Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám

Miklós Jenő: Emlékezés Kabos Edére

Sokan szerették, (és sokan: nem szerették) de kevesen ismerték csak, mert nem szerette magát sokaknak megmutatni.

Merev, villogó cvikkere mögött hideg, élesen figyelő szemmel ült, kékre kiborotvált, valami madár arccal. Heves vitái közben szóval és szemmel vágott jobbra-balra, de az orr és a cvikker az orron meg sem mozdult. Bizonyos, hogy magát is figyelte, hangját, érveit, fölényét, kis diadalát, hogy közben magával is vitázott és maga magának is elképesztő, elriasztó, bűvészien kizsonglőrözött szavakat, meg érveket mondott.

Csak olyankor lágyult el, volt álmodozón őszinte, mikor a cvikkerét törülgette. Amikor orra tövén a két éles, piros csiptetővágással és tompa fényű szemmel maga elé révült, két ujja a zsebéből kikapott kis szarvasbőrrel gyorsan szaladt a kicsinyítő üvegen, ilyenkor a hangja fátyolozottabb volt, lassabb, ilyenkor gyors, futó vallomásokat tett öreg édesapjáról, lányáról Ilonkáról, a kezdő Bandiról, a maga küzdelmes fiatalságáról, hogy nagy szép regényt fog írni, ahogy mér egyszer, Vajda János mellett elhatározta. Amit eddig írt, azt a tíz-tizenöt kötetet, próbálgatásnak látta... Aztán feltette megint a cvikkerét és keményen, merev páncéllal ült az egész világgal szemben, már visszahúzódott, fanyarul megmosolyogta az ellágyulókat, a nagy útrakészülődéseket, csirip-csirip verébkéim! Néha nagyon gyakran törölgette cvikkerét, valamire készülődött, ezeken a kávéházi délutánokon kezdő poéta volt, de legtöbbször órákig keményen ült a cvikker mögött ilyenkor félelmetes vitázó, kegyetlen kovácsa a szónak, ragyogó elmésségű boncoló, akinek kése elevenbe futkos.

Végül mindig fáradtan, kissé görnyedten, másodpercnyi pontossággal felállt, apró, sovány veréblépéssel pittegő járással a szerkesztőségbe ment, hogy megírja napi penzumát sajátosan gúnyolódó, eltorzított hasonlatokkal figurázó, célba vett emberét ugyancsak emberül megnyúzó és kikészítő politikai cikkeit. Ilyenkor a zöldüveg lámpaernyő alatt zölden, félelmetesen villogott a cvikker, a vékony száj szeglete lefittyent és sűrűn hunyorgott az apró, javítás nélküli gyors írás felett a hideg szem. A szomszéd asztal mellől hányszor elnéztem ezt a napi viaskodást, az olcsó politikában, olcsó kenyérért, olcsó szolgaságban, hogy végül mindenből kisemmizve, hálátlanul, köszönés nélkül küldjék megtörten, öreg útjára. Ha ezeket az elpazarolt színeit, bajvívásait, sokféle hadállásba kényszerült harcait maradandóbb formába önthette volna, regénybe, színdarabba, ha ideje, módja van hozzá: tolla éles fényben ragyog és messze utakat bevilágít. Így napról-napra csak újabb ellenséget szerzett a politikában és szerkesztőségekben. De ezzel nem törődött. Apró, napi kielégülésekben adagolta azt a szorongattatását, hogy regényeket írjon politikusokról, országbankárokról, szépasszonyokról, magyar tudósokról és pesti lapkiadókról, akiknek rothadását a csontjuk velejéig látta. Néha hazárdos nosztalgia fogta el, ivott, éjszakázott, de kezdett fájni a napi robot, hát eldobta az éjszakát és belegörnyedt megint a robotba. - Született családfenntartó vagyok - mondta - teve, de a kezdők, éhezők és szegények mind az én családom! Nem állhatok ki az országútra.

A kezdő, az éhező fiatalok, ez volt a szentügy, az ő szívbéli szent ügye. Nemcsak a legmagasabb ormokat járta be velük, a fiatal Ady körül való sáfárkodása, rajongó szeretete, önfeláldozó atyáskodása és fiúi bámulata ismeretes. Ezekben a sebes sorokban nem kell rá kitérnem. De ő bejárta felkutatta a barlangokat és a pincéket is és ahol olyan hang, sóhajtás ütötte meg, amely fiatal, tiszta volt, mélyről jött, új volt, bátor volt, oda azonnal leszállott és felhozta a napvilágra, nyilvánosságot, szép vágású, külön nyomdabetűt adott neki, támogatta, a maga pénzével, nagy szeretetével és hogy ez mit jelentett ebben az idegen, rideg városban, csak az tudja, aki délután még kopottan, dideregve, szorongásokkal vitte fel kéziratát a "kedves szerkesztő úr" színe elé és este már ott vacsorázott a kedves szerkesztő úr családi asztalánál és belső munkatársának nevezhette ki magát.

Sokan repültek szét ebből a meleg fészekből és bármerre szálltak, innen mindig figyelték őket, visszajöhettek, segítették, szerették őket, mikor már a régi kis poharakba újabb és újabb fiataloknak töltögetett bort a szerkesztő úr.

Egyszer... Abbáziából érkezett vissza éppen, sebesen mondta:

- Mint ott a világítótorony forgó fénye, úgy kell mindig végigpásztázni a tengert. Keresni, kutatni bárkák, kis csónakok, szorongatott halásznép után...

Most ott pihen az öböl felett, fent, az abbáziai temetőben. Sokan kedves barátjukat, sokan az okos, a szenvedőket szerető írójukat, sokan a ragyogó tollú, vitázó harcost vesztették benne.

A fiatalok az édesapjukat.