben a napokban régi barátságokat megerősítsen és lehetőleg új barátságokat is szerezzen. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, mert kis internacionális közvéleményben nagyon erős volt az az áramlat, amely minden német vállalat teljes szétrombolását óhajtotta, de az ő szerény szeretetreméltósága, derült jókedve és egy-egy víg ötlete mégis komoly eredményeket ért el. Sok munkára lesz szükség, de talán el lehet érni, hogy a kis internacionális közvélemény hamarosan nem csak mulat majd rajta, hanem el is lesz ragadtatva tőle, hogy akad olyan nagy vállalat, amely egy gyors elhatározás, egy bátor ötlet, egy elszánt cselekedet következtében fehér ember kezén marad. Minthogy Tamás így el volt foglalva, a Siewert cég vezetése Róbertre maradt. Nagyon sok dolga volt és a munkáját nemcsak az nehezítette meg, hogy a cég német, osztrák és magyar alkalmazottait új emberekkel kellett pótolni, hanem az is, hogy a megmaradtak között egyik-másik furcsa renitenciát kezdett tanúsítani. A renitensek között első helyen volt Trikupisz, aki kedvetlenségét és ellenséges hajlandóságát nem is igyekezett titkolni és akivel szemben alig lehetett kétség arra nézve, hogy előbb-utóbb ki kell röpíteni. Róbert így reggeltől estig lázasan dolgozott. Munka közben azonban egy-egy negyed percre felemelte a fejét és elnézett a levegőbe. Eszébe jutott egy megható szépségű fiatalasszony. És eszébe jutott az a gyötrelmes édes harc, amelyet ő vív éppen ezzel a megható szépségű fiatal asszonnyal mind a kettőjük boldogságáért. A szíve elszorult, mert sohasem tudta elűzni azt a gondolatot, hogy a dolognak rossz vége lehet, de egy másodpercre belemosolygott a levegőbe az emlékezés édességétől.

A Siewert villában az élet új rendje gyorsan kialakult. Róbert megmondta Tamásnak, milyen rendeletet adjon ki, Tamás szigorúan rendelkezett és a ház urának természetesen mindenki engedelmeskedett. Róbert azt akarta, hogy Tamás ne maradjon egyedül Annieval és Tamás így kiadta azt a rendeletet, hogy ezentúl az ebédek is közösek legyenek a ház lakói számára. Az első napokban Annie sem az ebédnél, sem a vacsoránál nem jelent meg, később halkan és szerényen bejött, csendesen elfoglalta helyét az asztalfőn, a beszélgetésben nem igen vett részt, a Róbert pillantását kerülte, de néha egy-egy félénk és kérdő tekintetet vetett Tamásra, nincs-e valami kívánsága. Tamásnak sokféle kívánsága volt, amelyeket gondosan és pontosan teljesítettek. Így Tamás az ebéd vége felé mindig álmos lett, ebéd után tehát sietve visszavonult, meghagyván, hogy senki, - senki - az álmát meg ne zavarja. Tamás általában kijelentette, hogy nem bírja elviselni, ha valaki belép a szobájába, különösen amikor ő benne van, mindenkinek tilos tehát a szobájába belépni. Ezt a tilalmat aggódva respektálták és Annie még Rézit is rákényszeríttette az engedelmességre. Minthogy pedig délután Tamás mindig bement Bangkokba, a hosszú napnak egyik órája letelt a másik után, anélkül, hogy egy percig egyedül maradt volna Annieval. Rézi az első napokban megilletődve járt-kelt a hallgató Annie körül és se kérdezni nem mert tőle semmit, se kritizálni nem mert semmit. Később azonban egyre kihívóbban nézegette a mi urunkat, egyre mogorvábban felelgetett neki és egy délután végre, amikor Tamás megint távol volt, kiöntötte a lelkét Annienak. Ilyet még a nagyapja se látott, ilyen férjet, aki így bánik a fiatal feleségével. Sok komisz férfi van a világon, de ennek ő, Isten úgy segítse, meg fogja mondani, hogy a legkomiszabbak közül való. Neki sohase tetszett, Annie is sokkal jobban tette volna, ha ahhoz a másikhoz ment volna, amint ő Rézi tanácsolta. Annie igyekezett megmagyarázni, hogy Tamás most is az ő érdekeit szolgálja azzal, hogy mindennap bemegy Bangkokba. Rézit azonban nem lehetett meggyőzni. Még mindig nem akarta elhinni, hogy háború van. Ilyen ostobaságot nem engedhetnek meg azok az okos emberek, akik Európában a népeket vezetik. Hogy Windelband doktort és a többieket elvitték, az igaz. De az csak ezeknek a barna és fekete embereknek valami rejtelmes gonoszsága, amelyért meg fognak bűnhődni, mert azt csak okos ember el nem hiheti, hogy ezek a barna és fekete emberek hadat merjenek üzenni a császárnak Bécsben, akinek olyan rengeteg sok katonája van. Maga Rézi legalább egy milliót látott egyszer a Schmelzen. És Annie sokkal jobban tette volna, ha a másikhoz ment volna. Annie végre kénytelen volt ráparancsolni, hogy hallgasson, de a legszigorúbb fenyegetésekre volt szüksége, amíg Rézi könnyes szemmel megígérte, hogy Tamásnak nem fogja Isten igazában megmondani a véleményét.

A másik ezalatt szorongó vágyódással várta, mikor lesz végre egyedül Annieval egy délután Csakrong doktor Trikupisz társaságában elment valahová. Róbert Anniet kereste. Végigment a hall mellett lévő szobákon, de Annie nem volt sehol. Vissza akart fordulni, de ekkor szembejött vele Rézi. Rejtelmes arcot vágott és a fejével és a kezével szótlanul kifelé integetett. Róbert meglepetve nézett rá, azután a keze irányában felfedezte Anniet egy árnyas verandán. Annie fonott karosszékben ült és álmodozva nézett ki a kertre. Rézi biztatóan integetett Róbertnek, azután lábujjhegyen kidöcögött. Róbert dobogó szívvel kilépett a verandára. Annie összerezzent, amikor meglátta és gyors mozdulatot tett, mintha el akarna menni.

- Szabad ide ülnöm? - kérdezte Róbert halkan.

Annie nem felelt. Újra elhelyezkedett a székén, mintha eddig nem ült volna biztosan és most akarná erősen, hozzáférhetetlenül, védekezésre készen a helyét elfoglalni. Róbert leült. Sokáig hallgattak. A veranda előtt egy gyönyörű fa állt, egy falmboyant, amely tele volt égő vörös virágfürtökkel. A virágok lángoltak és lobogtak. Ők ketten hallgattak. Róbert érezte, hogy mondania kell végre valamit.

- Nem... nem volna kedve muzsikálni egy kicsit? - kérdezte zavarodottan.

- Köszönöm. - Nem. - Most nem, - felelte Annie gyorsan.

Megint hallgattak és Annie ekkor egyszerre megmozdult. Merev és zárkózott üléséből kiegyenesedett. Felállt, hogy elmenjen.

- Kérem, - mondta könyörögve és ijedten Róbert, - ne menjen el. Lehetetlen, hogy most elmenjen. Maradjon itt. Üljön le.

Annie elsápadt. Habozva, mintegy keresgélve forgatta a fejét ide-oda, azután összeszorította keskeny száját és leült. A nagy barna hajkorona alatt szenvedve fehérlett sápadt kis arca, Róbert felindultan kereste azt a szót, amelyet most ki kell mondania. Hogyan beszéljen, hogy ezt az érzékeny lelket meg ne sebezze?

- Terhére voltam? - kérdezte végre nagy erőfeszítéssel. - Miért? Nem gondolta, hogy azért, mert egy kimondatlan gondolat van közöttünk? Nem hiszi azt, hogy ezt a gondolatot előbb-utóbb... minél előbb... most ki kell mondani, ha nem akarjuk, hogy hazugságok fedjék el és hogy két élet... három élet megmérgeződjék általa?

Annie sápadtan hallgatott és bársonyos szeme mereven nézett el a flamboyant lángoló virágai felé.

- Mi azelőtt, - mondta Róbert, - heteken át hosszú órákat töltöttünk együtt mindennap. Ezek az órák nekem felejthetetlenek és egy életen át felejthetetlenek maradnak. Higyjem azt, hogy ami nekem ilyen drága és ilyen szent, az magának kellemetlen és rút emlék, amelyet ki akar törülni az emlékezetéből?

Annie megmozdult. Ültében kiegyenesedett. Sápadt arcát a barna hajkorona alatt magasra emelte, puha állát gyors mozdulattal előretolta.

- Ne folytassa kérem, - mondta parancsoló, száraz hangon. Én is szükségesnek éreztem, hogy beszélgessünk az elmult hetekről. De nem ezen a hangon.

Nem nézett Róbertre. Harciasan felemelt fejét lehajtotta egy kicsit.

- Én nem akarom tagadni, - folytatta kissé megenyhültebben, - hogy számomra is jelentett valamit... nincs okom letagadni, hogy többet jelentett számomra, mint bármilyen baráti érintkezés egész életemben azelőtt.

A hangja megint száraz és pattogó lett.

- Megmondhatom azt is, hogy néha úgy éreztem, ebből a... barátságból egy életre szóló szövetségnek kell fejlődnie. És amikor olyan fordulatot vett az életem, hogy... mással kellett házasságra lépnem, úgy éreztem, úgy éreztem, úgy éreztem... hogy bocsánatot kell kérnem magától.

- Annie! - suttogta Róbert felindultan és hálásan.

Annie meglepett és haragos tekintetet vetett rá, elfordult tőle és megint magasra emelte a fejét.

- Mindez azonban, - mondta parancsoló hangon, - visszahozhatatlanul a múlté. Egyszer kellett róla beszélni. De másodszor nem szabad. Én férjhez mentem.

- Szeretet nélkül, - szólt Róbert.

Annie energikusan bólintott:

- Kötelességérzésből! A kötelességem most az, hogy az uramnak hű felesége legyek. Ezt a kötelességet én teljesíteni fogom. Vétenék ez ellen a kötelesség ellen, ha egyetlenegy szót meghallgatnék és tűrnék azon a hangon, amelyet maga jónak látott megütni.

Róbert gondolkozott. Mit mondjon, mit mondhat most ennek a haragos asszonynak?

- Igen, - szólt lassan. - Egy szót se többé. Csak ennyit, mert ezt elhallgatnom hazugság lenne: én magát szerettem: - akármi történt: változatlanul szeretem most is és bármi történik ezentúl: a szívem minden szeretetével szeretni fogom ezentúl is. - Most már többet nem! Üljön le, kérem.

Hosszú könyörgés után Annie végre leült és nagy szüneteket tartva, az elfogulatlanságért folyton megújuló kis harcokat vívva, lassan beszélgetni kezdtek. Mikor a beszélgetés valamennyire folyamatosabbá lett, Annie egyszerre természetes hangon, csak kissé sietve ezt kérdezte:

- Hm... hiszen maguk rokonok. Maga... régen ismeri... Harveyt?

- Régen, - felelte Róbert meglepetve.

- Gyerekkora óta?

- Gyerekkora óta.

- A szüleit is?

- A szüleit is.

- Milyen emberek?

Róbertnek a Tamás szüleiről kellett beszélnie és hiábavaló volt minden erőlködése, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon. Az Annie kérdései mindig újra visszatérnek Tamáshoz. Róbert végre látta, hogy a bizalmas hang megteremtésének ez a legjobb módja: lerázta tehát azt a bosszúságot, amelyet az Annie érdeklődése keltett benne és szabadon eresztette Tamás iránt való szeretetét. Így a maga gyerekkoráról és a saját ifjúságáról éppen annyit kellett beszélnie, mint a Tamáséról és az Annie érdeklődése szívesen fogadta ezeket a részleteket is. Pár nap múlva, néhány ilyen beszélgetés után az érintkezésük szabadabb, melegebb és bizalmasabb volt, mint azelőtt. Az Annie lényéből eltűnt a szenvedő gőg és a fájdalmas bizalmatlanság. Minthogy Tamás soha egy percre sem maradt vele egyedül, minden szomjasan felébredt érdeklődésével és minden bugyogni kezdő mondanivalójával egyetlen és legjobb barátjához menekült és Róbert a végtelen beszélgetésekben az ő elmúlt élete, minden kis eseményével és nagy megrázkódtatásával éppen úgy kitárult, mint a Róberté.

Róbert boldog elragadtatással úgy érezte, hogy még csak egy-két napra van szükség. Kint esteledett és Annie készült felállni, hogy a vacsorához bemenjen. Mielőtt felállt volna elgondolkozva nézett ki a kertre és csendesen, szinte szórakozottan mondta:

- Milyen furcsa: hogy jól esik az embernek, ha ennyit beszélhet önmagáról... és elmúlt dolgokról... és az életről. Én nem tudom: azelőtt soha ilyen szabadon és nyíltan nem tudtam beszélni senkivel.

Róbertnek megdobbant a szíve. Talán egy-két napig se kell már várni.

- Mit gondol, miért? - kérdezte gyöngéden és óvatosan.

Annie elgondolkozva nézett kifelé.

- Nem tudom, - mondta szórakozottan. Talán... mert azelőtt nem hittem, hogy ...őszinte barátsággal és őszinte jóindulattal hallgatja meg az, akinek mondom.

- Nem gondolja, hogy azért, mert ...mi ketten jobban összetartozunk, mint... bárki más a világon... Annie?

Annie egy-két másodpercig még elmélázva nézett ki a kertbe, azután egyszerre összerezzent, mintha csak most értette volna meg, mit mondtak neki.

- Kérem, - szólt rémülten és dadogva, - ne szólítson engem Annienak.

- Nem hiszi, hogy mi ketten úgy összetartozunk, hogy magához ezen a világon senki olyan közel nem áll, mint én és hozzám senki...

Annie sápadt arccal ugrott talpra.

- Azt hiszem, - mondta izgatottságtól remegve, - hogy vétenék a kötelességem ellen, ha eltűrném, hogy ezen a hangon beszéljen velem.

Róbert is talpra ugrott és elállta az útját.

- A boldogságára gondoljon, - suttogta felindultan, - amelyet csak nálam találhat meg. Hiszen szenved és vágyódik. Bízzék bennem, adja ide a kezét és én...

- Eresszen.

- Hallgasson a szívére...

- A kötelességem szavára hallgatok és...

- A kötelesség gonosz és hideg bálvány. Engedje meg, hogy ...

- A kötelességem! - mondta Anniea szinte sikoltva. - Engedjen. Ha nem ereszt, segítségért kiáltok.

Szaggatottan és lihegve beszéltek, egymás szavába vágtak és Róbert végül ott maradt a verandán egyedül, megszégyenülten és kétségbeesetten. Másnap a legnagyobb erőfeszítésébe került, míg Anniet rábírta, hogy ne menjen rögtön el, mihelyt egyedül maradtak. Annie végül szikrázó szemmel fordult vele szembe.

- Meg kell mondanom magának, - szólt a haragtól szinte sziszegve, - hogy szégyenletes dolog, amit csinált. Szégyellje magát! Szégyellje magát! Szégyellje magát!

Róbert szenvedve és könyörögve nézett bele a két bársonyos szembe, amelynek minden lágysága eltűnt és amelyekben most csak szikrázó dühöt lehetett látni. Annie megsajnálta egy kissé.

- Belátja, hogy szégyenletes dolgot művelt? - kérdezte valamivel enyhébben.

Róbert habozott. Annienak újra szikrázni kezdett a szeme: megmozdult, mintha menni készülne.

- Belátom, - szólt sietve Róbert.

- Most még utoljára, - mondta Annie, - el akarok felejteni mindent. De ha még egyszer engem így megaláz és önmagát így lealacsonyítja, - ha még egyszer ilyen szomorúan vétkezik a saját baráti kötelessége ellen, akkor soha többé szóba nem állok magával. - Megígéri, hogy ezentúl illendően viselkedik?

- Megígérem, - felelte Róbert megadóan.

Annie erre megbocsátott neki és maradt. A beszélgetéseik megint felmelegedtek és bizalmasakká váltak, de Róbert kétségbeesve érezte, hogy a napok hiába telnek, ő a céljához semmivel és semmiképpen sem jut közelebb. Egy délután bizalmas és barátságos beszélgetés közben azon töprengett, milyen elhatározó és elszánt cselekedettel vigye előre az ügyét, amikor előkelően, mint mindig, de a szokottnál is jelentőségesebben beállított Csakrong doktor. Amióta a házban lakott, a délutáni látogatásokat beszüntette, nagy buzgósággal vizsgálódott a Siewert telep különböző üzemeiben és irodáiban és hosszú tárgyalásai voltak a sziámi államhatalom és közélet különböző vezetőivel. Most finom mosollyal, de mégis szinte aggasztó jelentékenységben bejött, helyet foglalt és beszélgetést kezdett. A beszélgetés sem nagyon derült, sem nagyon eleven nem volt, és Annie kérő pillantásokat vetett Róbertre egyrészt azért, hogy maradjon, másrészt azért, hogy vegye ki a maga részét a társalgásból. Róbert mindent megtett ami tőle telt, de az egyenletesen folydogáló társalgást Csakrong doktor egyszerre megszakította, Anniehoz fordult.

- Engedje meg, - mondta tartózkodó előkelőséggel, - hogy egy kérést terjesszek elő: adjon nekem... hm

rövid audenciát egy bizalmas közlés céljaira.

Annie meglepetve nézett rá, azután habozva fordult Róbert felé.

- Kérem, - mondta, sétáljon át a zeneszobába... és várjon ott, amíg a prefektus úr elmondja, amit akar.

Róbert átment a zeneszobába. Annie felhúzott szemöldökkel fordult Csakrong doktor felé. Csakrong doktor finom felsőbbséggel mosolygott rá.

- Várom, hogy mi mondanivalója van, - szólt türelmetlenül Annie.

Csakrong doktor előrehajolt, vastag gyerekalja körül a felsőséges mosoly nedvesen fénylett a győzelem ittasságától.

- Mindent tudok, - mondta tagoltan.

- Tessék?

- Mindent tudok.

- Nem értem...

- Nem kell zavarba jönnie, - szólt Csakrong doktor jóságosan. Ne mentegesse magát. Most nem az állami szuverenitás könyörtelen képviselője áll önnel szemben, hanem a barát és a megértő ember. Tut comprendre c' est tout pardonner. - így cselekedett, mert megijesztették és mert az, aki a megmentést kilátásba helyezte, önző és rossz tanácsokat adott.

- Én nem értem, - mondta Annie álmélkodva, - mit akar mindezzel mondani.

Csakrong doktor előbbre hajolt.

- Hát nem jutott eszébe, - mondta szemrehányóan, - hogy a vagyona megmentésére van más mód is?

- Mire?

Csakrong doktor rosszallóan duruzsolva hajtogatta a fejét, mint aki a szeretettel ró meg egy bizalmatlanságból és tudatlanságból vétő gyereket:

- Hát nem jutott eszébe, hogy az, akinek a fegyverek itt engedelmeskednek, nem akarhatja a maga kárát és romlását? Hát nem gondolt rá, hogy aki itt a legfőbb állami hatalmat képviseli, az magának a leghűségesebb híve és tisztelője?

- Még mindig nem értem, mit akar mondani.

Csakrong doktor kiegyenesedett. Fölöltötte az állami szuverenitás sötét méltóságát. Határozott volt és precíz:

- A birodalom nem fogja eltűrni, hogy így kijátsszák, a nemzeti önérzet nem fogja eltűrni, hogy így kigúnyolják. Ez a házasság, ez a házasságkötési tréfa nem fogja megmenteni az ön vagyonát, bármit ígért is önnek az ígéretekben olyan bőkezű Harvey úr.

- Hogy mer így beszélni az én...

Csakrong doktor intően és diadalmasan emelte fel jobb keze barna mutatóujját:

- Mindent tudok. És most csak egyre akarom figyelmeztetni, - ne feledkezzék meg erről, bármi történik is a jövőben, hogy nincs más mód a vagyona megmentésére: csak ha a sziámi birodalom polgárává lesz.

Annie álmélkodva és szédülve kapkodott levegő után. Mit fecseg ez a duzzadt önérzetű ember itt össze? Mit akar tulajdonképpen ez az ember? Lássuk csak, hadd lehessen azután az arcába vágni neki egy olyan gyilkos szót, amitől szédülve fog innen kitántorogni.

- A sziámi birodalom... polgárává? - kérdezte.

- Úgy van. Házasság útján. Ő felsége egy kegyelmi elhatározással kétségtelenül megszüntetné a lefoglalást, ha ön a sziámi birodalomnak egy polgárát választaná élettársul.

Annieben forrott a düh.

- A sziámi birodalom egy polgárát? - kérdezte gonosz ártatlansággal. Talán arra nézve is tudna nekem mindjárt tanácsot adni, hogy kit.

- Ha megkérdezi tőlem, tudok erre nézve is tanácsot adni, - felelte Csakrong doktor nyugodtan.

Annie gúnyos haraggal nevetni kezdett. Csakrong doktor barátságos pofacsontjai körül sötét borulat támadt.

- Ön tudja azt, - mondta fenyegetően, - hogy az én ereimben királyok vére folyik.

Annie tudta. A sziámi birodalom uralkodói nyolcvan-száz gyermeket szoktak hátrahagyni és a birodalom főbb hivatalaiban királyok fiai, unokái és dédunokái ültek. Az uralkodóhoz való rokonság tizenkét fokozatra volt osztva. Csakrong doktor a tizenegyedik fokozatba tartozott. Dédnagyapja király volt.

- Bocsánat felség, - mondta Annie nevetve.

- Ha majd látni fogja, hogy hazug ígéretek milyen nyomorúságba vitték bele, akkor boldog lesz, ha megragadhatja az én segítségre kinyújtott kezemet.

Barna kezét elhatározott mozdulattal nyújtotta ki az Annie keskeny, fehér keze felé. Annie talpra ugrott.

- Menjen! - kiáltotta felindultan. Menjen ki innen. Takarodjék.

Csakrong doktor fájdalmas méltósággal bólintott. Ezzel a bólintással félreérthetetlenül jelezte, hogy egy megtévesztett gyermek tombolása nem szűntetheti meg az ő szerető jóindulatát, azután megfordult és komor előkelőséggel távozott. Annie berontott a zeneszobába és a haragtól reszketve mondta el Róbertnek, mi történt. Róbert eleinte mulatott az elbeszélésen, azután kezdte magát nagyon rosszul érezni.

- De hát hogy jut ennek az embernek az eszébe. Hát meg vannak bolondulva, - mondta Annie magánkívül, - hogy velem szemben így mernek viselkedni!

Róbert kínosan feszengett. Ez a váratlan többes szám letagadhatatlanul ő rá vonatkozik és a Csakrong doktor nagylelkű közeledése csakugyan feltűnően hasonlít az övéhez.

- Ez azért van, - mondta óvatosan, - mert mindenki látja, hogy a maga házasélete... nem normális...Annie.

- De hát kinek van ehhez köze! - kiáltotta Annie haragosan. - Hogy milyen a házaséletem, az csak rám tartozik és senki másra ezen a kerek világon. Senki másra. Senki másra.

Róbert jónak látta ezt a témát abba hagyni. Annie amúgy is másról akart beszélni. Aggódva töprengett azon, szóljon-e mindarról ami történt, Tamásnak. Róbert lebeszélte. Annie meglepő gyorsasággal határozta el, hogy nem fog szólni és Róbert elszoruló szívvel látta, hogy az elhatározás azért megy olyan könnyen, mert félti Tamást egy összeütközés lehetőségeitől. Még egy kísérletet tett.

- Ha védelemre van szüksége - mondta elszoruló szívvel, - itt vagyok én.

- Igen. Köszönöm, - felelte Annie közömbösen.

Róbert menteni akarta, ami menthető.

- Nagyon jó lenne, ha megint muzsikálni kezdenénk, a klasszikus zene kitűnő eszköz alkalmatlan látogatók távoltartására, - mondta kétségbeesett derűvel.

- Nem. Azt nem, - felelte Annie megriadva.

- De hát miért nem?

- Csak.

- És meddig akarja ezt a zenei absztinenciát gyakorolni?

- Nem tudom. - Majd. - Nem.

Ijedten védekezett az ellen a kísértés ellen, amely a zenében van és azok ellen az emlékek ellen, amelyeket az együtt muzsikálás felébresztene benne. Róbert elcsüggedve hagyta abba a beszélgetést. A csüggedése fokozódott a vacsoránál, amelynél tartózkodó előkelőségben természetesen megjelent Csakrong doktor is. Annie élénkebb volt, mint rendesen. Az élénksége kihívás és védekezés volt a Csakrong doktor jelenlétével szemben. Kipirultan beszélgetett. Ha hallgatott, figyelve nézett Tamásra. Róbert fájdalmas erőfeszítéssel gondolkozott, mire emlékezteti őt ez a tekintet. Egyszerre hideg futott végig a hátán és összefacsarodott a szíve. Az Annie tekintete, amikor Tamást nézi, olyan, mint az a tekintet amellyel Kávébab Schumannt nézte. Az odaadástól meg-meg rezzenő kutyahűség. Alázatban való felmagasztosultság. Ez rettenetes. Miben lehet itt még reménykedni? Vacsora után a dohányzóban Tamás félrevonta Róbertet.

- Mi lesz már, öregem? - kérdezte gyorsan.

- Miért? Valami baj van?

- Nem. De jó lenne a dolgot minél előbb lebonyolítani.

Róbert sóhajtott.

- No mi az? - kérdezte Tamás. Baj van az Einfühlunggal? Nem megy?

Róbert csüggedten intette, hogy nem.

- Látom, - mondta Tamás. - Olyan gyöngéd tekinteteket vet rám, hogyha kőből volna a szívem, akkor is meg kellene puhulnia.

Róbert fel akart fortyanni, azután lemondóan intett:

- Rettenetes, - sóhajtotta keserűen.

- Valamit pedig kell csinálni. Vagy neked kell kevésbé udvarias férjnek lenned vagy nekem kell még az eddiginél is lelketlenebbnek és ridegebbnek.

- Neked kell! - kiáltotta Róbert.

- Mit?

- Lelketlenebbnek és ridegebbnek. Drága Tom: lelketlennek és ridegnek kell lenned.

- Jó. De hogy kell lelketlennek és ridegnek lenni? Már így is egész nap nem szólok hozzá.

- Légy ridegebb, mikor szólsz.

- Hm... bajos.

- Nézd, ez nagyszerű: mindenek előtt parancsolj rá, hogy muzsikáljon velem.

- Hát nem muzsikál?

- Nem akar... azóta.

- Úgy? - mondta Tamás fenyegetően. - Nem akar? Ez az önfejű durcásság szigorú megrovást érdemel.

Csakrong doktor, aki rendkívüli előkelősége mögött mégis kissé bizonytalanul érezte magát, nemsokára billiárdozni kezdett Trikupisszal és ők hárman maguk között maradtak, mert Rézi mostanában kedvetlen szemlélődés után mogorva grimaszokat vágva hamarosan kiment. Gyűlölte Tamást. Most hárman maradtak. Róbert sietve munkához fogott.

- Nem lenne kedve, - kérdezte Annietól, - kilovagolni egyszer a kolostorhoz? A buddhista templom gyönyörű. És most olyan alkalmas az idő.

Annie kérdő arccal tekintett Tamás felé.

- Csak menjenek, - mondta Tamás kurtán. Én nem érek rá.

Annie lesütötte a szemét. Tamás ránézett Róbertre. Róbert bíztató és sürgető pillantással felelt. Tamás törte a fejét.

- És semmi kedvem nem telik az efféle kirándulásokban, - mondta szigorúan.

Annie hallgatott. Tamás megint összeszedte magát.

- Mit szoktak mostanában együtt játszani? - kérdezte távoli érdeklődéssel.

Annie ijedten nézett föl rá és nem felelt.

- Mostanában nem játszunk, - felelte Róbert.

- Miért? - kérdezte szigorúan Tamás.

- Hm... Annie nem akar.

- Miért?

- Kérdezte még szigorúbban Tamás.

Az Annie keskeny ajka és gömbölyű álla körül ijedt mosolygás jelent meg.

- Nem akarok... nincs rá kedvem, - mondta mentegetőzve.

- Kérem, csak játsszék, - én nem érek rá az ilyen bolondságokra, - de azért nem akarom, hogy unatkozzék. Érti?

Annie rémült tekintetet vetett rá, azután lehajtotta fejét:

- Értem, - felelte halkan.

Tamás ránézett Róbertre, mit szól ahhoz a találékonysághoz, amelyet a ridegségben kifejt. Róbert arcán úgy látta, hogy még mindig nincs a ridegségével megelégedve és törni kezdte a fejét, hogy szeretet nélkül való és gonosz férjek mit szoktak tulajdonképpen a feleségüknek mondani.

- Nem szeretem, - szólt egyszerre felvillanó szemmel, - ha valaki tűntet az áldozatkészségével. Kérem, ne játssza ezen túl a mártírt.

Ez sikerült. Annie arca elsápadt és lesütött hosszú szempillái alatt könnyek csillantak meg. Mozdulatlanul ült egy-két másodpercig, azután felállt és szótlanul kiment. Róbert felugrott.

- Ez borzasztó, - mondta haragosan. Hogy tudsz ilyen brutális lenni!

Tamás félrehajtott fejjel nézett fel rá.

- Azt hittem, te akarod, hogy -

- De nem azt, hogy ilyen kíméletlenül durva legyél.

Majd legközelebb kedves leszek hozzá. Jó?

- Nem. Az se jó. Légy...

- Legyek durva, úgy, hogy ne legyek durva, - mondta nevetve Tamás. - Tudod mit: majd te megvigasztalod. Én pedig most elmegyek. Éppen ma úgyis korábban akartam elmenni.

Elment. Tamás mélabúsan sétált át a billiárdozókhoz. Valahogy csak el kell tölteni az időt, amíg éjszaka lesz. Nézte a játékot és szórakozottan felelgetett a két játékos kérdéseire. Egyszerre azt látta, hogy a hal felől Jangcekiang közeledik a dohányzó felé. Hogy mer ez ide bejönni és hogy mer ilyen otthonosan végigmenni ezeken a szobákon? Jangcekiang megállt az ajtóban. Csakrong doktor vígan intett feléje a dákójával, azután ránézett Róbertre, odament Jangcejanghoz és kiment vele a halba. Róbert összevont szemöldökkel nézett utánuk.

- Mit szól ezekhez az állapotokhoz itt ebben a házban?

Róbert felriadt, Trikupisz szólította meg. Ott állt a dákóval az egyik kezében, a másik keze fejével marcona bajuszát simogatta, mert az ujjai krétásak voltak. Róbert ránézett és egy másodperc alatt végiggondolt mindent. Ő összevont szemöldökkel nézett utána a két szövetségesnek és a harmadik szövetséges látta a pillantását. Itt hallgatni nem lehet. Itt vagy ütni kell vagy mosolyogni. Ez az ember feltűnően barátságos hozzá egy idő óta. Mióta? A házasságkötés óta. Miért? Mert azelőtt versenytársának érezte, most sorstársának érzi, sőt talán szövetségesének akarja megnyerni. Mire? Akármire: jó lesz tudni mire. Néhány bizalmasan bosszús integetést küldött előre.

- Na képzelheti, - mondta ezután. - Hiszen tudja.

- Persze, hogy tudom, - felelte Trikupisz felderülten. A - maga yankee-barátja nem sokat kukoricázott. Alaposan elénk vágott.

- Az bizony alaposan.

- Maga persze azért barátja marad neki...

- Hiszen tudja: meddig terjed a barátság.

- Persze, hogy tudom, - mondta Trikupisz. - Pénz beszél, barátság ugat.

Róbert azon gondolkozott, nem hallotta ez az ember valaha azt, hogy Tamás neki rokona is. Azután eszébe jutott, hogy ezt ők csak Annienak mondták meg és Annie szenvedő tartózkodásában soha más emberekről olyan szót ki nem ejtett az ajkán, amely arra mutatott volna, hogy érdeklődik irántuk. Megnyugodva nézett Trikupiszra. Trikupisz most már nem nevetett. Sárgásan csillogó szeme figyelmesen vizsgálta Róbertet. Gyanakszik még?

- Egyet mondhatok, szólt erre Róbert, - esküszöm rá, hogy én mindent megteszek ennek a házasságnak a szétbontására.

(folyt.köv.)