Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám

Szalai Imre: Hegytetőn

Most indulunk a két karomba fojtva
most mindenestül itt vagy: az enyém, -
rezgő levél a lombos jegenyén.

Kacag a föld, hogy útnak eredek.
Járatlan út koplaló kövein
lábam alatt gördűl a meredek.

A szél vagyunk! a levegő! az éter!
Jövő élet fája, lombok, levelek!
Uj világ a célnál, hegy magasán,
igy, összeomoltan teveled.

Liheg a föld, hogy fölérünk a hegyre
A testem tüz, a szemem ragyog,
körülnézek és - egyedül vagyok.

Mi az? Boldogság! Élet! - visszanézek,
hová a multam útja elvezet, -
szegény bohóc: a csörgőm elveszett.

Mindegy. Utam szent. Bú hollója károg,
de minden vágyak minden eredője
hozzám vezet. - És várok, várok, várok.

Várok, mig hozzám elzarándokol.
Fergeteg daccal, egyedülvalón
állok a szélben. A hajam lobog.
A szemem mélység. A szivem pokol.