Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám

Laczkó Géza: Vera Yan

Egyáltalában, öregem nem mernék megesküdni rá... de elmondok egy esetet, én a maternitás-elméletem támogató megerősítését látom benne. Az anya, aki szíve alatt hordozza magzatát, fájdalommal szüli, saját vérével táplálja, belülről egy külön lelki képet mutat: a mater lelki arculatát, amely szerintem általában inkább emberi, mint specifikusan női tulajdon. Szerintem férfi testben is lakozhat mater-lélek s minden művészi munka egy ilyen férfiúi testbe költözött anyai léleknek, a maternitásnak terméke. A költő szíve alatt hordozza a megírandó verset, nehezen termeli ki s gyermekében - művében - fölemésztődött vére új alakban él. Az egyiknél a terhesség ideje a legmegpróbálóbb, a másiknál a szülés rettentő, harmadik belehal a szoptatásba. Arany meddig hordja magában a Toldit! Tasso mily nehezen ír! S hogy hullik el Verlaine, Villon, Dayka Gábor és Ady!

Én, mondom, elméletem megerősítését látom benne, te nézd annak, aminek akarod. Furcsaságnak tán... Beteges hajlamnak... Én azt mondom, itt egy alacsonyabb fokú anya-lélek nyilatkozott meg ennek a szegény Nagy Szevérnek történetében.

A folyam-mérnökségnél volt alkalmazva, aztán Párizsba került, újra hazajött, megnősült, van két gyereke a minden évben kiment pár hétre Párizsba. 1914-ben is. A háború kitört. Internálták. Internés civils! Te nem tudod, mennyi mocskot, megaláztatást, rothadást, lidérc-lobogást jelent ez a két szó. A disznócsordánál egy fokkal jobb. Együtt voltunk Périgueuxben. Én Ile Longuera, ő Yeu szigetére került.

Öt év alatt semmit sem hallottam róla s el is mosódott emlékezetemből kerek feje, lágy húsú telt arca, vastag szemöldöke, görögös orra, gömbölyű válla, vékony lába... egész furcsa, madárszerű lénye.

A repatriáláskor kerültünk csak újra össze a koncentrációs táborban. Ezek nem voltak olyan nyomorultul ellátva, mint mi. Barakkokban laktak, volt újságuk, külön rendőrségük a fajtalanok ellen, koncert-zenekaruk, amely a Rákóczival fogadott bennünket, mikor a táborba léptünk - este hangverseny volt Berlioz, Liszt, Wagner, az úttörők műveiből - és egy nagyszerűen megszervezett színházuk, kitűnő díszletekkel, bútorokkal, szőnyeggel, mindenféle kellékkel, jó világítással, jó színdarabokkal és jó színészekkel, sőt színésznőkkel, vagyis férfiakkal, akik női parókát, fűzőt viseltek, remek toalettekben jártak - hisz a színház szabója azelőtt Paquinnél dolgozott - a színpadon, amelynek díszleteit neves művészek festették. Hisz ismered ezeket a fogolytábor színházakat, amelyekben fejlett magyar művészet élt eldugva, elszigetelve franciák, angolok, tatárok, oroszok között Vladivosztoktól Skóciáig. Én két előadásukat láttam: egy operettet, a Sztambul rózsáját s egy drámát, a Kaméliás hölgyet. Ezt a minden nyúlongása mellett is megindító, mert igaz és nemes Dumas darabot láttam Duséval s láttam Márkus Emmával a címszerepben s mégis meglepett Vera Yan, a fogolytábor Kaméliás hölgye Bronzvörös haj, dús, hosszú szemöldök, görögös orr a telt, puha, sápadt arcban... gömbölyű vállai s a dús csipkék alól elővillanó karcsú láb, amelyen a legnemesebben ívelt francia lakkcipő csillogott - párizsi cipészek dolgoztak rá ... Virágot is és sok nyílt színi tapsot kapott... Előadás után bevittek az öltözőjébe, egy, képekkel, rajzokkal, párnákkal, fotelekkel. Tükrökkel, sok csecsebecsével díszes és ízléses kis meleg budoárba. Ugye nem kell mondanom, hogy Vera Yanban Nagy Szevérre ismertem, a folyam-mérnökre? Vera Yan egy csodás batik kimonóban ült bámulói közt, cigarettázott s mintha csak az Odéon vagy a Français öltözőjében lett volna, a darabról, korábbi sikereiről, bámulói kedves ajándékairól, irodalomról beszélt, sőt csevegett föl-föl kacagva, legyezőjével játszva, közvetlenül, kedvesen - és bájosan, igen, ne nevess, bájosan... Valami csodás meleg nőiség áradt egész lényéből. Aztán kegyesen elbocsátott bennünket - mert át akart öltözni. A vacsorán - búcsú bankett volt - már mint Nagy Szevér jelent meg, szürke, kopott, de gondosan vasalt és tiszta zakóban s cvikkere alól nyugodtan, megelégedve... pihenve... tekintgetett szét a rá-rá villanó meleg tekintetek közt.

Másnap elhajtottak bennünket, mint a csordát, az állomáshoz, bevagonoztak s jöttünk Svájc felé...

A magyar határhoz közeledve Nagy Szevér hihetetlenül izgatott lett. Folyton jött-ment, beszélt, nem találta helyét. Mikor az első magyar vasutast meglátta, leborult az ülésre s úgy zokogta:

- Édes jó hazám, édes jó magyar földem, édes gyerekeim...

Már akkor különös volt nekem, hogy a feleségét nem említette. Pesten a pályaudvaron várta a felesége, egy kisfiú s egy kislány. Egyszerre ölelte mind a hármat magához, fejét felesége nyakába hajtva és hangosan sírt. Meghatódva, bámulva kerülte ki mindenki a családi szeretet meleg könnyeiben újra eggyé forrott mozdulatlan családot.

Amikor meglátott mellettük elhaladni, rám pillantott, intett, hogy nézzek az övéire s boldog mosolyban tapasztotta fakó arcát felesége, egy kis kövérke jelentéktelen asszony vérben izzó arcához.

Aztán megint nem találkoztam vele jó darabig. Jött a kommün, a felfordulás, a megszállás, a gazdasági megrázkódtatás később, hisz tudod, magamnak is mily nehéz volt elhelyezkednem, valahogy megállapodnom. A politika sosem vonzott, de az erkölcsi megrendülést, a dorbézolás rövid, lázas korát magam is átéltem s mikor végre elfáradva, összetörve, kétségbeesve egy állás révében megfeneklettem, az elmúlt viharok emlékétől még sokáig zúgott a fülem... Mint magyar, reménytelennek láttam a közel jövőt, azt a tíz-húsz évet, amely még az enyém a földön, mint ember, csalódva, tanácstalanul ődöngtem a hernyó-éhségű rohanók közt, mint dolgozó elkeseredve állapítottam meg, hogy újra kezdem negyven évemmel majdnem ott, ahol huszonnégy esztendős koromban először kezdtem el... Valahogy egészen másképp gondolkozik az ember öt évi internálás után, amely alatt megtanulta a világ-nyelveket s elfeledte a világ nyelvét!... S a boldogság? Mondd, vegyek el egy fiatal lányt feleségül, egy fiatal nőt, akit a nagy megpróbáltatások évei érzéketlenné vagy csók-őrültté vagy idegessé téptek? Keressem tán az örömök piacán?... Nem, nem vagyok boldog s ez néha riasztva döbben belém, szótlanná tesz s kihajszol a Ligetbe, máshova, messzi sétákra, amelyeknek minden lépése szívembe csikordul, míg fejem lehajlik vagy meredt szemmel nézi a mellettem elsuhanó tarka semmit.

Tegnap is így voltam, sőt ma is, de nem ezt akarom mondani, tegnap is ilyen hangulatban jártam a Liget ide-oda kacskaringó ravasz kis útjait, amelyek visszavisznek ugyanahhoz a vigasztalan padhoz, amelyen legelőbb ültél, ahonnan fölpattantál, hogy elmenekülj múltadtól, magadtól...Újra ott ültem hát a padon. Egy céltalan lépésű férfi jött felém. Rászóltam az elgondolkozva, borúsan ballagóra:

- Szevér!

Az megállt, rám nézett s örömmel sietett hozzám, nyújtva kezét, amelynek hosszas szorongatása nyirkos tapintatú volt. Mintha zsilip szakadt volna fel benne, elkezdett egyre bővebben omló szóval kérdezni, beszélni volt társaink, sorsom s maga felől. Aztán hirtelen kifáradt, leült mellém és hallgatott. Én beszéltem, lassú s mégis egymásba öltődő mondatokban, ő hallgatott. Én is elhallgattam.

Éreztem, hogy az ő gondolata is visszaszárnyalt a nagy, komoly tenger kis szigeteire, ahol elmúlt életünk öt éve úgy ült a párás hullámok fölött, mint nehéz, sötét s mégis világító belsejű furcsa felhő...

Hallgattunk.

Rátekintettem, orra völgyében nedves utat vágva gördült lefelé egy könnycsepp. Kezére tettem kezem:

- Mi bajod?

- Nem bírom - s majdnem zokogott a szó.

- Mi az?

- Nem bírom, nem...

- Mi baj?

- Őrült vagy elvetemült... de nem bírom tovább, a munkaköröm nem érdekel... Szép jövedelmem... nem örülök neki... a feleségem szeretete éget, a gyerekeimet nem tudom... egyszer, egyszer voltam boldog, boldog!... ott... akkor... mint Vera Yan... - azzal kezébe hajtotta arcát s mozdulatlanul, hangtalanul nyelte keserű zokogását.

No mit szólsz az esethez?