Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám

Szalai Imre: Vágyódás

Napsugár, ha búcsúzóban, - haldokolva még kilobban felhőrongy megül,
És a hattyú holdas éjjel régi álmát tépi széjjel s hangja felderül. -
Úgy vagyok most régi kedvvel. Szívem már semmit se kedvel, mégis egyre vár,
Mégis: élni szebb világban, hol csak nóta és virág van s boldog ott a nyár.
Álmok hűs szellője rebben, vágy már nem dalolhat szebben, mámor száll le rám,

Az elhagyott zenekarból ó keringők kergetőznek parkok bársonyán.
Kisértetek szárnyra kelnek, lágy harangok megremegnek, égi óra int,
Messzi illat, mint a balzsam, idegen kürt ideharsan, tündér rám tekint.
Lányok járnak lenn a réten láncba-láncba, könnyű táncba, holdvilág ölén,
Álom, álom, könnyű szárnnyal - most a bús szívembe szárnyal, úgy borul fölém.

Fönn a dombon béna tölgyek századokról emlékeznek mindig új mesét,
Ósdi házak késett füstje fölpipáz még gondot űzve s szippantgatva szét,
Örök-bolygó csillagokba tejfehér a lelkem útja, vágyam arra űz,
Kiterítve két karommal, - nyugalomban - vágyam lobban csak, mint égi tűz.

Elmerülve szállok-szállok, mindodáig meg nem állok, otthont ott lelek,
És az égen tejfehéren, könnyű kedvbe fogva vérem, végig heverek.
Senki többet azt nem mondja, senkinek sincs arra gondja: honnan jöttem én,

Szívem a sok vérző sebben, mosom egyre csendesebben a tejút tején,
Tűz ha ég, nem engem éget, vágyaim nem érnek véget: végtelen az út.
Bús cslódás nem tör össze, érkezésem sárga ősze nem borít borút.
Senki ottan azt nem mondja, senkinek sincs arra gondja, honnan jöttem én,
Gondtalan az égi szállás, még a dús virág is hálás - sirom tetején.