Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 14. szám
- Lehet, hogy pillanatnyi elmezavar volt, de most már minden rendbe jött nyugodtan tárgyalhat velem bárki...
A sovány emberke sunyin összekuporodott a karosszékben és az ajkai körül vigyor lüktetett. Ketten voltunk az elsötétített szobában, az íróasztalon égett csak a villany és sápadt fényt csobogtatott a szétdúlt iratokra.
- A dolog azzal kezdődött, hogy a község megvásárolta az enyvgyár egyik kiselejtezett írógépét. Nekem jutott a feladat, hogy végzéseket és átiratokat ezentúl gépbe diktáljak, az írógép már tíz napja állott a szobámban és megvallom, úgy tekintettem reá, mint valami tegeren túli teknősbékára, amely meglapul napfényes hivatalomban, hogy éjjel falánkan széttúrja az aktacsomókat. A tizedik nap reggelén, amikor benyitottam a szobába, a gép mellett leány ült, feljebbvalóm őt alkalmazta gépírónőnek, - mondotta, miközben félig felemelkedett helyéről és a szemembe nézett. Piciny kis szemei voltak, olyan mongol vágásúak és az arca halványan sugárzott. A haja hollófekete volt. Nem törődtem tovább vele, az íróasztalomhoz ültem és munkához láttam. Az ablakon beizzott a napfény és a nagypiac zsindelyes háztetői lángban állottak...Csak néha hallottam a leány neszelését, nyújtózkodott, hogy megroppantak a csuklói, vagy az ujja megketyegtette a gép pihenő billentyűit. Körmöltem a végzéseket, ok nélkül való dac szárította ki az ínyemet és mindent kézzel írtam, egy sort sem diktáltam. Feljebbvalóm csodálkozva nyúlt munkám után és megkérdezte, miért nem vettem igénybe a gépet. Azt mondtam, hogy fáj a torkom, de holnaptól kezdve diktálok.
- Másnap valóban gépbe mondottam néhány dolgot. Délfelé vihar keletkezett, acélszürke égből fröccsentek szerte a villámok és a szobában bénító fülledtség volt. Ötperces fergeteg volt csak, azután aranyos fénykígyók kúsztak be a fakoronákat és langyos, fűszeres, részegítő levegő szállott be hozzánk. A leány odarohant az ablakhoz és nagyot lélegzett, a blúzán kirajzolódott két mellének dacos formája. Ekkor már éreztem, hogy megvonaglanak utána az ujjaim...De csak másnap...csak másnap...Ott ültünk a gép mellett...a laza, patyolat blúz lesiklott válláról és az üde húsra ráfeszült ingének karcsú pántja. Égő szemekkel néztem a habos jelenséget. A leány megérezte a tapadó tekintet forró sugarát, a mongol szemek rám néztek, ferdén, sötéten, egyetlen fénytöréssel pincefeketeségükben - és kezével lustán helyre simította a blúzt. Hivatal után megkérdeztem, hogy elkísérhetem-e hazafelé? Egészen elfogulatlanul beleegyezett. Útközben alig néhányszor szólott a leány, a hangja vontatottan búgott, mély volt, mint az erdőn végigsöprő szélvész zengése és jólesően körülsajnálta az embert. Megtudtam, hogy árvalány, özvegy nagybátyjánál él, Pesten tanult gépírást, óh, nagyon kedves volt az a pár hónap a nagyvárosban...Én sokat beszéltem, lelkendeztek, bugyborékoltak belőlem a mondatok, tréfákért, jó ötletekért lihegtem. Ez az akarásom a véremben szunnyad és az aktákból áradó portenger sem tudja teljesen belepni. Tizenhét éves koromban vándorszínész-társulathoz szegődtem, persze én voltam a pojáca, az alakomat és pofám sunyi mozgékonyságát vittem vásárra. A bukfenceim ekkor is a nőknek szóltak, akik undorodtak tőlem. A tréfáimat majomszerű mozdulattal kínáltam oda és ők utálattól megborzadtan, hisztérikusan kacagtak, a szájuk pedig megcsücsörödött, mintha le akarnának köpni. Sohasem öleltem nőt, sohasem simult hullámos csípő a karjaimba, csak ragadozó állatként egy-egy pillanatra beléjük markoltam. Harmincnyolc éves vagyok, de nézzen csak figyelmesen rám: a szemeim vének, ám az arcvonásaim olyanok, mint a szomorú, ébredő kamaszéi. Az élet, a tikkasztó élet nem perzselhette le a gyermekséget arcomról, nyoszolyás éjszakák árkolkatták meg szempárnáimat. Tiszta vagyok, szűz vagyok...hihihi...az arcom gyerekes, mert a gondolatban megült nászok, az agyamból kigőzölgő förtelmes színjátékok nyomtalanul szertefoszlanak...
Az emberke cigarettát kért és mohó mozdulattal rágyújtott. A kopottas, rézvörös haját elkapta a villanyfény, az arcán pedig szeplők táncoltak. Sovány teste úgy nézett ki a bő karosszékben, mint egy guggoló helyzetben rothadó csontváz, melyet nem régen ástak ki a föld mélyéből. Az állán hosszú forradás volt, amelyet csak most vettem észre. Vizenyős szeme az enyémbe kampózott:
- A forradást nézi? Rátérek majd a forradásra is, óh, rátérek, mert fontos szerepe van a dologban...Az első sétánál hagytuk el. Néhány napon keresztül hazakísértem. Néha egészen közel lépkedett mellettem, a combja súrolta az enyémet, szoknyája szövetéből villamosság csapott ki. A hivatalban gyakran állt az ablaknál és finoman remegő orrát orgonafürttel becézte. Az orgonafürtöt reggel a blúz kivágásában hozta magával, azután maga mellé fektette az asztalkára. A pillantása teljes feloldottsággal és hanyag puhasággal szántott végig rajtam, gyakran ráhajolt, minden ok nélkül, az íróasztalomra és ilyenkor a fehér csipkeszegély légies kerítése mögül előrémlett a két ikerhalom csöndes pihegése...Ekkor már féltettem. A máskor mellőzött szobám most gyakran népesedett be szomszédból átlátogató hivatalnoktársaimmal, szerettek elmulatni a leánnyal és édességekkel kínáltak meg. Ő vontatottan és keveset beszélt, a szemei bizonytalanul néztek, csak néha ívelt a hangja résztvevőbbre és ha elkacagta magát, úgy hangzott, mint rövid mozdonyfütty az éjszakában. A társaimat pokolba kívántam, remegtem, hogy egyszer majd azt mondja: ma nem kísérhetem haza. Homályosak voltak előttem a lehetőségek, a kettőnk gondolatai, de valahogyan galoppra serkentettem magam. Egyszer már majdnem a házuk kapujánál voltunk, amikor azt mondtam: sétáljunk még a folyóparton. Jött. A bugyborékoló mondatok kiszikkadtak bennem, annyira megrázott ez a lágy engedékenység. Szótlanul mentem mellette a bozontos tölgyfák alatt és a vizet néztem. Elhagytuk nemsokára a várost, a házak elmaradoztak mögöttünk, valahol a vám-csárda közelében lehettünk. Leheveredtünk a parti fűbe, a kezei tétován játszottak a fűszálakkal ás a lábszára lassan-lassan elősiklott a szoknya alól. A fejem közel volt a könyöklőre feszített karjától és valami zsongító illatú finomodott izzadtság szag szállt felém, nem volt ez a pórusok kigőzölgése, hanem inkább a forró vér játékának megszűrt parfümje. A keze után kaptam félszegen és a keze súlytalanul az enyémbe hajlott, minden becéző rezzenés nélkül. Teljes szótlanságba voltam babonázva, csak a halántékom dobolt egyre élesebben. Az égbolt lassan alkonyatba szelidült és nyugaton mint szerteloccsant tojássárga búcsúzott a fény, a folyóban kísértetiesen hosszúra nyúlt a fák tükörképe. És a halántékom még most sem érte el végső sebességét, hanem fokozta a nekiszilajult nyargalást. Hangya-milliárdoktól körülbizsergett testem már-már fájdalmas merevségbe tompult, mikor tenyeremen alig érezhetően átsiklott hűvös kisujja. Ekkor nagyot lódult az egész testem és elkaptam a fejét. Vasmarokra nyaláboltam a puha haja mélyén és a szájába faltam. Éreztem, hogy az ajkai szárazak és lassan megvonaglanak a szájam türelmetlen kényszere alatt. Nagyon sokáig tapadtam rajta, végül is komor csata lett a csókból. A két ajakpár támadott és védekezett, ellanyhult és megint előbátorkodott. Egyszerre azután fölénybe került a szája az én ajkaimon, amelyek halálra győzték magukat, elővillantak fedezékükből kegyetlen fogai és kelepcébe fogták a számat. Mélyen, mélyen húsomba vésődtek a karcsú fogak, a kiserkenő vérben jól megmártogatták magukat és csak lángvörös jajszavamra bocsátottak el...A leány elsőnek ugrott föl és gondosan lesimította szoknyáját. Én inkább feltápászkodtam, az ajkamról szivárgott a vér és éreztem, ahogyan beleszárad a bőrömbe. Szemtől-szembe álltunk. A mongol-szemek összehunyorítva néztek rám és...és letargikusan sima megvetés áradt belőlük. Minden asszonytekintet, amely valaha reámfitymált és víg gyűlöletbe fürdetett, összesűrűsödött az ő nézésében. Felkívánkozott bennem a zokogás, de ehelyett rekedten és alázatosan vigyorba szélesült a megsebzett szám. Visszafelé indultunk, a leány mindig egy-egy lépéssel előttem ment és egyszer-egyszer úgy rémlett, hogy valamit halkan dúdol. Feleletet gyáván előhabzsolt kérdéseimre nem kaptam, nyílván nem is hallotta őket, csak nyugodt csípőringatással lépkedett előttem. Mikor a házuk elé értünk, ő nyújtotta felém a kezét, én nem mertem volna elkérni. Pillanatig tartó élettelen kézfogás volt, határtalanul merev horizontot tárva rám.
- A következő napok pokoliak voltak. A leány úgy tett, mintha mi sem történt volna, de amint közeledtem hozzá, mint hatalmas fehérfényű reflektor káprázott végig rajtam a szeméből áradó undor. És gyakran közeledtem felé. Mert én viszont arra a kétségbeesetten képmutató álláspontra helyezkedtem, hogy jogaim vannak, hogy igenis történt valami és félszeg pózokban követelődztem. Azon nem is csodálkoztam, hogy mindjárt másnap azt mondta csöndes turbékolással: a szabónőjéhez megy hivatal után, oda nem kísérhetem el. Sőt látszólagos örömmel kaptam el ezt a korbács-suhintást és valahogyan úgy tettem, mintha ez távolabb eső, de édesebb ígéretek foglalata volna. Ezeken a napokon gyakran tűnt el a szobából és a kopogó folyosók elhozták felém az enyelgés és elfojtott nevetés hűvös visszhangját. Azután jött az árulás, melyre csak lassan eszméltem rá, a fejem rángatódzott a sok rejtetten megzörrenő vigyorra körülöttem, a sok csiklandozásra, amellyel ezer láthatatlan nádszál illette tarkómat. A leány suttoghatta szerte, hunyorított szemmel és leheletnyi mosollyal, hogy ki vagyok, hogy miért rángatódzik a korcs testem, mert gúnyos mosolyok és kettétört célzások zümmögtek körül, valaki pedig széles mosollyal dicsérte olcsó nyakkendőm eleganciáját... Egyszer cigarettával a kezében és harmatos ajakkal jött vissza a szobámba. A főnököm véletlenül benézett az ajtón és rosszallóan nézett rá, ő szemtelen nyíltsággal járatta végig fekete szemeit rajta. Ebben a pillanatban vad szolidaritást éreztem főnökömmel, elcsukló hangon zuhantottam reá légből kapott követelődzéseimet. Ő nem csodálkozott és nem hárította el magától a hazugan megalapozott igényeimet, hanem valahogyan úgy tett, mint aki megunta régi szeretőjét, tudja, hogy szemhunyorítás nélkül meg fogja csalni, de kényelemszeretetből és undorral vegyes szánalomból nem mondja meg neki nyíltan. Ekkor már sohasem kísérhettem haza, az ablakból láttam, amint végigmegy a nagypiacon néhány kollégám és két vénleány hivatalnoknő kíséretében. A végzéseket megint kézzel írtam, mert nem akartam megkeresni a mások szobájában és gyáva megalázkodással kiszólítani a rám fölényeskedő tekintetek közül. Így ment ez két héten keresztül és úgy éreztem, mintha gennyesedő sebek tüskéznék be a testemet. Egy délelőttön történt azután, hogy korán kisurrant a szobából és órák hosszat nem mutatkozott. Pillanatig sem gondoltam rá, hogy megkeressem, csak a szememet égették nedvtelen könnyek és az orrom szimatolt testének itthagyott illata után. Dél felé visszajött, a sima hajából kibomlott egy fürt és puhán rácsuklott a homlokára. A borostyánszín arcbőrén két rózsás folt bimbósodott. Odament a ruhafogashoz, kistükre előtt gondosan megigazította a haját és feltette a kalapját. Azután nyugodt, himbáló járással távozott... Megbénított a rémület, tudtam, hogy valami végzetes történt. Összehúztam a vállamat és tehetetlenül tűrtem, hogy lázas vacogás kerítsen hatalmába. És vártam és vártam... Órák múltak el. A hivatalnak vége volt. Mintha süllyesztőből merült volna fel, hirtelen egy hivatalnoktársam ült szemben velem. Rettenetesen hosszú nyaka volt az illetőnek és a végtelenbe hegyesedő rozsdás orra. És kereplő hangja. Ez mesélte: maga a polgármester kapta őket rajta... A félhomályos tanácsteremben, ahol a letakart üvegfestésű ablakokon kék és lila és meggyvörös színfoltok kísértenek... alvó zöld asztalok és ásító bőrkarosszékek között... ott lapultak egy sarokban... A legfiatalabb persze, a kamasz kis segédfogalmazó... A leánynak nyitva volt a blúza és az inge zabolátlanul lesiklott a vállról, a karról, amely önfeledten csüggött a semmibe... és az ablak égszínkék aureólát lehelt mezítelen mellére...
- Néhány perc múlva zengett az egész ház. Csak én nem tudtam semmiről. A polgármester visszament szobájába és a leányt elkergették...
- Szemembe húzott kalappal távoztam. Lassú lépésekkel tántorogtam. Kábultságomból lassan kibizonyosodott: pörölycsapás volt, ahogyan otthagyott, közömbösen és lustán, bíztató mozdulat nélkül, könyörületes biccentés nélkül. Düh facsart meg, beteg düh. A kamasz kis segédfogalmazó, óh, az pillanatra sem bukkant fel körtáncban elszabadult gondolataimból. Minden mindegy volt, amit másoknak szétosztogatott. De ahogyan otthagyott, az sajgott, óh, az dühítően sajgott! Mert szinte csak most tudtam, hogy nem látom többé és vége minden ravasz önbíztatásnak. Számonkérést határoztam el. Még tanakodtam önmagammal, lágy, könyörgő, követelődző, zsarnoki, kegyetlen mondatokból pogány fantáziájú dómot építettem fel. Egészen bizonyosra vettem, hogy találkozom vele, anélkül, hogy hívnám, anélkül, hogy jelt adnék. Önkéntelen kerülőutakon közeledtem a háza felé. Lélegzet elfojtva állottam végre a hófehér, földszintes ház előtt. A kapu felett cégtábla: bádogosmester. Az özvegy nagybátyja!... Ez volt az első jeges ostorcsapás. A föleszméltető ostorcsapás. Ránéztem a cégtáblára és tudtam, hogy nem fogok vele találkozni... Azért vártam. Talán egy órahosszat vártam. A ház néma maradt. Csak egyszer... egyszer... mintha megrezzent volna a nyitott ablak csipkés bóbitája...óh, bizonyos, hogy megrezzent!... és minden porcikámban éreztem, hogy ott áll a függöny mögött és rám les, a mongol szemek rajtam csüngenek, nyugodtan legelésznek rajtam és talán most látják csak igazán, hogy milyen rút és undok vagyok!... Tudja, hogy követelődzően várom. És nem jön ki! Hát persze, hogy nem jön ki!... És futva távoztam.
- Már útközben, hazafelé elhatároztam, hogy megölöm. Furcsa hazamenetel volt ez, teljes összetörtségemből és ájult idegbomlottságomból fölkígyózott a véres elhatározás. Zsibbadt öntudatommal kaján játékot űzött a bíbor-kígyó és ...és a testemet alig tudtam vonszolni, puha párnaként rimánkodtak elernyedt tagjaim, - de elhatároztam, hogy még ma éjjel megölöm!
- Besötétedett, mire hazaértem és a holdfény kerek tócsában állt szobám közepén. Ruhástól az ágyra vetettem magamat. A testem hálásan elnyújtózott a gyöngéd tolltengerben, ha felgyulladt volna a ház, akkor sem bírtam volna feltápászkodni. Közben szőttem a terveket... Ott fogok bemászni, ahol megrezzent a függöny, az az ő szobája, bizonyos, hogy az ő szobája. Lopva megközelíteni a házat gyerekjáték, homokos a járda és a fák vastag árnyékot borítanak a falra. De majd csak éjfél felé... Sokszoros gyilkos voltam, könnyedén rakosgattam össze tervem egyes mozzanatait. Egy kövérkés korcsmárosné, egy tizenöt éves, borzas hajú cseléd, egy beesett szemű kóristalány vérét láttam és halálhörgést hallottam, legfülledtebb éjszakáimon öltem meg őket és utána sohasem találkoztam többé velük, hogy élő mosollyal megcáfolják becézve féltett győzelmemet.
- ...És eljött az éjfél. Fájdalmas félálomban feküdtem, a fejem elfonnyadva kallódott a párnán és a testemben mint folyékony ólom hömpölygött a zsibbadás. Olyasféle félálom volt, amelyben őrülten vágyakoztam azután, hogy ne tudjak semmiről, a tolakodó, elszabadult képzeleteim pedig tűheggyel marcangoltak és fájóan éles körvonalakban ugrándoztak előttem. Így történt, hogy fölkeltem, olyan frissen ugrottam fel, mintha üdítő pihenés után pattantam volna tavaszi napsütésbe. És elindultam. Úgy éreztem, hogy egy perc sem telt bele és a ház előtt álltam, a bádogosmester cégtáblája alatt. Az ablak csak oda volt támasztva és a holdfény gyengéd lombozatban hullott a kikandító függönyre. Habozás nélkül áthágtam az ablakpárkányon. Korom sötétség nyelt el és eleinte lélegzet visszafojtva, mereven döbbentem a feketeségbe. A füleim dolgoztak csak, hosszas megfeszítés után végre egészen halk pihegést hallottam az egyik sarokból. Lázító zene volt ez. Nyugodtan aludt valaki, miközben és hatalmas nyárson pörkölődtem az űrben. A kezeim lassan ökölbe görcsültek és elindultam a vaksötétben. Utamat egy robajjal feldőlt szék jelezte. És ekkor felzúdult a sötétség. Karcsú fehér oszlop emelkedett villámgyorsan a feketeségbe. A leány állt előttem - tapadó ingben - és rémülten bámult rám. Én pedig odaugrottam, két karom végtelen kilódításával elkaptam és szorítottam, tébolyultan szorítottam. Nem kiáltott, nem sikított - óh, ez felborította volna gyönyörűen megívelt tervemet -, hanem aléltan konyult a karjaimba. Az ujjaim elperzselték az inget és a zsenge bőrét becézték. Meztelenebb nem is lehetett, mint ebben a rózsaszirom puhaságú ingben és a formáit nem is ihattam volna mohóbban, mint ezen a szemérmetlen leplen keresztül. Mégis: éreztem, az elrúgott, az undorral megátkozott férfi sötét búbánatával éreztem, hogy nem bírhatom, hogy úgyse bírhatom, mikor pedig a karjaimban van, nem tudtam hinni, hogy bírhatom! És ezért a hófehéren rémlő nyakára néztem már csak, a kezem pedig, amelyen az ujjak ragadozóan megkampósodtak, elindult a nyaka felé... Mikor nagyon-nagyon sokára visszaeresztettem testét a meleg ágyra, semmiféle fáradtságot kezemben nem éreztem. Az ujjaim fürgén mozogtak és az izmaimban nyoma sem volt a borzalmasan erős, halálos szorításnak. Föléje hajoltam és rákerekítettem sötétben megfinomodott szemeimet: a szembogarai már kialudtak. A szája ferdén elbiggyesztve nyitva feszült, a nyelve mint viharban holtra fáradt zászló lógott le az alsó ajkán és középen egyetlen vékony pántlikában szivárgott a fekete vér... Ha a többit mégis csak fátylakon át láttam, ez a vér olyan jelenvalóan vöröslött előttem, annyira tapinthatóan, olyan vastag elhatároltsággal, annyira belémfacsart a szaga... mintha... mintha... hihihi... csakugyan megöltem volna a leányt...
Az emberke kukorékolóan nevetett. Nyugtalan ujjai között elhamvadt a cigaretta és a lábai topogtak a szőnyegen. Dudoros homlokán verejték gyöngyözött és zsebkendőjével friss levegőt igyekezett maga felé terelni. A nyitott ablakon csak néha osont be szellő, az utcán alattomos volt a csönd...
- Másnap, mikor fölébredtem, lángoltam a láztól. Ruhástól feküdtem az ágyon, úgy, ahogyan este rászédültem. Régen elmúlott már az idő, amelyben naponta pontosan elindultam a hivatalom felé. Most csak feküdtem kölöncös testtel és a szemeim fájón hunyorogtak a rám zuhogó napfénytől. Midőn később bejött a háziasszonyom föltápászkodtam és ijedten néztem rá. Azt hiszem, ez már a gyilkos félelme volt... Ott állt előttem az asszony deresedő hajára babos kendő volt csavarva... és - úgy éreztem - nagyon furcsán, nagyon kutatóan néz. A láz megtáncoltatta lábaimat és fejemet bódult örömmel fektettem egy tál jó hideg vízbe. De az asszony még mindig rakosgatott a szobában és a rám révedő tekintete delejes erővel kavart belém. Megkérdezte, hogy elmegyek-e hivatalba, vagy pedig itthon maradok? Ez a kérdés megsajdított. Jó volna itthon maradni, gondoltam, de nem bírom a babos kendőt és a vén szemek vékony sugarát... Mikor elhagytam szobámat, föltűrtem a kabátgallért, pedig a nap forrón sütött.
- Ellenkező irányba kanyarodtam, mint amerre mindennapos utam vitt. Éreztem, hogy ez sorsterhes fordulót jelent. Azt szoktam volt magamban mondani, hogy mikor vándorszínész voltam, kétféle lélek lakozott bennem. Az egyik a regényes köpenyt lobogtató, véres szemű, éhes és mogorván röhögő bohóc volt, a másik a komédiás-csapat szorgalmas hivatalnoka. Szép, kalligrafikus betűkkel naponta én körmöltem meg a műsort, ha a rendőrséghez kellett valami kérést intézni, ez is az én pedáns írásom volt. Évek hosszú során át azután csak a műsorok lemondóan robotoló írója élt bennem, mert mukkanás nélkül való, szédült szorgalmú, halotti pontosságú hivatalnoka voltam a községházának. Most teljes beteg erejével támadt fel bennem a regényes köpenyt lobogtató ember. Csak menten, mentem az ellenkező irányban és pillanatig sem gondoltam arra, amit mögöttem hagyok, pillanatig sem gondoltam arra, hogy minden kifordult sarkából. A láz szárnyán röpültem bele valami bíbor bizonytalanságba.
- Már künn jártam ahol ritkulnak a házak. És itt hirtelen rámkiállított a telegráf póznára ragasztott plakát. Láztól zománcos szemeim odameredtek az elázott plakátra, ráismertem most, mert hetek óta rajokban lepte el a várost és zöld szárnnyal telepedett rá a falakra, kerítésekre, póznákra. Egy gyilkos legény fényképe volt rajta, pontos személyleírása és a díj, amely a megugrott gyilkosért illette a nyomravezetőt. Ránéztem a fényképre és átszáguldottam a személyleírást: a legény állán hosszú, csúnya forradás volt. Bambám odakaptam az arcomhoz és megtapintottam a magam gyermekkori bélyegét: a hosszú, csúnya forradást. És lázas hirtelenséggel fölbukkant bennem a gyilkos legény története... Heteken keresztül bujkált a véres kezével a városban, ólakban, kuckókban, árkokban rejtőzködött és végül a forradás, a hosszú, csúnya forradás lett az árulója. Hiába hurcolta jelentéktelen, szürke parasztarcát rejtekről-rejtekre: a forradás lármázott, a forradás besúgta, a forradás alattomosan kelepcébe csalta.
- És ebben a pillanatban forró testemet elkapta a rémület. Menekülni, dadogtam, menekülni ki a városból mielőtt hurokra kerülök, mielőtt könnyű préda lehetek! Csak a forradásomra kell figyelmeztetni a vérebeket és már a karmaik között vagyok, a forradás mindent elvégez helyettük!
- ...Mert ebben a pillanatban, azt hiszem, szilárd meggyőződésem volt, hogy az éjszaka valóban megöltem a leányt. Ez volt hát a fordulópont, a lázban rámvirradt reggel bíbor horizontja, a köpönyeget lobogtató, mogorván röhögő bohóc nagy föltámadása! A vért, a fekete vért olyan jelenvalóan láttam az éjjel!... Forradással megbélyegzett gyilkos voltam és a lázas rémület serkentett: menekülni, menekülni, messze ki az országból, tengereken át!
- A menekülésem ma már csak halvány körvonalakban él bennem. Emlékszem, hogy hatalmas síkságon jártam, emberhosszúságú kalászban törtem magamnak utat és úgy éreztem, mintha a beteg fejem minden pillanatban legurulhatna rólam a perzselő napsütésben. Azután sárgára aszott legelőkön tántorogtam és egy félig kiszikkadt nagy itató vízében megnéztem magamat. A forradást kerestem most is és átkozódtam a letörülhetetlen bélyegen, amely ki tudja? a tengeren túl is árulóm lehet.
- Csak ritkán pihentem egy-egy bozót fukar árnyékában. Azután valahol felpúposodott a talaj: ott volt a vasúti töltés és megcsillant a sín. Ennek a nyomában haladtam résszeg fejjel és vacogó fogakkal... Elérkeztem valami kis állomáshoz, óvatosan, halkan lopakodtam. Tehervonat állt az egyik sínpáron. A tervem egy pillanat alatt készen volt: olyan körültekintéssel és céltudatossággal dolgoztam, ahogyan csak a nagy lázas beteg vagy az őrült tud. Sikerült látatlanul összekucorognom az egyik vagon mélyén: olajos hordók bűze narkotizált. Nem tudtam mikor indultunk el, egyszer fölébresztett a láznak vad hulláma: halkan dübörgött velem a vagon és a résen keresztül láttam, hogy csillagos éjszaka van. Sokáig, nagyon sokáig tartott az utazás, hol félálomban voltam, hol tátott szemekkel meredtem a sötétségbe... Végre itt voltam, itt voltam Pesten. Utolsó erőm összenyalábolásával hagytam el rejtekemet, hajnalodott már és a külvárosi pályaudvar rengeteg sínpárján csordában állottak a vagonok. Annyi erőm volt még éppen, hogy keresztül osonjak a sok lomha kocsi között, de a rácson túl összerogytam és utolsó érzetem az volt, hogy hatalmas autó tülköl el mellettem... Azt hiszem, a kórházszobában napok múlva tértem csak magamhoz.
- Betegágyamon órák hosszat beszélgettem magammal és végül is eldöntöttem, hogy a valóságban nem öltem meg a leányt. Azt hiszem helyesen foglaltam össze az esetet ezekben a csöndes órákban: nagy leszámolás volt csak a köpönyeget lobogtató, mogorván röhögő bohóccal. Óh, annyira jelen valónak láttam a fekete vért, amely egyetlen vékony pántlikában szivárgott ki a leány száján, hogy ezért már érdemes volt gyilkosnak érezni magamat! És a menekülés?... A bohóc elöl menekültem, aki piszkos képzeletének végtelenbe lódult éjszakáin megkerítette, bemocskolta és legyilkolta fantomjait. Óh, az a nagy láz felszínre mosta lelkiismeretfurdalásomat! És ha nem érezném, hogy megbűnhődtem, - ma is, amikor teljesen józan fejjel ülök itt ön előtt - lelkiismeretfurdalást éreznék. Szennyes életemnek minden bűnéért éreznék lelkiismeretfurdalást: azért, hogy képzeletemben bepiszkítottam hófehér testeket, meg azért, hogy a kövérkés korcsmárosnét, a borzas hajú cselédet, a beesett szemű kóristalányt és végre hogy ezt az utolsót - meggyilkoltam.
- A köpönyegét lobogtató, mogorván röhögő bohóc azt hiszem, sohasem támad többé fel. Vörös uszályként hordoztam azelőtt magam után ostorcsapásokkal elvadított vágyaimat. Most: a mongol-szemű leány kívánása régen elaludt véremben. Azt hiszem, abban a pillanatban aludt el, amikor rámeredtem a parasztlegény arcképére és rémülten odakaptam a magam forradásához...
- Szorgalmas és pontos hivatalnoka lennék önnek, aki egyszer szánakozóan pillantott rám vidéki hivatalomban. Ezenfelül pedig remélem, hogy jó leszek ezután. Ha ugyan elhihető, hogy az ilyen rút és undorító ember... hihihi... egyáltalán jó tud lenni!...