Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám · / · Figyelő

Móricz Zsigmond: Gara Arnoldné

Művészfeleség volt: megilletően üde virága az ura művészéletének.

Tíz évig egyetlen egy férfinak: fénylő pont az életében, amelyre függesztett szemmel járta a művészet szent dervis-táncát.

És a nő, a nőcske, a drága kis lélek győzte erővel, szépséggel, friss és patakzó bűbájjal, hogy szinte pillanatonként újonnan virágozzon új s új, megcsodálni való virággá a párja előtt.

Ott voltam az esküvőjükön s láttam végnapjain a Halál isteni ágyán: megindító, hogy elefántcsontszínében érettebb és csiszoltabb és ragyogóbb kedély volt, mint kicsattanó rózsául... Könny és kacaj, szédülő félelem a Halál kapuja előtt és üdítő szikrázása az Élet utolsó sugarainak. Valami krisztusi volt ez a lélekjáték a Rém karmai közt. Kikacagása az Egyetlen Borzalomnak. Szinte fokozottan és izzóan lobogott és ragyogott ez a csudálatos Életöröm a gyógyszerek áradatával körülöntött Haláltrónon.

A Gyermek játéka a Fenevad körmei közt.

De az egész élet az.

Kiszökken egy virágszirom és fölrepül és libeg-libeg a lágy szél szárnyán míg el nem hervad s le nem hull... Művészfeleség lenni?... Gara Arnoldné?... Együtt rajzolni izzóan aggodalmas mütyürkéket s együtt építeni kemencét tündéri csészék és vázácskák számára? Lakni? bűvös fészket rakni a Fiukinak és egy napját se keseríteni meg?... Művésznek művészfelesége lenni? kínai mellet kínainé?...

Hogy tudta, hogy értette, hogy megforgatta elmés kis csőrében e drága kis madár százszor s ezerszer az urának minden legparányibb dolgát, hogy együtt játszott a művésszel, a művészet lelkesítő játékterén...

Művészfeleség volt, ki az urát a halálon túl is élteti pótolhatatlansága, páratlansága itt szertehullt drága, dús, kincsnél örökösebb emlékpénzeivel...